MINDEN EMBER EGY… (Deli Mihály verse)
Az ember egy fa
Az ember egy könyv
Az ember egy ember
Mire elfogy, a mese szerint a lelke lerúgja
s áttér egy másik világba
A mese szerint az isteni világba
Ott elhelyeződik
Innentől a mese kissé elbizonytalanodik
Nem tudjuk, a miriádnyi lélek mit csinál ott
Csak sokasodik, sokasodik?
Vagy összekeveredik?
Összetömörödik? Egyesül?
Egyetlen mese adódik? Vagy sok mese?
Kinek higgyünk? Melyik mesélőnek?
Melyik mese vonz/taszít?
És a mesék függönye mögött mi a Valóság?
Gyertek, üljetek ide a bácsi köré:
hittan óra, mesedélután, tájékoztatás
Aztán mindenki hazamegy
Letöröljük a memóriakártyát
és megpróbálkozunk a lehetetlennel:
folyvást mondogatunk-bontogatunk egy örök mesét
és igyekszünk erősen hinni a láthatatlan Valóságban
Nagy tánc ez, életre szóló, szédítő
Közben kísért a karneváli forgatag
Bácsi leszel magad is
lélekben mégis gyerek (de letagadod)
Egy sziporkázó konstrukció az élet
rettentő mechanizmus
lélekzsírral, szellemolajjal karbantartva
Komoly pofát kell vágnod hozzá
nehogy hülyének tartsanak
Egy egész történelmi könyvtár a nyakadban
(kíváncsi kétkedéssel lapozgasd)
A Valóság, amit keresel
érzékeid és tudatod mélyén árnyékot vet
Nekem elmondhatod, ha jutsz valamire
De másokkal csak óvatosan
Én a dolgokat titokzatosságokba csomagolom
Azt hazudom, hogy versek
(ezért észre sem veszik, elmennek mellette)
Így nem zavarnak abban
hogy képtelen furakodjak ama Valóság felé
Amúgy rendes polgári életet élek
Azon ne csodálkozz, hogy az embereket fának nevezem
meg könyveknek
Lelkük van, és csinálják, amit tudnak, ahogy tudják
Minél cifrábbak a különbségek
annál nagyobb lesz az egység
Ez pillanatnyilag furcsán hangzik
De majd kétségtelen lesz
S itt most egyelőre álljunk meg
