Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1942)

A hangok, a hangok, gyönyörű harangok, itt a

fejemben szólnak, bongó beszéddel, akik már

nem élnek, mindenkinek saját hangszíne volt, és

ez nem kopik, nem fakul, itt dörmög a bensőmben

apám, énekel anyám, és mások is épp abban

sajátosak, nem mondanivalóban, s lehet,

már a tartalomra nem emlékeszem, de helyzetek,

körülmények, ahonnan eme ismerős hangok

származnak, ahogy keletkeztek, előttem vannak.

Egy-egy felnevetés, kifakadás, düh és öröm

kifejezése mennyire önállón megmarad,

bizonyos tevékenységek kísérő zenéje,

a kovácsüllő, a szecskavágó ritmusát is

örökkön hallom, ahogy a disznósivítást, ha

régen kaptak enni, baromfiudvar hangját,

a tehén elbődülését, hogy nyissuk a kaput,

mert megjött a csordalegelőről telehassal.

A kutyák ugatása, versenycsaholás szomszéd

kutyával, egymásnak ugrálva, midőn kerítés

volt köztük, bajuk nem eshetett, ezért aztán még

jobban hergelték magukat, illetőleg egymást.

Ahogy a postás bekiáltott, vagy látogató,

dudált a busz, nyerítettek a lovak, és csörgött

az üresen futó szekér, szép zajt csapott a násznép,

különösen ha rezes banda kísérte daluk.

A ringlispíl csengője, céllövölde lövedék

csattogása a fémfalon, misén csengetések

és az orgona lassúdad hangváltásai, a

rózsafűzért végzők monoton imádkozása.

Sorolhatnám még végtelenül, mert iskolában

is sokféle jellegzetes hanghordozás kísért

bennünket végig, más és más tanító és tanár,

mindegyiknek volt hangsúlyos különlegessége.

Aztán az a sokféle munkahely, ünnepségek,

értekezletek, a vizsgák csendje, nyári tábor

a gólyáknak, saját hangom, ahogy előadást

tartok végeláthatatlan témákat sorolva.

Mi lenne a világgal hangok nélkül, emlékek

csak látványt jelentenének, de azt azért beszéd

határozza meg, hogy micsodák. Hangcsodás élet!