Marco Rossi (Dienes Jenő Attila hódolata)
A labdarúgás sokunk számára gyermekkorunk romantikája, a legalapvetőbb szórakozás lehetősége, az a csapatjáték, amelyben ott van az ügyesség, gyorsaság, kitartás, az önzetlen barátság. Ezt a kedves játékot a látványsportok pénzéhes szakemberei, a szemükben csillogó dollárjelekkel hosszú fáradságos munkával ugyan, de lassan ellopták tőlünk. Végig rugdostuk a ’70-es ’80-as éveket, de a ’90-es évek leépülő magyar labdarúgása maga alá temette a generációnkat.
Nézd, az ott a Gera! Hasonlít, de nem ő. Hidd már el, hogy ő az, ott, a kissrác mellett. Tök jó a víz, bár elég alacsony a Balaton, de a parttól 500 méterre már lehet úszkálni. Teszünk egy próbát, kurjantok egy Gera Zoli bácsit. Fölnéz, összemosolygunk, integet, tényleg ő az. Mindent köszönünk, szól oda a feleségem, nekem egy eszméletlen nagy gól ugrik be, a portugálok elleni 2016-os csoportmérkőzésen elengedett hatalmas bombája. (A karmester akkoriban Bernd Storck volt, egy szerethető szövetségi kapitány, lassan kint voltunk a vízből.) Szárítkozunk a parton, egyszer csak odaszól a fiaimnak, nincs kedvetek focizni?
Azóta újból focizunk, megint várakozással nézzük a magyar meccseket a TV-ben.
A magyar labdarúgó válogatott különös metamorfózison esett át. Mindenki kínlódott egy kicsit, a közönség nem akart hinni. Járták a templomokat, arénákat, de már csak ösztönből, főként a fanatikusok. Mindegy is, hogy darálják a húst, kesernyés-e a szotyi, langyos-e a sör, jól esik néha üvöltözni, benyomni valakinek egy marha nagyot, ezzel leporolva a világ összes sérelmét. Aztán egyszeriben a lelátón ott ragyogott piros-fehér-zöldben a Dél királynője, a csodás teremtés őszinte kíváncsiságát már nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Az esztétika hozzánk tartozik. Köztudott, hogy a világon a magyar nők a legszebbek, ahogy a legjobb vízilabdázók, úszók, vívók, evezősök is mind magyarok. Az intellektus, a történelem, a túlélés ösztöne, hozzá Isten kegyelme egy rendkívül érdekes embercsoportot helyezett a Kárpátok közé. Ez a nép sokakban csodálatot, vonzást, másokban gyűlöletet, a gyilkolás vágyát éleszti fel, mióta világ a világ.
Egyszer csak megjelent egy ember az ugaron, tetszett neki ez a különös nemzet, a szomorú arcú őszinte emberek, a bográcsgulyás, a kenyerünk íze, a harapós szilvapálinkánk, az eleven székely viccek, az igaz barátok: a kevés matéria és a sok spiritusz. Az újszövetségi kapitány egy vérbeli hadvezér, a római légiók centúriója a Cerronda folyó partjáról, szimpatikus római arc, hatalmas figura. A hadtudomány legmodernebb fortélyait vetette be, ő még ismeri a profán bölcsességen túlmutató liturgiát, amilyen az európai civilizáció, a labdarúgás hagyatéka. Úgy tűnik 2023 őszén, hogy impériummá teszi a megkeseredett dunai provinciát. Az tény, hogy Marco Rossi Pannónia legnagyobb újkori csatáit vezette győzelemre. Dunaszerdahely magyarjai között hallhatta először az Ismerős arcok dalát, az annyi mindenről, amit még el kell mondanunk a vérről, az életről. Rossi magyar, a legnagyobbak közül való. Megtanította a fiataloknak, hogy holnaptól új partitúrából szól a muzsika, a kottát a magyar válogatottnak komponálták, és ha a szólamok katonás pontossággal zengenek, átmasírozhatnak vele a világ köpködő suhancain, meghódíthatják a XXI. század amfiteátrumait. A zselézett hajú pávián-díszletet kétlábon járó becsületre cserélte. E szokatlan harmóniában legfontosabb erő a csapatszellem, ami minden egyéni érdek fölött áll. Ma este ezzel az indulóval juttatja Magyarországot a labdarúgó-Európa-bajnokság 2024-es tabellájának G csoportjából tovább.
Köszönjük, Kedves Magyar Testvérünk! Isten éltessen, Rossi Mester!
