szilajcsiko
- 2023. szept. 18.

Magyar merénylet Petőfink ellen – Mi történt Segesvár után? (Fuksz Sándor cikksorozata 2.)

A csata, mely valójában Fehéregyháza határában történt, Bem tábornok seregeinek vereségével végződött. Petőfi Sándort a csata után többen is látták, de az „irányított” emlékezet másképpen akarja ezt velünk elhitetni. Kezdetben csak az eltűnéséről hallhatott a közvélemény, aztán már a haláláról kezdtek beszélni a „jól értesültek”, többek között azért, mert az életben maradásának még az említése is főbenjáró bűnnek számított. Elég, ha Huzik Fedor esetére gondolunk, aki 10 év várfogságot szenvedett az 1850-es években, azért, mert említeni merészelte a költő orosz fogságát. Ezt unokájától, Barátosi Lénárt Lajostól tudjuk, aki 17 éves diákként indult el Szibériába, hogy igazolja nagyapja elbeszélését, és meg is találta a költő sírját, majd találkozott a honvédek leszármazottaival is. Kézzel írott naplója és a hazahozott Petőfi-versek sorsa szomorúan hasonlatos. A napló máig a debreceni Déri-múzeum „fogságában” van – megtiltották a kutatását, a másolását is. A Magyarok Világszövetségének sikerült egy „kimenekített” példányt szerezni, ami megjelent a Magyarságtudományi Füzetek 25. számában.

Egy további tanú Petőfi túlélésére Sistyik István kállói plébános volt, akit büntetésül szintén magukkal vittek az orosz csapatok, és a foglyok között látta a költőt. Minderről a Nógrád c. lap 1988. március12-i számában olvashattunk. T. Pataki László: Negyvennyolcas emléknyomok című írása Koncz István elbeszélése alapján készült, akinek a dédapját, Fekete Mihályt lovas fogattal kényszerítették az oroszok magukkal egészen Szibériáig, ahonnan négy hónapig tartott a visszaút.

A mai ember számára szinte elképzelhetetlen (pedig van példa rá sajnos elég), hogy milyen szigorú tiltás övezett mindent a szabadságharc után, ami az önvédelmi harcunkkal kapcsolatos volt. Országos méretű „körözéssel”, súlyos büntetéssel fenyegettek meg minden ilyen hírt, nem is beszélve a Petőfiről szólókat. Ezért is hivatkozhatnak a dokumentumok hiányára a túlélést tagadók…

A fehéregyházi csata visszaemlékezései közül, amelyek Petőfi Sándorra vonatkoznak, a legismertebb, ahogyan a kukoricás irányába menekül – aztán mintha megszakadna a képzeletbeli film. Meg is szakadt egy időre, de közben előjött rejtekéről Bem tábornok felderítőtisztje, aki tanúja volt a Petőfit utolérő kozákok támadásának, ami után elesett a költő. Ezek után Franz Fiedler megparancsolta az oláh parasztnak álcázott embereinek, hogy menekítsék ki Aleksz barátját a csatatérről, akinek sebeit bekötözték, majd Segesvárra szállították. Ott egy magyar ember udvarán hagyták, majd tovább menekültek. Fiedler csak húsz év múltán mutatkozott a nyilvánosság előtt, csak akkor hallott Petőfi rejtélyes eltűnéséről, amit próbált tisztázni a maga emlékeivel. Hogy miért nem kapott ez a visszaemlékezés nagyobb sajtóvisszhangot, azt csak sejteni tudjuk: a mindent uraló nyomtalan eltűnés (vagy halál) rögeszméjének a számlájára írjuk. Mintha megesküdtek volna a közvélemény alakítói, hogy a szabadság hérosza nem maradhat életben a nép emlékezetében – be kell teljesíteni a „jövendölést”, amit csak ők magyaráztak félre. Hiszen az „Egy gondolat bánt engemet…”-ben csak könyörög a győzelmet megszentelő halárért. A párnák közt bekövetkező helyett, amit érzett.

Franz Fiedler nem vitte sírba a segesvári szabadítás titkát: naplót hagyott a családjára, amelyben részletesen leírta a történteket. Dédunokája, a Budapesten élő Falus Ottó Pál próbálkozott a közreadásával, de nem talált fórumot, ahol érdeklődést mutattak volna iránta. Csak egy magyar nyelvű szovjet lap adott hírt róla 1989-ben.

Bartha János honvédszázados, aki 1849-ben Bem seregében szolgált, egy 1860-ban kelt levelében teljesen hitelesen egészíti ki ezt a visszaemlékezést. Megjegyezzük, hogy ő még ekkor (1860) nem találkozhatott a Kárpátokban rejtőzködő Fiedlerrel. Ebben a Vasárnapi Újságnak küldött beszámolójában elmondja, hogy a segesvári csata után pár héttel egy helyi magyar (székely) elárulta neki és tiszttársainak, hogy ő ápolta a sérült Petőfit. Miután felépült, kikísértette magát az oláh határra. Talán ő is Törökország felé akart menekülni, mint annyi szabadságharcos, hogy onnan szervezzék tovább a függetlenségi küzdelmet.

Érdekes adalékkal szolgál a segesvári csata utáni történésekhez Józsa Antal hadtörténész, aki 2001-ben egy magán levélben kereste meg Glatz Ferencet, az MTA elnökét, akinek beszámol arról, hogy miért tartja fontosnak Petőfi Sándor szibériai életének kutatását. Többek között azt is megírja neki, hogy kolozsvári kutatásai során az Erdélyi Magyar Múzeum levéltárában látott egy levelet, amelyet 1849. augusztus 3-án Petőfi Sándor írt Bemnek. Ez azt sejteti, hogy volt köztük kapcsolat, és a Törökországi menekülési útvonal terve Bemtől származhatott.

Az orosz fogságba esés lehetőségét támasztják alá Sdrávich József sorai is, amelyeket a Nagyváradon megjelent Szabadság c. folyóirat közölt 1877-ben:

„…Ha már most ehhez hozzá vesszük Grf. Kálnoky Sándor volt honvéd alezredes hadsegédének azon előadását, melyben azt állította volt az illető: miszerint ő Petőfit a csata után mintegy két héttel az úgynevezett koronkai* úton találta volt másodmagával – továbbá pedig azon ténykörülményt is, miszerint éppen azon idő tájban a román határ szélén számtalan orosz lovasok cirkáltak, kik az ott kibujdosni szándékozott emigránsok közül nem egyet ejtettek fogságukba; – akkor ha nem is éppen positíve, – de mint valószínű – felőle az tehető fel, miszerint Petőfi ott eshetett orosz kezekbe, és mint több mások, úgy ő is gályarabságra Szibériába internálva lett.

Tegye meg ennélfogva a kormány kötelességét mielőbb e nagy hazafi iránt akár egy expedíció segítségével, akár pedig más úton, – mert erre Petőfi magát érdemessé tette nem csak hazája, de az egész művelt világ előtt is; – mert ő díszére vált az emberi nemnek.”

Az előbb elmondottakból, ha nem is a teljes bizonyosság, miszerint Petőfi a cári csapatok fogságába került, de az joggal feltételezhető, hogy nem halt meg 1849. július 31én a csatában, és a további életének, akár szibériai fogságának a kutatása elkerülhetetlen lesz a jövőben.

Csak az az érthetetlen, hogy eddig miért nem történt meg? Ki irányítja ma a magyar történeti kutatás céljainak kitűzését és kik a kutatásokért felelösséget viselők? Joggal kérdezhetnénk: vannak fontosabb feladatok annál, hogy tisztázzuk Petőfi Sándor halálának körülményeit és életének utolsó szakaszát? Lehet, hogy vannak, de attól nincs nagyobb bűn és szégyen, hogy ezt meg sem próbáljuk!

Joggal merülhet fel bennünk a gyanú, hogy még mindig nem tisztult meg a Magyar Tudományos Akadémia a „szigorúan titkos tisztektől”, akik engedély adnak a nem kívánatos témák kutatására. Mert erről a módszerről így vallott Végvári József, volt politikai rendőr 2001. június 5-én 20 óra 30-kor a televízió 1-es csatornáján egy interjúban, a Hol nem volt? című műsorban:

„Ha valaki kérni szerette volna a ’48-49-es forradalom és szabadságharc zárolt anyagának kutatását, a Művelődési Minisztérium hozzánk küldte véleményezésre. Megnéztük az illetőt. Megnéztük, mit akar kutatni, és akkor azt mondtuk, hogy kifogást emelünk. Ha akkor ezt mondtuk, az azt jelentette, hogy a Minisztérium nem adja meg neki az engedélyt. Ha nem tettünk észrevételt, akkor kutathatott. Na de volt olyan zárolt anyag – most nem tudom, miért, ez jutott eszembe –, hogy a cári hadsereg mennyi magyart vitt ki Oroszországba. Mert tudja, abban is megegyezett Ferenc József Miklós cárral, hogy a rebellis magyarokat, akik hát mégiscsak részt vettek az osztrákok ellen, azokat vigye el... Úgy hiszem, Szibériába és Kamcsatkára kellett volna vinni. Ugye ezeket elvitték, és hát kényes lett volna, ha megtudják, hogy hány magyart vittek el a cári csapatok. .. Lényegében akkor azt mondtuk: »kifogást teszünk«. A Minisztérium meg nem indokolta, hanem elutasította: »a kutatás nem aktuális«. Vagy valami mást mondott.”

Itt tartanánk még ma is?

(folytatás következik)

Kapcsolódó cikkeink: