top of page

„Mindegy, hogy kié Ukrajna, az nekünk igazából nem számít” – Riport kárpátaljai magyar menekültekkel





Régóta adósok vagyunk ezzel a riporttal. Nem mintha nem akartuk volna elkészíteni, de a Kárpátaljáról elmenekült emberek többsége félti az otthonmaradottakat és nem nagyon akar nyilatkozni. Ebben az általában jellemző közegben nem is nagyon lehet. Az európai sajtó által vezérelt közvélemény az ukránokat ért bármilyen kritikát azonnal orosz propagandának minősít. Attól is tartanak, hogy az „ukránoknak a határ ezen oldalán is ott vannak az emberei”, és hiába élnek éppen az „anyaországban”, itt is csak azt hallják, hogy ne élősködjenek a magyarokon, menjenek vissza, ahonnan jöttek. Minek is beszéljenek a határon túli magyar honfitársaink az igazságról, ha igazából senkit sem érdekel. Dolgoznak, lakást bérelnek, a gyerekeket beíratják az iskolába, és várják a háború végét, hogy újra hazatérhessenek.

Sok embert ismerek Kárpátalján, és amikor a háború kirobbanása után érdeklődtem a sorsuk felől, a legtöbben azt mondták, hogy inkább csak az időjárásról kérdezzem őket, mert nem akarnak bajba kerülni. Mostani riportalanyaim is arra kértek, tegyek meg mindent annak érdekében, hogy ne lehessen őket beazonosítani, mert tartanak az ukrán hatóságok bosszújától. Alább ezért is bántunk csínján mindenféle megkülönböztető jegy (életkor, foglalkozás, küllem stb.) leírásával.

Egy budapesti bérház egyik lakásában találkoztam velük. Négy családanya és egy férfi fogadott a találkozón. A férfit már közel két évtizede ismerem. Néhány héttel a háború kitörése előtt jött Magyarországra, egy német tulajdonban lévő üzemben talált munkát. A hölgyek egykori iskolatársak, barátok, rokonok. Amikor megérkeztem, éppen arról beszélgettek, hogy kifejezetten büdös van Budapesten, mert a szmog mellett szinte minden utcán érezni a „csatornaszagot”. Egy kis dunántúli faluból elszármazottként egyet kellett velük értenem. Az itt élők számára talán sértésnek tűnik, de a friss falusi levegőhöz szokott embereknek kifejezetten kellemetlen az a szag, amit a budapestiek már régóta megszoktak.

– Nem is nagyon mertünk megszólalni, amikor átjöttünk a határon – mondja az egyik hölgy. Én azt gondoltam otthon, hogy jól és szépen beszélek magyarul, de itt most azt érzem, hogy nagyon csúnya tájszólásom van.

Arra biztattam a hölgyet, hogy nem kell erőltetnie a „pesties beszédet”, mert a tájszólással sokkal gördülékenyebben lehet beszélni, és senkinek sem kell szégyellnie azt, ami igazán magyar. Arról győzködtem, hogy a magyar vidéken sokkal könnyebben lehet kapcsolatot teremteni az emberekkel, ha valaki a saját tájszólását használja.

A beszélgetés elején megegyeztünk, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy a nevük, lakóhelyük ne kerüljön nyilvánosságra.

– Bosszútól tartotok? – kérdeztem.

A férfiból azonnal elindult a panaszáradat.

– Hogy tartunk-e?! Tudom, hogy sokat voltál nálunk, de burokban voltál, amikor nálunk jártál. Ilyen kérdést csak az tesz fel, aki nem ismeri az ukránokat! Én nagyon haragszom erre a háborúra, az oroszokra, de leginkább Ukrajnára. Tudod, a régi időkben nagyon jól lehetett Kárpátalján élni. Igazából a rossz dolgok akkor kezdődtek, amikor az országunkat Ukrajnának kezdték hívni. Addig mindenkinek volt munkája és aránylag rend volt mindenhol. Az embereket nem érdekelte, hogy valaki orosz, ukrán, ruszin, román vagy magyar. Szépen megvoltunk egymás mellett. Az egyszerű emberek csak élni akarnak. Amióta Ukrajna van, túlélőnek kell lenni ahhoz, hogy valahogyan boldoguljon az ember. A szüleim hét évig jártak egy gyárba dolgozni, miközben nem kaptak fizetést. Azért mentek be nap mint nap, mert attól tartottak, hogy ha egyszer mégis fizetnének nekik, akkor azok, akik éppen nem mentek be dolgozni, nem fognak kapni semmit.

– Akkor miből éltetek?

– Amiből lehetett. A kert, az erdő, a mező mindig adott valamit, amivel túl lehetett élni. Aztán meg ott volt a cigaretta. Ha áthoztad a határon, máris meg lehetett keresni a betevőt. Az idős asszonyok is azért kerékpároznak át napjában kétszer a határon, mert a kétezer hrivnyás [kb. húszezer forintos] nyugdíjból nem lehet életben maradni. Nekik nem szabad megbetegedni, mert az ukrán orvosokat nem érdeklik az emberek. Ha nincs elég pénzed, rád sem néznek. Ha egy öreg megbetegszik, akkor már nem tud a kertben dolgozni, nem tud átjárni a határon. Ha nincs valakije, aki segít rajta, akkor bizony gyorsan nagyon szegény lesz.

– Mi baj lehet abból, ha nyilatkoztok?

– Mit gondolsz, honnan tudták az ukránok, hogy mi van a magyar földrajzkönyvben! Eddig is voltak embereik ideát, és ha haza akarunk menni… Nekem így is sok van a rovásomon, mert nem akarok harcolni értük.

Az imént a tájszólás miatt aggódó hölgy vette át a szót.

– Már hogyne aggódnánk! Volt rá példa, hogy valaki a falubeliek közül kinyilvánította a véleményét az oroszok mellett, és a feketeruhás ukrán katonák rögtön ellepték a házát, még aznap, és nagyon csúnyán összeverték az illetőt, aztán elvitték. Hogy azóta mi történt vele, azt nem tudom.

– Mi keresnivalójuk volt ott katonáknak? Nem rendőrök jöttek?

– Hát, ők igazából arra mennek rá, hogy ha valami probléma történik és kihívják őket, aki fizet, annak van igaza. Ez így működik nálunk. Én mint kárpátaljai mindig is féltem az ukrán rendőröktől, mert ha ők megállították az embereket útközben, anélkül, hogy valami engedélyük lett volna rá, és átkutatták az autót, akkor mindig találtak valami hibát, ami miatt rögtön „stráfot” akartak kiírni. És ha nem fizetett az illető, akkor nagyobb büntetést írtak ki neki. Ott a rendőrök nagyon jól élnek.

– Szerintetek egy EU-csatlakozásra kész országról van szó?

– Abszolút nem. Inkább mindenki attól fél, hogy még jobban elszabadul az anarchia – veti közbe egy másikuk.

– S erről miért nem beszélnek az emberek?

– Mert félnek. Köztudott, hogy a rendőrök mit csinálnak – vette vissza a szót az előbbi hölgy.

– 2014 óta folyik a háború. Milyen volt az élet előtte?

– Először még, amikor megkezdődött ez a háború, annyira mi nem éreztük a súlyát, csak az első pár hónapban, amikor a behívások voltak. Akkor ugye nem nagyon jöttek haza a férjek. Mindenki kint maradt külföldön, mert nagyon sok behívót osztogattak. Az árak meg nagyon felmentek. Igazából semmit sem hallottunk arról, hogy mi történt ott, ahol háború zajlott. Nem is nagyon követtük a médiát, mert csak felidegesítette az embert. Egyszerűen nem szerettem hallani ezeket a dolgokat, mert utána mindig nagyon rosszul éreztem magam. 2014 óta még inkább nem volt munka. A férjeknek onnantól már muszáj volt külföldre elmenni dolgozni. Aztán például sokan foglalkoztak az előbb említett cigarettacsempészettel. Borzalmas azt kimondani, de legalább az egy pénzkeresési lehetőség volt. Tudod, nálunk nagyon sűrűn előfordult, hogy valakit hónapokig, vagy akár évekig nem fizettek ki. Itt, akinek nincsen földje, vagy valamilyen vállalkozása, az csak úgy tudja magát fenntartani, ha a családfő elmegy külföldre dolgozni.

– A ti falutokból az ott élő férfiak mekkora hányada dolgozik külföldön?

– Legalább fele, de lehet, hogy több is.

– Melyek a népszerű országok? Hova járnak dolgozni?

– Nagyon sokan járnak Magyarországra, ide, Budapestre. Ezen kívül nagyon sokan járnak Hollandiába ilyen-olyan szezonmunkára, de más országba is: Angliába, Finnországba. Hallottam olyanról is, aki Srí Lankára ment dolgozni. A kettős magyar állampolgároknak igazából ezért is volt jó ez a magyar útlevél, mert ukrán útlevéllel nem mehettek volna el ezekbe a külföldi országokba dolgozni, ahol jobban lehet keresni. Ezért is igényelték sokan ezt az útlevelet.

– Milyen volt addig, amíg a mostani orosz támadás el nem kezdődött? Milyen volt a kapcsolat az ukránok, a magyarok és a ruszinok között?

– Igazából nem beszélünk erről – folytatja most a férfi. – A nagyszüleink és a szüleink mesélnek arról, hogy milyen volt a régi korban élni. Mindenki úgy emlékszik rá, hogy az egy jó időszak volt. Akkor még voltak ruszinok. Most Ukrajna az egyetlen állam a világon, amelyik nem ismeri el a ruszinokat, mert az ukránok közé sorolja őket. Az öregek mesélték, hogy mikor az oroszok bejöttek Kárpátaljára, akkor elégették a ruszin könyveket, bezáratták az összes ruszin iskolát, majd kijelentették, hogy a ruszinok ukránok. A ruszinokról azért sem akarnak tudni, mert 1991-ben népszavazást rendeztek Kárpátalján, amelyen a ruszinok 78 százaléka az autonómia mellett szavazott. Ukrajna mind a mai napig nem akar tudomást venni erről. A magyarokkal is ettől a pillanattól volt baj, mert sokan segítették a ruszinokat.

Ők fent vannak a hegyekben, és mi, kárpátaljai magyarok, elég jól eléldegéltünk így velük, egymás mellett. Azt mindig tudtuk, hogy az ukrán egy harciasabb nép, fenn hordja az orrát, és csak saját magát szereti, de mi, magyarok, azért csak elvoltunk. Tudtuk, hogy nem igazán szeretnek bennünket, és most nem is jut az eszembe, hogy mi volt a neve annak a csapatnak, akik éveken keresztül írtak ki olyasféle feliratokat, hogy büdös magyarok, takarodjatok, mi azonban ennek ellenére szerettünk ott élni. Én magam is alig várom, hogy hazamehessünk. Mert haza kell menni.

Bocsánat, de nem bírom ki sírás nélkül.

Ha a férjem nem dolgozott volna külföldön, soha nem tudtuk volna befejezni a házunkat. És most, hogy végre már teljesen rendben van, csak élni kellett volna benne. A családom többi férfi tagja is külföldön kell hogy dolgozzon.

– Mennyi ott egy átlagfizetés? Ha mégis kap valami munkát?

– Egy átlagfizetés forintban számolva legfeljebb ötvenezer. Pl. egy takarítónő ennyit keres.

– Azt állítják, hogy Ukrajnában egy átlagfizetés legalább 130 ezer forintnak megfelelő hrivnya.

– Hát, a hivatalnokoknak, tanároknak majdnem, de nincs annyi. Egy gyári munkásnak meglehet a százezer, de ehhez tíz-tizenkét órát kell dolgozni naponta. Nagyon nehéz ott élni. Évek óta mi is gondolkodtunk rajta, hogy eljöjjünk, de én nem akartam otthagyni a családot, a barátokat. Mi ott nőttünk fel, nekünk az volt a hazánk. Igazából úgy voltam vele… Őszintén szólva, nekem Magyarország nem tetszett annyira. Olyan negatívnak tűntek az emberek néha. Mióta kettős állampolgárok lettünk, többször át tudtunk jönni a határ másik oldalára az egészségügyi ellátás miatt, mert az nálunk hadilábon áll. Nem nagyon vannak orvosok, és akik vannak, azokat nem nevezném hozzáértőnek. Elég sokszor futottam bele, amikor látszott, hogy az orvost nem igazán érdekelte a betege sorsa. Ha elmész egy orvoshoz, az nem igazán foglalkozik veled. Felír valamit és aztán mehetsz a dolgodra. És az is csak úgy működik, hogy zsebbe kell adni a pénzt.

– És nálunk?

– Egyszer kórházban feküdtem, és akik velem egy kórteremben voltak, nem tudták, hogy kárpátaljai vagyok. Szabolcsinak véltek, én meg elsőre nem mondtam meg nekik, hogy honnan is jöttem. Aztán egyszer csak annyira elkezdték szidni a mieinket, hogy mi, büdös ukránok, magyaroknak képzeljük magunkat, és átjárunk, és mi pénzt nyomunk az orvosok zsebébe és ezzel elrontjuk őket, és így velük annyira nem foglalkoznak. Erre én elmondtam, hogy kárpátaljai vagyok, és hogy azért járunk át, mert mi jobban bíztunk abban, amit itt kapunk, mint amit otthon. Ugye, sok példa volt rá otthon, hogy nem volt megfelelő az orvosi ellátás. Halottam olyanról, hogy mentőt hívtak ki, és nem jött ki a mentő, és azt mondták, hogy keressenek egy autót a betegnek, és hajtsanak be vele a kórházba. Őszintén szólva, emiatt is jó dolog a kettős állampolgárság.

– Nem is találkoztál itt olyan emberekkel, akik szívesen fogadtak?

– De, nyilván. Csak én úgy voltam vele, hogy én nem vágytam arra, hogy olyan emberek vegyenek körül, akik nem kedvelnek minket. Amióta facebookom van, nagyon sokszor olvastam a neten, hogy nem szeretik a mieinket, meg úgy vélik, hogy mi már nem is vagyunk magyarok. Emiatt voltam úgy vele, hogy nem szeretnék egy olyan helyre jönni, ahol ennyire utálnak minket. Azt észrevettem, hogy itt, a városban nagyon szidja mindenki az Orbánt. Én nem vagyok politikus, és nem is látom át igazán a politikát, de azt észrevettük, hogy azért is utálják ennyire, mert Orbán próbál minket támogatni. Ők meg erre azt gondolják, hogy mi ezért megyünk rá szavazni. Ezt nem is értem, mert a kárpátaljai magyarság nem tudja befolyásolni a szavazás végeredményét, még ha mindenki őrá szavazna is. Most is látszódott a választásból, hogy semmi közünk nem volt hozzá.

– Hogyan fogadtátok, amikor a Majdanon elkezdődtek a tüntetések?

– Nagyon meg volt ijedve mindenki, hogy egyszer csak közelebb kerül hozzánk ez az egész. A városban ki is tették az elesettek képét. Nagyon sok ember meghalt. Először iszonyatos érzés volt, mert azt gondoltuk, hogy az egyik pillanatról a másikra minket is elér. Nem sejtettük, hogy ilyen hamar beigazolódnak a félelmeink.

– Zelenszkij megígérte, hogy béke lesz.

– Igen. Azzal a szándékkal szavazott rá az ember, hogy ez sikerül.

– Ti is rá szavaztatok?

– Persze. Hát itt csak ő volt opció, mert ő mondta azt, hogy béke lesz, és meg sem fordult a fejünkben, hogy másra szavazzunk, mert mindenki a békét szerette volna. Ő mindent megígért, de ebből minden hazugság volt. Arról volt szó, hogy befejezi ezt a viaskodást, akár visszaadja azt a földet, csak hogy legyen béke. Mindent megígért. Felemeli a fizetéseket, lehúzza a gázárakat, ennek ellenére minden fordítva történt. Nyilván csak a kampány része volt. Folyamatosan hazudott, csak hogy mindenki rá szavazzon.

– Mennyire népszerű ő ott, nálatok?

– A magyarok között, tudtommal, egyáltalán nem. De az ukránok imádják, hősként tekintenek rá, odáig vannak érte. Ők azt akarják, hogy ukrán győzelem legyen, mert folyamatosan a „slava ukrainit” fújják. Nem azt mondják, hogy dicsőség Istennek, hanem dicsőség Ukrajnának. Folyamatosan ezt fújják.

– Hogy érintett az a döntés benneteket, amikor a magyar kormányzat jelezte, hogy azon a határszakaszon nem fog fegyvereket átengedni?

– Mi annak nagyon örültünk. Ahol átengedték a fegyvereket, oda egyből csapást mértek. Borzalmas volt a sok légiriadó. Az első időben követtem a dolgokat, mert ugye az ember aggódik a családja miatt, de egy idő után már nem tudtam sem olvasni, sem nézni olyan híradásokat, amelyek az ukrajnai háborúról szóltak.

És az oroszoknak azt a bejelentését hogyan fogadtátok, hogy elismerik a két keleti köztársaságot?

– Megosztott minket, mert vannak olyan emberek, akik oroszpártiak, vannak akik ukránpártiak, és vannak olyanok, akik teljesen ki akarnak maradni az egészből. A legtöbben szót sem adnak a gondolataiknak, mert félnek. Igazából úgy voltunk vele, hogy történjen már valami. Vagy legyünk szabadok, vagy foglaljon el bennünket valaki. Mi úgy vagyunk vele, hogy igazából mindegy, hogy ki uralkodik rajtunk, mert se így, se úgy nem lesz jobb a helyzet. Azok után, hogy nagyon sok menekült lejött mifelénk, kiderült, hogy ott fent, Ukrajnában, milyen jó fizetések vannak, mi pedig szó szerint a semmiért dolgozunk. Úgy voltunk vele, hogy történjen már valami, de legyen vége. Mindegy, hogy kié vagyunk, csak legyen vége.

– Volt olyan időszak, amikor drága terepjárók lepték el a határátkelőket…

– Amikor mi elindultunk, akkor a határon nem volt egyetlen csóró autó sem, hanem a legnagyobb luxusautók, olyanok, amilyeneket én még a tv-ben sem láttam. Több kilométeren állt a sor, és hihetetlen volt a számomra, hogy véletlenül épp a férfiakat engedték át valami úton-módon.

– Mennyiért engedik őket át?

– Ez legtöbb esetben a határőr igényeitől függ. Többféle árat is hallottunk. Például, amikor jöttünk átfele, akkor magyar vámosok mondták, hogy milyen érdekes, hogy ma éjszaka jöttek az ukrán férfiak. Énelőttem több ukrán férfi is átjött. Hallottam olyanról, aki nyolcszáz dollárt adott, volt, aki háromezret. Az elején még olyan is volt, aki hatszáz dollárért át tudott jönni. De azok, aki ennyi pénzt adtak, azok azért adták, mert otthon nem maradhattak, mert nem tudtak volna mást csinálni, csak bujkálni a behívók miatt. Másoknak meg nyilvánvalóan valahogy el kell tartaniuk a családjukat, a legtöbbnek pedig már kimenekült a családja. Akik meg hadkötelesek, azok már nem látogatnak haza. Most hatvan éves korig kaphat behívót egy ember. De ez nálunk bármikor változhat. Nálunk egyik pillanatról a másikra változnak a törvények. Ma már az a rendszer, hogy a nőket sem engedik át. De ez csak a magyarokra vonatkozik. Ukrán útlevéllel átjöhetek a határon, de magyarral nem. És persze nagyon sokaknak magyar autójuk van ott, Kárpátalján. Ukrajnában nem tudtak megvenni egy autót, mert három-négyszer annyiba kerül, mint itt Magyarországon. Ha egy autót itt megvesznek Magyarországon, azt egy évben egyszer át kell vinni a határon. Most nagyon sokan bent ragadtak Ukrajnában az autójukkal együtt.

– Akik bent ragadtak, miből fognak megélni?

– Akinek van valami tartaléka, az azt használja fel addig, amíg kitart, de amióta eljöttem, nem nagyon vannak információim erről.

– A férfiak pedig otthon egyedül várják a behívókat?

– Azt tudom, hogy ha valaki kap behívót, akkor be lehet menni regisztrálni, és akkor ott megkérdezik tőled, hogy mennyi pénzed van…

– Vagyis az fog menni harcolni, aki szegény?

– Igen. Amikor otthon voltam, ha valakit elvittek katonának, akkor ő hazatelefonált a családtagjainak, hogy küldjenek neki ruhát, élelmiszert, mert semmit sem kapnak és megfagynak. Még fegyverzetük sincs. A katonák számára folyamatos gyűjtés van.

– A legtöbb katonának se sisakja, se normális felszerelése – szólal meg ismét férfi ismerősöm. – A piacon meg lehet venni az amerikai katonai segélyként érkezett golyóálló mellényeket, bakancsokat, lámpákat, éjjellátókat, meg kabátokat, öveket. Az emberek ezeket küldik el a gyerekeiknek, hogy legyen esélyük hazajönni. Nekem van egy ismerősöm, aki, amikor egyszer hazajött szabadságra, azzal kezdte, hogy bevásárolt a piacon, és elvitte magával a saját kocsiját, és most azzal közlekednek a fronton.

– Nálunk minden lehetséges – folytatja az iménti hölgy. – Tán nincs is olyan dolog, amin még meglepődnék, mert nálunk minden ilyen furcsa módon történik.

Akkor ez már több, mint egy sima korrupció?

– Én mindig is korruptnak neveztem Ukrajnát. Evidens volt mindenki számára, hogy ez egy korrupt ország. Ezt mindenki tudja, csak esetleg nem mondja ki. Valójában nálunk mindent csak pénzért lehet elintézni. Ha valami nem megy rendes úton, arra mindig pénzzel kell rásegíteni.

– Ahol most dolgozol, itt, Magyarországon, jól érzed magad?

– Igen, szerencsére itt mindenki elég rendes velem.

– Találkoztál ukrán menekültekkel a városban?

– Budapesten bárhova mentünk, bármilyen közlekedési eszközre felszálltunk, a boltokban mindenhol hallottam, hogy ukránul beszélnek. Nagyon sok ukrán van itt.

– Hogy tervezitek a jövőt?

– Az lenne a jó, ha a háború minél hamarabb véget érne. Mindegy, hogy kié Ukrajna, az nekünk igazából nem számít. Az lenne a jó, ha már hazamehetnénk… Sajnos évek óta az megy, hogy valaki támogatta Ukrajnát, hogy folytatódjon ez a harc.

– Mit szóltok ahhoz, hogy a támogatások döntő részét egyfajta kölcsönbérleti szerződésként kapja Ukrajna, és egyszer majd vissza kell fizetni?

– Erről nem tudtam. Azt évek óta halljuk, hogy Ukrajna el van adósodva. Ez nem új számunkra, csak azt nem értjük, hogy az a sok nyugati állam miért akarja, hogy folytatódjon tovább a harc. Minél jobban támogatják az ukránokat ezekkel a fegyverekkel, annál tovább fog folyni ez a harc. Amúgy az ukrajnaiak beszedik ezeket a fegyvereket meg pénzadományokat, de nem tudom, hogy mennyi jut el ezekből a katonáknak. Mert ez mindig is így volt. Már a Donbasz idején hallottuk, hogy rengeteg pénzt és támogatást kaptak, és közben meg nem igazán volt a katonáknak élelmiszerük. Ezt csak hallottuk másoktól. Nem értjük, hogy miért kellenek ezek a fegyverek, és nem érjük, hogy miért akarják, hogy az utolsó népig hulljon el mindenki.

– Kárpátaljára jutott külföldi zsoldosokból?

– Szerintem ők az ország más részeiben vannak.

– Most már vannak ukrán sikerek is…

– Zelenszkij a háború első percétől fogva úgy adja elő ezt a sztorit, hogy nem sokára már nyerünk és mi fogunk győzni. Ez már hónapok óta tart. Én már ezt nem hiszem el, hogy nyerhetünk ebben a háborúban, főleg már csak azért sem, mert annyi kárpátaljai meghalt. Teljesen feleslegesen, hisz semmi közük nem volt ehhez a háborúhoz. A másik az, hogy annyi gyerek meghalt. Én ezért is hagytam abba a hírek olvasását, mert állandóan arról volt szó, hogy gyerekek haltak meg. Már nagyon sok gyerek meghalt ebben a háborúban. Egyszerűen nem bírtam idegileg. És nagyon sokat hallottunk arról, hogy amikor nagyon sok civil meghalt, akkor nem is Oroszországnak a keze volt benne, hanem Ukrajnának. Ezekről nem tudunk pontos dolgokat, de én már semmin nem lepődök meg.

– Kárpátalján van még olyan ember, aki meg mer szólalni oroszul?

– Én úgy tudom, hogy minden orosz dolog le lett tiltva nálunk. Az az igazság, hogy Kárpátalján is nagyon sokan beszélnek oroszul. Az idősebbek még az orosz nyelvet tanulták. Ha valahova bementem, ott a legtöbbször oroszul beszéltek, nem is ukránul. Nekem például nehezemre esett megérteni az orosz nyelvet, mert az egy kicsit puhább, mint az ukrán. Rengetegen beszélnek oroszul. Nagyon sok olyan emberrel találkoztam, aki ukránnak vallja magát, de oroszul beszél. Nálunk a parlamentben is rengetegen beszéltek oroszul, meg állítólag Zelenszkij is orosz, de ebbe nem szívesen megyek bele, mert én nem igazán tudom ezeket a dolgokat, és politikában nem vagyok túl jártas.

– Keresik az orosz szimpatizánsokat, a kollaboránsokat?

– Igen erről hallottam, hogy találtak orosz kémeket Kárpátalján, és akkor azokat elvitték, de többet erről nem tudok.

– Visszajöhet még a régi életetek?

– Nem tudom. Már csak azért sem, mert ez már olyan régóta kezdődött és olyan régóta tart. És csak most teljesedett ki, s attól félünk, hogy évekig el fog húzódni. Lassan már kilenc éve tart, és nem látom a végét. Amikor Oroszország lerohanta Ukrajnát, akkor mindenki azt gondolta, hogy ennek most akkor gyorsan vége is lesz, de most már ez is hónapok óta tart. Ahogy néztem a híreket, akkor mindig azt gondoltam, hogy na, most már biztos vége lesz. Most azonban már mindenkitől azt hallom, hogy ez egyhamar nem fog véget érni.

Mit szóltál ahhoz, amikor az ukránok azt mondták, hogy az oroszok lövik a saját maguk által elfoglalt atomerőművet?

– Ez Ukrajna esetében nem hihetetlen. Nálunk olyanok történnek, hogy csak nézünk ki a fejünkből. Mi már ezt szoktuk meg, hogy semmi sem normális körülöttünk. A nyelvtörvény óta nem csodálkozunk semmin. Amikor azt mondták, hogy büntetéseket fognak ránk kiróni, ha magyarul beszélünk a bankban vagy az üzletben, az is ilyen abszurdum. Könyörgök, Kárpátalján rengetegen nem tudnak ukránul.

– Mit szólsz ahhoz, hogy egy ukrán lap megírta: Magyarországot a NATO-ból és az EU-ból is ki fogják rakni, ők pedig két éven belül tagok lesznek?

– Akkor majd megy mindenki az ukrán útlevéllel. Igazából azt tudom, hogy nagyon sok embernek van Ukrajnában kettős állampolgársága. Nem tudom, hogy mennyire igaz, de a parlamenti képviselőknek is van három meg négy, közben meg minket akarnak büntetni. Most is olvastam, hogy arra akarják rávenni a kettős állampolgárokat, hogy mondjanak le az ukránról.

– Akkor így nem kell menni katonának. Akkor ez nem jó? Akkor kijöhetnek a férfiak, nem?

– De akkor nem mehetnek vissza. Kárpátalján a férfiak, akik elmentek külföldre dolgozni és haza keresték azt a pénzt, otthont építettek, hogy végre tudjanak kényelmesen élni… Akkor most hagyja ott mindenki, amit eddig épített? Aki lemond, az lemond minden vagyonáról is. Ezért nem mindegy. Én nagyon remélem, hogy lassan véget ér ez a rémálom, mert nekünk el kellett hagyni az otthonainkat, mert a férfiakat behívóra kényszerítik.

– Mi lesz, ha Ukrajna évekig egy katonai tábor lesz? Akkor nem mehettek haza.

– Én álmodni sem mertem erről, hogy ennyi rossz dolog fog történni az életünkben. Kezdődött a Donbasszal, aztán a Covid, ami évekig megnyomorította az életünket, most meg amikor a Covid véget sem ért, máris kezdődött a háború. Ha nem arról volna szó, hogy a férjem nem jöhet haza, mi sem jöttünk volna ki.

– Van akiért nagyon aggódsz, akik a határ túloldalán maradtak?

– Persze. Rengeteg családtag, barátok, szülők, nagyszülők. Akik nem akarják otthagyni az otthonukat, mert attól félnek, hogy elfoglalják.

– A ti házatok most ott áll üresen?

– Eddig még nem költöztettek be menekülteket. Mert ezzel is baj van. Hallottam nagyon csúnya esetekről, amikor a betelepített ukránok berúgtak és nagyon megverték a házigazdát.

A hadiállapot miatt mindenki kénytelen befogadni belső menekülteket?

– Mindenhonnan érkeznek. Herszonból, Kijevből, Harkovból. Nagyon sok ismerősöm fogadott be menekülteket, meg iskolákban is laknak. Nagyon ki vannak tanítva, mert katonai szükségállapot esetén nem tehetsz ki senkit az utcára, és ezt nagyon tudják azok, akik nem tudnak viselkedni.

– Mit üzennél az itt élő magyaroknak?

– Amikor elkezdődött a háború, és láttam, hogy a magyarok milyen segítőkészek az ukrajnai menekültekkel, többször el is sírtam magam. Hogy milyen rendesek… Tényleg csodálatos volt, amit műveltek – mondja könnyeivel küszködve. – A szívem szakadt meg azokért, akik tényleg egy szál semmiben, a gyerekükkel jöttek el, hagyták el az otthonaikat... és a magyarok olyan segítőkészek voltak! Olyan büszke voltam rá, hogy magyar vagyok! De amikor azt éreztem, hogy minket soha nem tekintenek annak… Mert mi nagyon régen elszakadtunk a magyar földtől... És mi csak egy teher vagyunk nekik... Az viszont, hogy Szijjártó meg Orbán kiáll értünk, az nagyon jól esett. Nagyon sokszor, mert sosem hagytak cserben minket… A nyelvtörvénnyel kapcsolatban is mindig kiálltak mellettünk.

– Az ukránok azt mondják, hogy mi akadályozzuk az EU-s és NATO tagságukat.

– Ennek mi igazából nagyon örültünk, mert a nyelvtörvény egy óriási hülyeség, egy abszurd dolog. Miért akarja valaki megakadályozni, hogy valaki az anyanyelvén beszéljen? A gyermekeim nem is tudnak ukránul. Meg sem tanultak, meg nem is volt rá lehetőségük, hogy megtanuljanak.

– Nem voltak ukrán órák?

– Dehogynem. Rengeteg ukrán óra van. Nem az ukrán órák hiányáról van szó, sőt még támogatják is… Csakhogy egy nyelv megtanulásához az kell, hogy az ember a megfelelő közegben mozogjon. Az iskolában a nyelvtant tanítják, de attól még nem tanul meg senki beszélni ukránul. Egy nyelvet csak akkor lehet megtanulni, ha olyan környezetben élsz, ahol ha nap mint nap hallod, másként nem lehet…

– Szóval, mit üzennél a magyaroknak?

Igazából csak annyit, hogy legyenek egy kicsit elfogadóbbak, ne legyenek ellenségesek. Ne legyen ez az ellenségeskedés. Nekem annyira fáj, hogy vannak emberek, akik annyira ellenségesen néznek ránk. Hiszen ugyanolyan magyarok vagyunk. Az lehet, hogy nem tudunk olyan szépen beszélni, de attól függetlenül mi magyarnak valljuk magunkat pici korunktól fogva… Soha nem volt az bennünk, hogy mi ukránok vagyunk, mert Ukrajnában éltünk – fakad sírva. – Legyenek egy kicsit megértőbbek velünk szemben! Nekik egy kicsit könnyebb, mint nekünk, hisz sokkal könnyebb itt élni, mint ott. Itt van munkahely, van lehetőség, ott pedig mindennap meg kell harcolnunk mindenért, mert magyarok vagyunk. Nem megy olyan könnyen az élet ott, de mi azt szoktuk meg. Úgy nőttünk fel, hogy az életünk tele volt kihívásokkal. Mégis Barátságosan viselkedtünk, akár az ukránokkal, akár az oroszokkal… Ennyi az egész.


A szobában lehajtott fejjel állnak a többiek. Senki sem akar már újat mondani…




535 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page