Lóránt Károly: Ki rombolja le Európát?
Manfred Weber, az Európai Néppárt európai parlamenti frakciójának vezetője a Welt am Sonntag német hetilapban a magyar miniszterelnökkel való vitájában – többek között – azt mondja, hogy „bárki, aki egyenlőségjelet tesz az Európai Unió és a szovjet kommunisták autoriter rendszere között, le akarja rombolni a Helmut Kohl generációja által épített Európát”.
Weber kijelentésével több probléma is van. Az egyik, hogy Orbán nem tett egyenlőségjelet, hanem azt mondta, hogy már nem sok hiányzik ahhoz, hogy olyan legyen. Igen, ha Brüsszel engedne valamit a központosításból.
Ugyanis ha a tagállamok számára engedélyezett szabadságjogok szempontjából politikai elfogultság nélkül hasonlítanánk össze a két tábort, akkor kiderülne, hogy az Európai Unió keretében kevesebb szabadságjogunk van, mint a Szovjetunió szatellit államaként.
Nem akarom idealizálni a régi rendszert, de például nem akartak ránk kényszeríteni bevándorlókat, sem genderideológiát, sem olyan gazdaságpolitikát, amely nyilvánvalóan ellenkezik a józan ésszel, mint ami most a szén-dioxid-csata mentén zajlik. A szovjet érában az ember biztos lehetett abban, hogy az oroszok egyszer elmennek, és az ország megmarad. Én legalábbis a forradalom leverése után biztos voltam ebben, csak azt nem reméltem, hogy meg fogom érni. Mire Magyarország elért az áhított Nyugathoz való csatlakozásig, nekem már volt némi tapasztalatom meg előrelátásom is, és a csatlakozás ellen szavaztam. Akkor sokan azt gondolták, hogy az uniós tagsággal a szabadság és a gyors gazdasági felemelkedés korszaka jön majd el.
Kétségtelen, lehet szabadon utazni, de ez uniós tagság nélkül is megvalósult. Az már nem olyan jó, hogy lehet szabadon munkát vállalni, ez nekünk négy-hatszázezer ember elvesztésébe került, amit semmiképp sem lehet nemzeti érdeknek tekinteni. E szabadságokon kívül maradt a kényszerzubbony. Ránk kényszerítették, hogy alapvető infrastrukturális ellátásunkat privatizáljuk, ami az unió irracionális gazdaságpolitikája miatt egyre nagyobb kockázatot jelent az ország számára, például a villamosenergia-ellátásban. Magyar iparról alig lehet beszélni, legfeljebb magyarországiról. Az export nyolcvan százalékát külföldi vállalatok adják, ami annyit jelent, hogy külső egyensúlyunk – és ezzel az ország potenciális eladósodása – a külföldi vállalatok döntéshozóinak kezében van. De a legnagyobb baj a migránsok ránk erőltetése, holott Nyugat-Európában már bebizonyosodott, hogy a főleg muszlimokból álló bevándorlók sohasem fognak integrálódni az európai társadalmakba.
Összességében én az Európai Unió politikájában a nemzetállamok felszámolásának szándékát látom, ami miatt ma sokkal inkább aggódom az ország jövője miatt, mint a szovjet időkben, amikor csak ki kellett várni, hogy elmenjenek (egy korabeli anekdota szerint a csepeli Lenin-szoborra valaki kiírta, hogy „Vlagyimir Iljics, te sem gondolhatod komolyan, hogy ez így marad örökké, hisz 150 év alatt sem váltunk törökké”).
A másik probléma Weber kijelentésével, hogy a Helmut Kohl generációja által épített Európát már lerombolták, de nem Orbán Viktor volt a tettes, hanem Manfred Weber és elvtársainak generációja, részben bevándorlási politikájukkal, részben sok szempontból megalapozatlan gazdaságpolitikájukkal, ami például a dél-európai országok eladósodásához vezetett. Ez a meglátás azonban nem csak az enyém. Ez tükröződik például a Weber nyilatkozatát idéző Welt portálon megjelenő kommentekből is. Engem meglepett, hogy a hozzászólók döntő többsége a Weber–Orbán-vitában a magyar álláspontot támogatta, annak ellenére, hogy a német és általában a nyugati médiában folyamatos és erőteljes kritizálás folyik ellenünk. A Welt portálon megjelent cikkismertetéshez 510 komment érkezett, amelyek közül – mintavétel gyanánt – csak az első ötvenet olvastam el. Ezek közül kettő volt kifejezetten Weber oldalán, néhány ambivalens, és vagy negyven komment ilyen vagy olyan formában a magyar politikát támogatta.
(...)
