Magi Zsolt László: 175 éve tűnt el forradalmár és szabadságharcos, híres költőnk: PETŐFI SÁNDOR (4)
„Én vagyok az örök kérdőjel"
– vers 1851-ből Petőfi Sándor aláírásával
Petőfi Sándor elhurcolására és szibériai utóéletére utaló nyomok
Dr. Mezősi (Metzner) Károly, Petőfi-kutató a 20. század közepén, Kiskunfélegyházán egy olyan visszaemlékezést jegyzett le, amely szerint a költő megsebesült, de az oroszok ellátták, ápolták és magukkal vitték a kivonulásukkor. (Dienes András, szintén Petőfi-kutató írja: "Az a valóság, hogy a csata után a harcteret elfoglaló győztes hadtest az összes súlyosabban sebesült honvédet összeszedette és a segesvári kórházba szállíttatta, ahol orvosi kezelésben részesültek.")
Az 1980-as évek vége felé is előkerült egy lényeges nyom! 1988. március 12-én a „Nógrád” című újság 6. oldalán jelent meg T. Pataki László cikke: "Negyvennyolcas emléknyomok" címmel, amely leírja, hogy 1973. március 11-én egy idős ember, Koncz István felkereste a Nógrád megyei Kálló község plébániáján Kozár Gyula kanonokot és elmondott neki egy megtörtént esetet:
1849-ben Sistyik István kállói plébánost az oroszok letartóztatták, mert ellenszegült Grabbe cári tábornok szigorú parancsának: "Hirdessék ki a templomokban, hogy minden ház süssön öt kenyeret a seregnek!” Sistyik István plébános viszont azt mondta a híveinek, hogy ne süssenek kenyeret a szabadságharcunkat leverő orosz csapatoknak!
Fekete Mihály kállói parasztembernek (Koncz István dédapjának) kellett szekéren Gödöllőre szállítania a plébánost, ahol azonnal elítélték, és Temesvárra (!) kellett továbbvinnie a magyar hadifoglyok közé. Ott a tömegben a plébános összetalálkozott egykori iskolatársával, s ő mutatott be neki egy sebesültet: "Ez meg itt Petőfi!"
Fekete Mihály fogatosnak ezt a társaságot kellett továbbszállítania Oroszországba! Sistyik plébános és a hajdani iskolatársa útközben, a Kárpátokban megszökött. Így érkezett haza a hír, hogy Petőfi úton van Oroszország felé!
Fekete Mihálynak tovább kellett vinnie a sebesült Petőfit Szibériába, ahonnan a parasztembert ‒ a szekerével együtt ‒ visszaengedték. "Négy hónap volt vissza az út!" ‒ mondotta.
Ami tény: Sistyik plébános 1849. július 29-től két hónapig nem írt a plébánia anyakönyvébe! (Ez alatt az idő alatt a káplán helyettesítette.)
Két hónap elteltével már ismét az ő írása van az anyakönyvben, azonban nem sokáig, mert 1850. február 7-én, 67 évesen meghalt. Bizonyára a hadifogság és a szökés viszontagságai nagyon megviselték!
1860-tól kezdve a fejéregyházi-segesvári csata szemtanúi közül egyre többen írták meg az újságoknak, hogy Petőfit elvitték az oroszok!
Jókai Mór „A Hon” című napilapjában gyakran foglalkozott jó barátjának, Petőfinek lehetséges fogságba esésével és Szibériába kerülésével. Az 1867. május 26-ai számban ezt írta:
"De hát igazán meghalt-e Petőfi? ...Ki látta elesni? ...hátha elfogták? Ez a gond sokszor képes elrabolni álmaimat... Hátha elhurcolták orosz fogságra, elvitték őt 1.000 meg 1.000 versztnyire távol Szibéria belsejébe? ...Van-e annak útja-módja, eszköze, hogy életben lételét tudathassa?..."
Ugyanebben az újságban írja ezt is:
"... hátha mégis él ! Senki nem látta elesni! Hátha elhurcolták orosz fogságba, Szibéria belsejébe! Hátha ott siratja hazája sorsát Kamcsatka hómezőin? ... hátha nehéz, lassan emésztő munkában görnyed az uráli ólombányák áldozatai között?”
Ferenczi Zoltán szerint valóban az a gondolat gyötörte Jókait, hogy hátha csakugyan elfogták Petőfit és Szibériában szenved! (Jókai a lapjában diplomáciai kutatást is követelt ez ügyben Oroszországban és az elhurcolt magyar honvédek ügyében!) (Ferenczi Zoltán: Legendák a költő haláláról in Petőfi Almanach. A Magyar Nemzeti Szövetség kiadása, 1923.)
Herglotz / Herglótz Antal, Pancsován lakó honvédőrnagy 1872-ben azt közölte a ”Debreczen” című újság szerkesztőjével: "Jól tudja, hogy a költő Szibériában van."
II. Sándor cár ‒ aki 1855-től uralkodott a kegyetlen I. Miklós cár után ‒ 1867-ben amnesztiát adott az 1863-as lengyel felkelés miatt szibériai kényszermunkára ítélt lázadóknak. (De az 1848-49-es magyar szabadságharcosoknak nem!) Két lengyel: Malinowski és Wiszniewski (Visnyevszki) szabadulásuk után Magyarországon keresztül utazott Svájcba, és Pesten 1872-ben elmondták, hogy Petőfit is kivitték az oroszok Szibériába. Lengyelek (valószínűleg az 1831-es vagy az 1848-as lengyel felkelés elítéltjei) látták egy bányában! (Tőlük hallhatott ez a két fentebb említett lengyel Petőfiről!)
Mindezt egy temesvári lakos írta le 5 év múlva, 1877 májusában a Temesvári Lapokban! Utána ez a hír megjelent az 1877-es Vasárnapi Újság 208. oldalán is. Már előzőleg, 1877 áprilisában egy Boros Sándor nevű, Szibériából szabadult (1863-as?) rab írt hasonlót a szatmári lapban, vagyis hogy Petőfi szibériai ólombányában sínylődik!
Az 1850-es, 60-as években azt kezdték híresztelni, hogy Petőfi nem halt meg a fejéregyházi-segesvári csatában, hanem Magyarországon bujkál: hol itt, hol ott látták a költőt! Valójában ál-Petőfik bukkantak fel és visszaéltek az ő ismert és tisztelt nevével!
A legnagyobb port viszont a Manasses Dániel-eset verte fel 1877-ben. A róla szóló cikk 1877. június 2-án jelent meg a Magyar Polgár c. lapban. Azt állította ez az írástudatlan parasztember Alsó-Szováton (Kolozs vármegyében), hogy egy szibériai ólombányában találkozott Petőfivel!
A kihallgatásakor azonban bevallotta, hogy soha nem járt "Muszkaországban” és ”Petőfi urat” soha nem is látta! Kiderült Manasses Dánielről, hogy az igazi neve Pap János, és egy börtönviselt, szélhámos csaló! A hazug meséjével nemcsak a magyarokat, hanem még a külföldi sajtót is megtévesztette!
Emiatt az álhír miatt a 19. század utolsó negyedében teljesen elvetették Petőfi szibériai hadifogságának a lehetőségét, és a kiegyezés utáni Petőfi-kutatás ezzel le is zárult!
További adatok Petőfi Sándor Szibériába kerüléséről
Az I. világháborús hadifoglyok közül többen is elmondták vagy leírták, hogy találkoztak olyan nagyon idős magyar emberekkel Szibériában, akik látták Petőfit, kezet is fogtak vele, vagy pedig a költő leszármazottaival beszéltek!
Szavahihető magyar katonatisztek: Foyta Tibor hadnagy, aki az Országgyűlés későbbi elnökének, Almássy Lászlónak a lányát vette feleségül; Endresz György főhadnagy, aki 1931. július 15-16-án Kanadából felszállva, magyarként először, a világon 15-ödikként repülte át az Atlanti-óceánt a Justice for Hungary keretében, leszállás nélkül Bicske közelében földet érve, 25 óra 20 perc alatt, ezzel 3 világrekordot felállítva; valamint Prónay György százados ‒ 1918 után, a szibériai hadifogságuk alatt ‒ találkoztak 1849-ben elhurcolt, akkor még élő honvédekkel: Csapó Mihállyal, Kirner Ferenccel, Minarovics Vendellel, akik annak idején kezet is fogtak az oda száműzött Petőfi Sándorral! Ezt Kiss Pál mérnök írta le levélben a Magyar Nemzetnek id. Kiss Pál visszaemlékezése alapján, de az újság sosem közölte le ezt a fontos tényt!
1940. december 25-én a szabadkai Naplóban jelent meg Lászlóffy Imre cikke, amelyben Vlagyimir Nyikolajevics Sztrogoljev cári tábornok elmondja, hogy "Petőfi Alekszandr Petrovics Vengrov (= Magyar ‒ M. Zs. L.) néven szerepelt Szibériában." A Petrovicsot a tábornok apai névnek vélte. Valójában Sztyepanovics volt Petőfi apai neve az oroszban. A Petőfi nevet először 1842 októberében írta Petrovics Sándor az egyik költeménye alá, Dunavecsén.
Az I. világháború idején Magyarországon hadifogoly tábornok még azt is elmondta, hogy a sebesült Petrovicsot egy magyarországi kórházban (Segesváron – M. Zs. L.) orosz katonaorvosok megoperálták, aztán Oroszország belsejébe szállították, majd a többi magyar hadifogollyal kikerült Szibériába. A foglyokat a Bajkál-tó környékén több táborban telepítették le Csita, Iliszunszk és Moloko mellett. (A Barguzintól 5 km-re található Sepenkovo falu régi neve Molokovo volt!) E táborok valamelyikéből került a rab költő az emlékező édesapjának uradalmába: 1851-ben, majd 1853-ban ismét. A bal keze béna volt, és erről a kézfejről két ujja hiányzott... (Kozák kardcsapás a fejére, amelyet a bal kezével védett, és pikaszúrás a térdébe a fejéregyházi-segesvári csata utáni meneküléskor ‒ M. Zs. L.), valamint az egyik lábára – most már nem tudom, hogy melyikre ‒ bicegett." (Ezt csak olyan ember mondhatta, aki valóban látta őt személyesen Szibériában!)
L. J. Eliaszov, burját néprajzprofesszor Bajkáli legendák és hagyományok c. könyvében (1984.) van egy adat arról, hogy "Petrovics nem tudott hegyet mászni, valószínűleg a betegsége és lábsérülése miatt, viszont igen szeretett gyalogolni…”
A Szovjetunióban, az 1930-as években ‒ 1932‒37 között ‒ L. J. Eliaszov, barguzini születésű professzor értékes nyomokra bukkant: Barguzinban és környékén visszaemlékezéseket és népdalokat gyűjtött idős emberektől. Mintegy ötszáz egyén elbeszélését jegyezte le gyorsírással!
V. Gurevics archívumában szintén vannak olyan versek, amelyekről a kutató azt állítja, hogy egy bizonyos Zander (= Sándor – M. Zs. L.) írta őket, aki a 19. sz. második felében tüdővészben halt meg!
L. J. Eliaszov professzor Barguzinban, az ott meghalt és eltemetett, száműzött dekabrista felkelő, német származású tengerésztiszt, Mihail Karlovics Kjuhelbeker (Küchelbecker) után kutatott, és a közeli Tolsztyihino faluban,1937-ben találkozott egy nagyon idős testvérpárral, a 96 éves Marija Innokentyevna Morokovával és a 101 éves bátyjával, Pavel Innokentyevics Morokovval. Amikor a professzor Mariját Kjuhelbekerről kérdezte, ez az egyszerű, analfabéta parasztasszony egy idő után, önkéntelenül is "Karlics" titokzatos, idegen, sovány, fekete bajuszos barátjáról, Petrovicsról kezdett beszélni!!!
Marija 10-11 évesen már bejárogatott a közeli faluból Barguzinba, ahol 1831 óta élt M. K. Kjuhelbeker, akit az 1825. december 26-ai, szentpétervári katonai felkelésben való részvétele miatt először börtönbe zártak, majd pedig a Bajkálon túlra, Barguzinba száműztek. Az 1850-es évek elején erős kíséret, 10-15 lovaskatona egy "titokzatos embert, egy veszedelmes foglyot" hozott oda éjnek idején!!! Petrovicsot Anna Kuznyecova házába kvártélyozták be, aki Kjuhelbeker feleségének volt az unokanővére. Anna sok mindent mesélt titokban Marijának Petrovicsról, a ”feltámadottról”, aki egy távoli országban az elnyomott népet a király, Franz (Ferenc József) csapatai ellen vezette. Végül Franz segítséget kért a cártól, Nyikolkától (I. Miklóstól), aki erre nagyon nagy hadat küldött a szabadságért küzdők ellen. Az ütközetben Petrovics súlyosan megsebesült, élve dobták a sírba, de aztán kihúzták onnan és túlélte a sérülését. Végül orosz hadifogságba került, és Szibériáig meg sem állt! Barguzinban éldegélt. Marija bátyjával, a kb. 15 éves Pávellal halászni járt, halászlevet főzött, ”Karlics” nevű barátjával pedig ikonokat festett, a falu népének színielőadásokat rendezett!!!
Ez a Petrovics minden bizonnyal az örök időkre száműzött Petőfi volt!!!
1970-ben L. J. Eliaszov professzor felkereste Lőrincz László keletkutatót Ulan-Udéban, és elmondta neki, hogy szerinte a bajkáli legendákban szereplő Petrovics költő csak Petőfi lehet. Hazajövetelekor Lőrincz László elvitte a hírt Ortutay Gyulának. ”Mivel akkoriban senki nem vette ezt komolyan, ő is gyanúsan nézett rám” – mondta a keletkutató.
1936. július 30-án egy bécsi újságban, a Neues Wiener Tagblattban érdekes hír jelent meg. A cikkben Hermann F. Boenisch /Bönisch/ osztrák író azt közli, hogy egy északkeleti szibériai bányában dolgozott Alekszandr Sztyepanovics Petrovics "deportált fegyenc", aki 1857. május 18-án halt meg Ikatovo faluban. Ezt a fontos tényt az I. világháború végén egy orosz alezredes, bizonyos L. J. Skridelszkij közölte vele, aki hajdan a szibériai – jakut ‒, orosz kormányzóságban teljesített szolgálatot, és kezébe került ott egy akta. A hatvan évvel korábbi feljegyzésekből arra következtetett, hogy az elhunyt keresztnevéből és apai nevéből ítélve, a híres magyar költő, Petőfi Sándor lehetett! Tehát ez a művelt alezredes látta (!) azt a jakut kormányzóságban kiállított hivatalos írást, amely Petőfi Sándor haláláról szólt! Emlékezetből csak egy évet tévedett, és Iliszunszk falu nevét a közeli Ikatovóval tévesztette össze!
Ugyanebben a cikkben két, I. világháborús magyar hadifogolyról, F. és Sz. hadnagyról, illetve zászlósról is szó van, akik Jakut-Szibériában, a Bajkál-tótól jóval északabbra, a Sziligir folyó mentén egy olyan falura bukkantak, amelynek lakói magyarul beszéltek! (1849-ben elhurcolt honvédek utódai voltak.)
A Petőfiről szóló bécsi újságcikk nagy írónkat és költőnket, Illyés Gyulát úgy felizgatta, hogy azonnal levelet küldött Moszkvába a szovjet írószövetségnek, de választ nem kapott!
1936 szeptemberében és októberében viszont egy tanulmányt írt forradalmár és szabadságharcos költőnk életéről PETŐFI címmel, amely aztán a későbbiekben több kiadásban is megjelent.
1940. augusztus 14-én a szabadkai Napló közölte, hogy Lazar Protics vegyészmérnök (Belgrád) és Sztevan Kovacsevics gimnáziumi tanár (Zenta) ‒ I. világháborús hadifogolyként ‒ Szibériában találkozott Petőfi unokájával (!), Viktor Viktorovics Petrov cári tiszttel. Itt már az orosz unoka Petőfi eredetileg használt, szláv családnevét (a Petrovicsot) helyesen Petrovra változtatta, mivel a Petrovics az oroszban nem családnév, hanem apai név és mindig a keresztnév és a családnév között áll.
Ivan Paridovics zentai tanító szintén találkozott Viktor Viktorovics Petrov lovassági alezredessel, aki akkor a Távol-Keleten élt, és ezt mondta nagyapjáról:
”Magyarországról került Szibériába 1849-ben, Alekszandr Petrovicsnak hívták, őrnagy volt és verseket írt! Orosz lányt vett feleségül, halála után pedig Barguzinban temették el!”
Az I. világháborús hadifogoly, id. Szűcs Ferenc a sorstársával, Dorzsák Istvánnal együtt szökött meg a lágerből…és hosszú bolyongás után a végeláthatatlan szibériai erdőben egy falura bukkantak, ahol magyarul beszélőkkel találkoztak! Arról, aki a házába invitálta őket, kiderült, hogy nagyapja 1849-ben került orosz fogságba, és a híres magyar költő, Alekszandr Petrovics volt!!! Búcsúzóul ellátta őket bőséges élelemmel, útbaigazítással és egy érdekes nyaklánccal ‒ amelyet ha felmutatnak a hajóskapitánynak, akkor felengedi őket a fedélzetre. Így is történt… Hosszú volt az út hazáig, de szerencsésen megérkeztek. 1989 után derült ki, hogy ez a csodatévő (!) "talizmán" egy hivatalosan használt orosz bírói lánc volt! A Hevesen élő ifj. Szűcs Ferenc már idős korában mondta el az édesapja és társa csodás szabadulásának történetét.
Még két dokumentum Petőfi szibériai utóéletéről
Petőfi szibériai utóéletének perdöntő levéltári bizonyítékáról számolt be 2019-ben, a Bélyben megtartott harmadik Petőfi-értekezleten Borsche Antónia! Ő az 1960-as évek második felétől egészen a 70-es évek elejéig Moszkvában Magyarország Nagykövetségén dolgozott titkárnőként, és dr. Matolcsi János professzor Petőfivel kapcsolatos kutatási eredményeit gépelte le saját kezűleg és küldte el diplomáciai futárpostával Budapestre a Magyar Tudományos Akadémiának.
A professzor úr már az 1989-es, Morvai Ferenc kazángyártó iparos által finanszírozott, barguzini sírfeltáró expedíció előtt kb. húsz évvel hamarabb megtalálta Petőfi Sándor barguzini életének nyomait! Többek között a költő ott született fiának anyakönyvi kivonatát!!! Kell ennél tökéletesebb bizonyíték Petőfi szibériai utóéletére?!
Sajnos, Matolcsi professzor úr eredményes kutatómunkáját a Magyar Tudományos Akadémia letiltotta, mert március 15-e környékén mindig fokozódott a fiatalság körében a forradalmi hangulat, és ettől a Kádár-kormány "úgy félt, mint ördög a tömjénfüsttől"!
A másik írásbeli dokumentum az "Én vagyok az örök kérdőjel" című Petőfi-vers, amelyet a költő 1851. május 20-án saját kezűleg írt Vengerszka-Szélo (= Magyar-falu ‒ M. Zs. L.) nevű szibériai településen! Dátumozta és Petőfi Sándor őrnagy aláírással látta el a versét híres költőnk!!! Két ismert grafológus azt állapította meg ‒ egymástól függetlenül ‒ , hogy kétségtelenül Petőfi Sándor kézírásával készült a költemény!!!
(innen folytatjuk)
Előző részek:
Comentários