Levél Kárpátaljáról ‒ Elmenni úgy, hogy egy utolsó ölelés sincs ‒ Két világ között: A csendes belehalás.

Feladó: Márta P. Date: 2026. máj. 14., Cs, 22:26

Buvári Márta küldeménye

Kedves Imádkozók!

Először is szeretnék megnyugtatni mindenkit (sokan érdeklődtetek), hogy jól vagyunk, Munkács fölött is röpködtek állítólag drónok, de ide nem esett semmi. Ungváron, egy ismerősöméktől nem messze, Szolyván meg még néhány más helyen volt becsapódás, de nem halt meg senki. (Estig nem is tudtam az egészről, hallottam persze a légiriadót, de bele voltam merülve egy feladatba, nem foglalkoztam vele.)

Azért nem volt nagyon nyugodt az éjszaka, folytatódtak a légiriadók nálunk is, de becsapódások már csak tőlünk keletebbre voltak.

Érdekes, úgy érzem, hogy nem félek ‒ de azért ilyenkor felszínesen alszom...

Mindenesetre a tegnapi nem túl örvendetes alkalomból legalább leültem írni ezt a levelet, amivel már régóta tartozom.

Régen írtam, azóta sok minden történt a határ mindkét oldalán. 

Nálunk is ‒ mint mindenhol ‒ jó és rossz dolgok egyaránt. Sőt olyanok is, ami mindkettő egyszerre. Mint egy kedves ismerősöm egyetlen testvére (nincs is más neki a világon), aki fiatalon rákos lett ‒ de így (egyelőre) megmenekült attól, hogy a háborúba vigyék. Imádkozzatok értük, kérlek.

Nem mindenkinek sikerül betegen itthon maradni. Az orvosi bizottságok, ahová az utcán elkapott katonajelölteket viszik, kb. mindenkit egészségesnek nyilvánítanak, és már aznap este tovább is küldik őket Ukrajna belsejébe.

Ez valami egészen embertelen ‒ hogy nem lehet elköszönni, elbúcsúzni, elrendezni a dolgokat a papírokkal, összepakolni a holmit, a gyógyszereket, a fogkefét; megmondani, mit hol talál a feleség, az anya; mi a kód a villanyszámla befizetéséhez stb... Elmenni úgy, hogy egy utolsó ölelés sincs, és a visszatérésre kicsi az esély.

Múlt héten a sógorom egy osztálytársát vitték el, 58 éves magyar férfi, elég rémes egészségi állapotban. Nagyon szegények, a teljesen magatehetetlen apját egyedül ápolta, senkijük nincs. Semmilyen papírja nem volt elrendezve, így aztán nem volt elég indok a katonaságnak az, hogy az apja ott egyedül meg fog halni.

Most a sógorom és a felesége járnak oda naponta háromszor, pelenkázni, etetni, ellátni a bácsit. Mégis, ne haljon meg ott. De meddig lehet ezt folytatni munka mellett, család mellett? Ezért a helyzetért is kérünk imádságot.

(Az anyagi részéről már nem is beszélve...) 

A katonaszökevényekért ‒ már sok van belőlük ‒ akiket keresnek, és ha elkapják őket...

De a katonákért is, akiknek gyakorlatilag esélyünk sincs, hogy élve és testi-lelki egészségben térjenek majd egyszer haza, ki tudja, mikor...

Közben voltak azért tapasztalatok a lelki háborúról is ‒ és a mély megbékélésről. Nemrég fejeződött be az abortuszon, vetélésen átment nők lelkigyakorlata. Ennyire súlyos történeteket (a nő oldaláról nehéz) már régen nem hallottam, nehéz volt ez a lelkigyakorlat ‒ de közben csodálatosan szép is. Ahogy máskor is, most is meggyőződhettem róla: az Úr az, aki gyógyít, és neki sokkal szebb elgondolásai vannak, mint el tudtam volna képzelni...

És a kicsi, csendes örömök is jelen vannak, csak nem olyan hangosak, mint egy drón ‒ hogy egy beteg kislány hazajöhetett a kórházból, hogy még egy nevelőszülő-pár jelentkezett a gyerekotthonunkba; hogy az egésznapos szentségimádás már 7 éve folytatódik, minden nap; hogy volt katolikus cigánytalálkozó meg több helyen bérmálás (még mindig vannak fiatalok!), és hogy a napokban végre eső is esett, 3 hónap szárazság után.

Kérlek Titeket, imádkozzatok a többi, régi kérésért is:

• Urunk és Istenünk! Kárpátaljai testvéreinket hozzuk most eléd. Hálát adunk azért, hogy meg akarnak maradni a Veled való közösségben. Kérjük, add meg nekik a reménység ajándékát, hogy minden lehetetlennek látszó helyzetben felismerjék azt, ami békességükre szolgál.

• Védelmezd, Urunk, azokat a férfiakat, akiket katonának vittek. Te védd meg testük és lelkük épségét, és vezéreld haza őket a családjukhoz.

• Azokért a családokért kérünk, akik a behívástól való félelemben élnek. Őrizd meg szívüket és értelmüket a Te békédben!

• Kérünk, Urunk, a külföldre kényszerült kárpátaljai fiatalokért! Ne engedd, hogy elvesszenek a világban! Segíts nekik, hogy értelmes tevékenységre és közösségre találjanak ‒ és add meg nekik is a békét!

• A szétszakadt kárpátaljai családokért kérünk Téged, Urunk! A távolság ellenére is tartsd meg a házastársak egységét, és segítsd őket a mihamarabbi találkozás felé!

• A Kárpátalján egyedül maradt idősekért kérünk Téged, Urunk! Te legyél társuk a magányban, és küldj hozzájuk jólelkű segítőket!

• Kérünk a háborúban elhunytakért ‒ vedd lelküket magadhoz, hogy a Te végtelen szeretetedből mindörökre a Te békédben örvendezzenek!

• Segíts, Urunk, hogy a kárpátaljai nemzetiségek között megmaradjon a békesség.

• Add, Uram, hogy a sötétségbe a Feltámadt Krisztus fényét vihessük, mindenhová, ahová küldesz minket! Segíts felismernünk ezeket a helyzeteket, és add meg az erőt és a bátorságot, a Te Szentlelkedet, hogy a Te képviseletedben cselekedjünk!

Szeretettel és köszönettel:

Márta

U.i. A külföldre kimenekültek sorsáról pedig idemásolok egy FB posztot, mert annyira jellemző azokra, akiknek hirtelen el kellett menniük, és azóta nem léphetik át a határt, pedig nem akartak mást, csak itthon szépen élni a hétköznapi életüket.

Két világ között: A csendes belehalás.

Azt mondják, az ember bárhol otthon lehet. De aki Kárpátaljáról jött, az tudja, hogy ez mekkora hazugság. Lehet máshol munkád, lehet szép házad, de ott belül, a bordáid alatt mindig marad egy üres hely, amit semmi nem tölt ki.

Az elszalasztott élet.

Az évek nem csak mennek, hanem lopnak tőlünk.

Ellopják a szüleink utolsó éveit, amiket mellettük kellene töltenünk, nem pedig egy telefonkijelzőt simogatva.

Ellopják a gyerekkori barátságokat, amik a távolság miatt lassan elnémulnak.

Ellopják tőlünk a nyugalmat, mert idegenben minden neszre összerezzenünk: vajon otthon mi újság? Ki ment el? Kit vittek el? Mi dőlt össze?

A "haza" már csak egy szó.

Régen a "haza" azt jelentette: biztonság, melegség, a saját ágyad, a saját kerted. Ma a "haza" egy fájdalmas görcs a gyomorban. Egy hely, ami létezik, de mégsem érheted el. Olyan, mintha egy üvegfal mögül néznéd a saját életedet, amibe nem léphetsz vissza.

Nem a távolság a legrosszabb. Hanem az, hogy elfelejtettük, milyen érzés félelem nélkül hazagondolni.

A várakozás rabságában.

Már nem is tervezünk. Csak túlélünk. Túlélünk egy újabb hónapot, egy újabb telet idegenben, abban a reményben, hogy a következő tavaszt már otthon érjük meg. De a tavaszok jönnek-mennek, a kapunkon meg más lakat rozsdásodik, vagy épp a gaz növi be az udvart, amit annyit szépítettünk.

A legnehezebb az, amikor megkérdezik: "Hogy vagy?" Mit mondj? Hogy minden megvan, de közben semmid sincs? Hogy biztonságban vagy, de a lelked minden éjjel a határon próbál átszökni?

Az utolsó remény.

Mégis, minden kárpátaljai szívében ott él egy makacs dac. Az a hit, hogy nem érhet így véget.

Várunk, mert a remény az utolsó láncszem, ami még összeköt minket azzal a földdel, amit otthonnak hívunk. De ez a lánc minden egyes eltelt évvel egyre nehezebb és hidegebb.

Fejbába Gábor