Magyar Tudományos Akadémia: Megújítás vagy megszüntetés? (Fuksz Sándor jegyzete)

Ezek a gondolatok foglalkoztatnak a Magyar Tudományos Akadémia jövőjével kapcsolatban. Mert a magyar nyelv művelése céljából létrehozott intézmény mára már „felfalta” a tudományos életünk megannyi ágát: az atommag kutatásától a történelem vizsgálatáig, a mikroorgazmusoktól a világegyetem tágulásának mikéntjéig – nem túl nagy falat ez egy közösségnek, amely ilyen magasra tör? Rendelkezik az Akadémia azokkal az alrendszerekkel és mechanizmusokkal, melyek ezt a gazdag, szinte átláthatatlan világot megismerni engedik egyáltalán; és ami a legfontosabb, hogyan biztosítható a különböző nézetek és vélemények igazságos versengése az egyes szaktudományokon belül? Vajon a ma létező akadémiai struktúra lehetővé teszi-e az alapvető célok és elvárások teljesülését? Továbbá: van-e elegendő anyagi forrás ezen feladatok elvégzésére?

Ilyen kérdések gomolyognak napjainkban az Akadémia körül. Az adófizetők pedig kapkodják a fejüket, mert egyre gyakrabban értesülnek eddig titokban tartott vagy szándékosan félremagyarázott esetekről, amelyek nem a tudomány tárgykörébe tartoznak – éppen ellenkezőleg, a szabad véleménynyilvánítást, s vele mindjárt a szabad kutatást és az akadémiaitól eltérő értelmezést is akadályozták.

Elég, ha csak a magyar őstörténet-kutatás tiltására vagy a Petőfi Sándor életére vonatkozó belső parancsok  (Szörényi László beismerte) bevallására gondolunk.

A Tárih-i Üngürüsz török nyelvű kézirata évtizedekig feküdt az MTA kézirattárában, ahonnan szinte  ki kellett lopni, hogy azt a prágai Blaskovics József turkológus professzor lefordíthassa.

De egyelőre Petőfi Szibériában írott magyar nyelvű versei is el vannak zárva a Széchenyi-téri épület falai között, hogy rendületlenül hirdethessék az Akadémia tudományos dolgozói, doktorai és (volt) elnökei a barguzini női csontváz képtelen meséjét.

Nyilván nem az Akadémia fizikai falait kell lerombolni, hanem az a működtető liberális szemlélet szorul teljes felülvizsgálatra, amely hagyja, hogy egy látszólag öntörvényű elefántcsonttorony éktelenkedjék a nemzet szívében. Azért csak látszólag, mert ha az akadémia tagjai legalább csak a száraz tudományosságtól függenének, és a nemzettel való sorsközösségtől, érzelmi kötődéstől emiatt fanyalognának. Ám egyre-másra kiderül, hogy a nemzetellenes balliberális eszmékhez való vonzalmuk és ennek kimutatása már egyáltalán nem oly idegen számukra.

Nem kenyerem a békétlenség, nem akadémikusi fejeket szeretnék látni porba hullani. De erősen remélem, hogy az elefántcsonttoronyban is terjed már a felismerés: a magyar nemzet nem sokáig fogja tűrni már ezt a gőgös, lelketlen, lenéző távolságtartást, ráadásul egy meglehetősen parazita léttel párosulva. Abban reménykedem, hogy akadnak olyan reformszemléletűek az akadémia tagok díszes társaságában, mint amilyen Pozsgay Imre volt annak idején a kommunisták táborában. Nagyon hálás tudnék lenni azért, ha akadnának köztük olyan hozzánk bekopogók, akik vállalnák, sőt ösztönöznék, hogy friss nemzeti szellemet engednek be a megmerevedett, megcsontosodott „tudós” szellemvárba.