Magyar merénylet Petőfink ellen (Fuksz Sándor cikksorozata)
Bevezetés
Lassan véget ér a kettős emlékév, amellyel Petőfi Sándor születésének 200. évfordulójára emlékeztünk. Látványos és szürke megemlékezések sorjáztak Kárpát-medence-szerte; gurultak a milliók filmre, előadásokra, vándorkiállításokra – egy témát szemérmesen kerülve. Sőt, olykor „szentséggyalázó” események történtek inkább, miként erről Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetsége elnöke is beszámolt 2023. szeptemberi nemzetpolitikai előadásán. Nehéz másnak nevezni például azt, hogy a budapesti Petőfi laktanyát – a napokban, még javában a jubileumi év alatt – Mária Terézia laktanyára keresztelték át...
A Golgotára emlékeztető „keresztút” megpróbáltatásairól, a szibériai élet és halál körülményeiről azonban nem szóltak az emlékezők. Mintha halottaiból támadt volna életre a pesti ifjúság által eltörölt cenzúra. A kokárdás ünneplők soraiban nem csillantak meg a szemek, amelyek „szemével farkasszemet nézni” mernének.
Mi lehet az oka ennek a gyáva hallgatásnak? Kik erőltetik ránk a „nagyszerű halál” legendáját? Miért nem élhette túl a zsarnoksággal vívott csatát a Segesvár melletti mezőn? Az igazság eszméjének kellett elbuknia – hogy többé ne emelhesse fel perlekedő szavát? A béke érdekében…? (Szűcs Ferencet intette ekképpen „rendre” egyik ismerőse, amikor édesapja történetével akarta jobb belátásra bírni a szibériai halál tagadóit, miszerint „nem az igazság fontos, hanem a béke!”)
Petőfi Sándor életének megismerését mi akadályozhatja? A tudósok, a közvélemény alakítói a bizonyítottságot hiányolják: „nincs bizonyíték arra, hogy Szibériába kerülhetett” – mondják. Pedig ők szajkózzák a soha nem látott halált!
Itt lenne a probléma gyökere?
Mert a bizonytalanságok korát éljük. Kizökkent szilárd kereteiből a világ. Csak próbáljuk keresni a kapaszkodókat, amelyek eligazítanának a gazdaság, politika és magánélet kuszaságában. A történelem, amiben eddig tanítómesterként hittünk, mára ő lett a zavarodottság oka. Mert akik a mestert (a történelmet) oktatják és magyarázzák, maguk is alakítani akarják. Közben ferdítik, másképpen magyarázzák, ahogy a mindenkori megbízóiknak megfelel. A hétköznapi ember pedig tévelyeg ebben a falanszter-labirintusban.
Petőfi Sándor, aki világítótorony lehetne ebben az összevisszaságban, – talán nem véletlenül – maga is áldozata lett a „ködnek”, amit személye köré eresztett az utókor tudományossága.
Szerencsénkre vannak még egy kevesen, akik nem hisznek olyan összeesküvésben, ahol Sviegel Ferenctől Barátosi Lénárt Lajoson át, Eliaszov professzorig, a barguzini sírfeltárás antropológusai és a verstantanár Szuromi Lajos a magyar nép félrevezetésére esküdtek volna fel, hogy Petőfi szibériai életét bizonyítsák. Arról a több tucat hadifogolyról nem is beszélve, akik az első világháború után hallottak a rab költőről és találkoztak családjával. Ma már nem lehet elintézni a vitát egy „hazugság!” kiáltással vagy lekezelő, gúnyos mosollyal, mert szót kérnek az orosz kutatók és hivatalok, de a leszármazottak is, akik az emlékezet kútforrásaira támaszkodva mesélnek Petőfi utolsó éveiről. Reméljük, hogy ez az információözön enyhülést is hoz a „tudomány” egyelőre rideg termeibe.
Ehhez szeretne hozzájárulni ez a most kezdődő cikksorozat. Először is megvizsgáljuk, hogy miképpen sikerült 170 évig titokban tartani az egyik legnagyobb magyarnak a távoli Szibériához kötődő, végső életszakaszát és halálát. Másodsorban választ szeretnénk találni arra a kérdésre, hogy MIÉRT? Kinek az érdekében történt és történik ma is a tiltással párosult elhallgatás?
(folytatás következik)
Kapcsolódó cikkeink:
Tabuk, Titkok, Tények – Petőfi Szibériában – Fuksz Sándor (MVSZ Petőfi Bizottság) Egely Györgynek I.
Fuksz Sándor: Petőfi Sándor kálváriája és a szabadságharc hőseinek szibériai áldozata
Petőfi a mélyállam fogságában. Lehetséges-e fegyverletétel a 200. évfordulón?
Petőfi szibériai versei – Dalmay Árpád újságíró, tanár fordításában és előadásában
