Mérgezett föld
Örömmel vettem tudomásul, hogy azok a megállapítások, amelyek két évtized óta jelen vannak a nemzetben gondolkodó ökológusok között, végre az országos televíziókban is helyet kapnak. A Mérgezett Föld c. dokumentumfilm megtekintése során elégedetten nyugtáztam, hogy mégiscsak van eredménye annak a rengeteg műhelymunkának, amit Gyulai Ivánék, Lányi Andrásék, Borsos Béláék, Tóth Feriék, Hetesi Zsolték, Balogh Petiék, Molnár Gézáék, Vida Gáborék, Takács Sánta Andrásék, Horváth Erzsiék, Géczy Gáborék, Antal Editék, Szögi Lajosék és elkötelezett barátaik az elmúlt évtizedekben elvégeztek.
Onnan tudhatjuk biztosan, hogy a magukat „zöldeknek” nevező politikai csoportok végeredményben mindig az általuk hirdetett elvekkel ellentétes megoldásokat szorgalmazzák (bizonyos tőkecsoportok érdekeit és terveit kiszolgálva), hogy az élet legalapvetőbb összefüggéseiből következő feladatokat sohasem tűzik zászlajukra.
Még hatvan évünk van. Nem az a kérdés, hogy elektromos vagy hidrogénhajtású önvezető autóval fog-e járni a mindenkit kioktató elit, nem az a világ nagy kérdése, hogy a gyermekeink az iskolában megtanulják-e mind a 186 új társadalmi nemet, hanem az, hogy életet fenntartó folyamatok meddig képesek ellenállni az emberiség „tudományos”, „egyetemes”, „egyetemi” tudatlanságának. Ebben a problémakörben az egyik legégetőbb kérdés az ipari jellegű növénytermesztés termőföld-pusztító hatása.
Jelenleg hatszor gyorsabban fogy a termőtalaj, mint ahogy az újratermelődik. Ez azt jelenti, hogy, ha így folytatjuk, akkor a hatvan évünk van a Mad Max disztópikus és posztapokaliptikus világáig.
Mit is mond erről Gyulai Iván:
„Voltaképpen 11 ezer éve forgatja az ember a termőtalajt, szántja és ássa. Ezalatt a 11 ezer év alatt jutott el odáig az emberiség, hogy a termőtalaj 80 százalékát elművelte. Jelenleg 1,6 milliárd hektár szántóföld van a Földön, és körülbelül még 800 millió hektárt be kellene vonni a termelésbe, hogy a folyton növekvő népesség igényét 2050-ig ki lehessen elégíteni. Tehát egy romló környezeti feltételrendszerbe kellene többet és meglehetősen jobb minőségben előállítani élelmiszert.
Nagyon nehéz feladatról van szó, de voltaképpen egyik napról a másikra megállítható ez a folyamat abban az esetben, ha a talajforgatásos technológiát meg lehet változtatni. Mindennek az oka az, hogy a termőtalajt felszántjuk és felássuk, megszüntetjük azt a szerves takarófelületet a talaj felszínén, amit például minden ősszel az erdőben ott látunk.
A fákról lehullik a falevél, betakarja télre az erdőt, a réten és a mezőn pedig az elsárguló fű és a lágyszárú növények takarják be a felszínt. Ezzel szemben az ember télre kitakarja, felássa, felszántja a talajt, amely így ki van téve a természet mindenféle pusztító erejének, a vízeróziónak, a széleróziónak.
Csak hogy lássuk, hogy mennyire kényes folyamatról van szó: 2000 év kell a mi éghajlatunkon ahhoz, hogy tíz centiméternyi termőtalaj keletkezzen. Hogyha ezt visszafejtjük, akkor kétszáz év alatt egy centi, húsz év alatt egyetlen milliméter talaj keletkezik. Ha fölszántjuk a földet, akkor egyetlen talajművelettel annyi talajt pusztítunk el, mint amennyi 17 év alatt keletkezik.
Egy hektár erdőben – amiről az előbb beszéltem, hogy őszre betakarja a falevél az erdőt, amit az élet majd szépen lebont, elkorhasztja a lehullott falevelet – tetszőleges mélységben 15-35 tonna körüli életet lehet találni. Ez csak az élő anyagra vonatkozik, nem az elhaltra. Ezzel szemben ma egy szántóföldön kb. 2-4 tonna az, ami ott megtalálható életben. És ez az élet az, ami számunkra esszenciális ahhoz, hogy például a répának ne csökkenjen 4 százalékra az ásványianyag-tartalma. A talajban élet kell hogy legyen. A talajban gyakorlatilag szinte minden olyan ásványi anyag rendelkezésre áll, ami kell a növény számára, nem kell nekünk mesterségesen bevinni. De ahhoz, hogy ez hozzáférhető, tehát oldott, ionos formában rendelkezésre álljon a növények számára, szükség van a talajlakó baktériumok munkájára is, meg azokra a gombafonalakra, amelyek segítségével jut el végül az ásványi anyag a növényekhez.”
„Sivatagosodást is jelent, mivel a talajnak a szerkezete folyamatosan tönkremegy, elporosodik, és a port a szél elfújja. A legnagyobb talajpusztulás mértéket Kínában lehet ma tapasztalni, ahol ötvenhétszer gyorsabb a talajnak a pusztulása, mint a megújulása, és a Góbi-sivatag ebből a tönkretett talajból táplálkozik, annak ellenére, hogy Kína mindent megtesz azért, hogy ezt egy ún. zöldfallal megállítsa. Sokkal nagyobb a romlás üteme, mintsem hogy képesek legyenek ezt kezelni.
Bármilyen hihetetlen, de mennyiségileg is a folyamatnak a végére érünk olyan szempontból, hogy hol lehet még bevonni szántóföldi termesztésbe termőtalajokat.
Gyakorlatilag most már az erdőket, a „világ tüdejét” kellene kivágni, hogy újabb területeket lehessen bevonni. Emellett annyira tönkretettük a talajszerkezetet, hogy fizikailag is elfogy a föld.
A harmadik paraméter pedig ez a minőség, tehát a talajlakó éveknek a nagymértékű csökkenése. Úgy tönkretettük a talajéletet, hogy nincs, ami felszívható állapotba hozza a növény számára a tápelemeket, amit ezért mesterségesen műtrágyákkal pótlunk. A műtrágyázásnak az a következménye, hogy egyensúlytalanná válik a növénynek a fejlődése, a tősejtek elnyúlnak, és a növények támadhatóvá válnak a különböző kártevőkkel szemben.
Erre kitaláltuk a növényvédelmet, és mindenféle kemikáliákkal próbálunk a növényeknek segíteni. Viszont, ha kemikáliákkal kezeljük a növényeket, akkor mi dolgozunk helyettük, megkíméljük a növényt attól, hogy önmaga alakítsa ki a védekezését a kártevőkkel szemben. Ezért csökkennek le a beltartalmi értékek, hiszen az, hogy ők védekeznek azt jelenti, hogy például vitaminokat termelnek.
Nem azért termelnek vitaminokat, meg mérgeket, meg nem tudom én miket, hogy az embernek kedvezzenek, hanem ez az ő védelmüket jelenti. Itt egy francia metakutatásra szoktunk hivatkozni, ami semmi újat nem csinált, csak végignézte a jelentős beltartalmi értékű vizsgálatokat az 50-es évektől a 2000-es évekig.
A kutatás szerint abban az almában, amit a nagyanyám az ötvenes években megevett, százszor több C-vitamin volt, mint a maiban. Ennek a hatását úgy hívjuk, hogy „minőségi éhezés”.
A mennyiségi éhezés, az, hogy az ember nem kap naponta megfelelő kalóriát, a földön 800 millió embert érint. Ugyanakkor a civilizált világban szinte mindenki éhezik minőségileg, vagyis nem kapja meg azokat a tápelemeket, mikroelemeket, vitaminokat – szóval mindent, ami az egészségünkhöz szükséges –, mert a beltartalmi értékek lecsökkentek, azért, mert a talajt tönkretettük, és nincs benne élővilág, és akkor mi védekezünk, és akkor nincs beltartalom, majd jött a műtrágya és a betegség. Így jutottunk el a mai áldatlan helyzetig, hogy az emberek betegek, és a gyógyszertárba járnak mikorelemekért meg egyebekért. De nem tudjuk helyettesíteni azt az összetételt, amit a természet tud adni a számunkra. Valamiből sokat szedünk be, valamiből nem – e mögött nincs pillanatnyilag tudomány. Precíziós embertáplálásnak kellene hívni, hogy a gyógyszertárból próbáljuk fedezni azokat a beltartalmi értékeket, amelyeket egyébként a táplálékból kellene. Amikor tehát eszünk, csak ballasztanyagot veszünk magunkhoz.”
Havas Henrik nemrégiben buta parasztoknak minősítette a magyar embereket, pedig a Föld jövője nem a városlakó, értetlen, félművelt ideológusokon múlik, hanem azon, képes-e az emberi társadalom felismerni, hogy élete a termőföldtől és a természetes környezettől függ. Egy, a megfelelő technológiával felvértezett magyar paraszt többet tehet a világ jövőjéért egy évben, mint a magát értelmiséginek mondott csoportok egész életükben.
A nagy nehezen megszületendő felismerésnek pedig azt kell eredményeznie, hogy azt is belássuk:
az erdőnek, a rétnek és termőföldnek jól meghatározott felelősségi körrel rendelkező „gazdákra” van szükségük.
Az emberiség legfontosabb értékének – a természeti környezetnek, az életnek – a védelme és kezelése kell legyen a legelismertebb és legtámogatottabb munka a Földön. Ide kellenek a legképzettebb, legelkötelezettebb emberek. Hazánknak is legalább milliós nagyságrendű új „paraszt-polgár” kell. A termőtalaj, az erdő, a rét, a természetvédelmi terület sorsát már nem bízhatjuk profitorientált nagyvállalatokra és személytelenül működő szervezetekre sem. Ember kell hozzá.
Sajnos az eredeti zöldek között nagyobb meghasonulásoknak és átalakulásoknak lehetünk tanúi, mint az egykori Jobbik tagjainál. Mintha nem is az ökológiai szükséghelyzet hozná létre a választási harcba bekapcsolódó csoportocskákat, hanem inkább az a lehetőség, hogy pártként közpénzekből részesüljenek, és az amúgy nehéz anyagi helyzetben lévő környezetvédelmi mozgalmakat pénzhez juttassák. A nem megfelelő társadalmi beágyazódottság aztán a nagytőke karmaiba kergette a politikával próbálkozó zöldeket. Jellemző példája ennek a csoportnak az a Sallai Róbert Benedek, aki a politikával való szakítása előtt azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy megütötte Hadházy Ákost.
A radikális zöldek nem azonosítják magukat semmiféle ideológiai tradícióval, hiszen meggyőződésük szerint a kommunisták és a kapitalisták egyaránt kirabolják a Földet, és semmibe veszik a gazdálkodás természetes korlátait. Azt hirdetik, hogy új értékre van szükség a szellemtelen materializmussal és a gazdasági szemlélettel szemben. A növekedés fétise akadályozza a „magasabb" fejlődés szabadságát. A világ zöld mozgalmai különös kutyaszorítóba kerültek.
A klasszikus zöld ideológia követése antikapitalista színben tüntetné fel és szembeállítaná őket a jelenlegi uralkodó felfogással, ami miatt az uralkodó hatalmi elitek „politikai kiközösítéssel” válaszolnának, ők meg elesnének az elérhető anyagi eszközöktől.
A politizált ökológiai mozgalmak ma három fő irányba mozdulnak:
egy részük megpróbál beleolvadni a jelenleg általánosan elfogadott nézetek szürkeségébe (LMP),
egy részük egyfajta ökofasiszta nézeteket vall (ne legyen az ember),
a harmadik csoport pedig közösségi alapon (lokális közösségekben, nemzeti közösségekben, egységes emberi közösségben) gondolkodva megpróbálja létrehozni azt a társadalmi csoportot, amely képes kiharcolni és levezényelni a szükséges szemléletváltást.
A harmadik csoport munkája a nagyobb társadalmi és állampolgári felelősség, a nagyobb demokrácia és a nagyobb társadalmi autonómia irányába mutatnak. Itt a nemzeti közösségekben erőforrásokat és nem pedig akadályozó tényezőket látnak. Reméljük lassú, de következetes munkájuk a végén eredményhez vezet.
Kővári Gábor Mihály és Iván Róbert filmje, a Mérgezett Föld érthetően és világosan mutatja be a folyamatot, ahogyan a nagyipari módszereket alkalmazó mezőgazdaság a természetben okozott károkat is további ipari eszközökkel igyekszik kijavítani, ezek aztán további károkat okoznak, és ez a körforgás egészen addig folytatódik, amíg a termőföld teljesen terméketlenné nem válik.
Gyulai Iván ökológus szerint az,
amit a természet ingyen is megcsinálna nekünk, nem növeli a GDP-t, hiszen ezekért a szolgáltatásokért nem lehet pénzt kérni.
Lehet, hogy ebben a mondatban van a jövő kulcsa. Ha kriptovaluták lehetnek, akkor addig, amíg nem értjük a Teremtett Világot miért ne lehetne ezeket a természeti folyamatokat „piacosítani”, és jól megkérni az árát. Akkor már a GDP sem lehet akadály.
Forrás:
