top of page

Mit is ígért a Nyugat Oroszországnak a NATO-bővítésről – avagy mesélnek a feloldott dokumentumok





”...más oldalról pedig nem kell félnünk

a tiszta igazság

egyedüli komoly nevelőerejétől sem...”

Karácsony Sándor



A magyar és a nyugati sajtóban elterjedt nézet, hogy nincs írásos bizonyíték Putyin egyik legfőbb indokára, amely a háború kirobbantásához vezetett, miszerint, hogy a NATO nem terjeszkedik kelet felé, és ezzel nem veszélyezteti Oroszország biztonságát. Ez egyben azt is jelenti a számukra, hogy Oroszországnak nincs joga ilyen igényeket támasztani, ezért az Ukrajna ellen indított támadás teljesen indokolatlan (ki nem kényszerített) volt.

Mindannyian tudjuk, hogy ez „nettó hazugság”. Nincs mit szépíteni rajta, és ennek a dogmának az állandó ismételgetése nem visz bennünket közelebb a jelenlegi helyzet megnyugtató rendezéséhez és a békéhez.

A valóság tagadása pedig egyre inkább általános jelenség az euroatlanti térségben.

Ez akkor még talán érthető lenne, ha a lassan minden önállóságukat elvesztő lakosaikra gondolunk. Ők már olyan nagy rutinnal rendelkeznek a kommunista konspirációkhoz történő alkalmazkodásban, hogy már régóta nem tudnak különbséget tenni a valóság és az eléjük tárt világ között. Azt gondolni azonban, hogy az oroszok, a kínaiak, az indiaiak, az afrikaiak csak azért fognak hasonló módon gondolkodni, mert nyugaton ez a „trendi”, elképesztő önhittségről és felsőbbrendűségi érzésről tanúskodik.

2007-ben Vlagyimir Putyin orosz elnök így panaszkodott:


„Mi történt azokkal a biztosítékokkal, amelyeket nyugati partnereink adtak nekünk a Varsói Szerződés felbomlása után? Hol vannak ma ezek a nyilatkozatok? Senki sem emlékszik rájuk. De megengedem magamnak, hogy emlékeztessem a hallgatóságot, hogy mi volt az igazság. Szeretném idézni Woerner NATO-főtitkár úr 1990. május 17-i brüsszeli beszédét. Akkor azt mondta: 'Az a tény, hogy készen állunk arra, hogy ne terjesszük ki a NATO tevékenységét német területen kívülre, ahhoz vezet, hogy a Szovjetunió szilárd biztonsági garanciát vállal Németország egyesítése kapcsán.' Hol vannak ma ezek a garanciák?”

Putyin helyesen idézett akkor. Az 2017-ben feloldott dokumentumokból azonban sokkal több is kiderül. Most elnézést kell kérnem a cikk végén található hosszú felsorolás miatt, de szeretném demonstrálni, hogy mennyire „nincsen írásos nyoma” ennek a megegyezésnek.

Ted Snider 2022. augusztus 23-án közzétett cikkében így írt a nyugati ígéretekről:

„Putyin hozzátehette volna azt is, hogy Woerner hangsúlyozta: a NATO Tanács és ő ellenzi a NATO bővítését (16 NATO-tagból 13 támogatta ezt az álláspontot).


A NATO-főtitkár 1991. július 1-jén arról is biztosította az oroszokat, hogy a lengyel Lech Walesával és a román Ion Iliescuval való soron következő találkozón „ellenezni fogja Lengyelország és Románia NATO-csatlakozását, és ezt korábban Magyarországnak és Csehszlovákiának is jelezték” (dokumentum 30).

Sokan történelmi revizionizmussal vádolták Putyint, és tagadták, hogy a Nyugat valaha is megígérte Oroszországnak, hogy ha az egységes Németország csatlakozhat a NATO-hoz, a NATO nem terjeszkedik tovább kelet felé.

De amint azt a NATO legmagasabb vezetői köréből származó három idézet mutatja, a titkosítás alól feloldott dokumentumok szilárdan alátámasztják ezt az állítást. Ez azt is jelenti, hogy a NATO hazudott, amikor egy 2014-es jelentésében azt mondta, hogy „nem tettek ilyen ígéretet, és soha nem terjesztettek elő bizonyítékot Oroszország állításainak alátámasztására”.

James Baker külügyminiszter is kitartott amellett, hogy nem tettek ilyen ígéretet. 1990. február 9-én Baker választási lehetőséget kínált Gorbacsovnak:


„Szeretnék feltenni egy kérdést, és most nem kell rá válaszolnod. Feltételezve, hogy megtörténik az egyesülés, mit szeretnél: egy egységes, a NATO-n kívüli, abszolút független Németországot és amerikai csapatok nélkül, vagy egy egyesült Németországot, amely megőrzi kapcsolatait a NATO-val, de garantálja, hogy a NATO joghatósága vagy csapatai nem terjednek el a jelenlegi határtól kelet felé?”


Baker elutasította, hogy ezt a konkrét ajánlatot tette volna a szovjet vezetőnek, és csak egy hipotetikus kérdésnek minősítette később. Azonban Baker következő kijelentése, amely korábban nem szerepelt az idézetben, de a most titkosítás alól feloldott dokumentumokban szerepel, megcáfolja Baker állítását. Miután Gorbacsov válaszol Baker kérdésére, mondván: „Magától értetődő, hogy a NATO-zóna kiszélesítése nem elfogadható”, Baker kategorikusan válaszol: „Akkor egyetértünk ebben”. (6. dokumentum).

Négy további titkosítás alól feloldott dokumentum is megerősíti, hogy Baker később nem mondott igazat a találkozó tartalmáról.

A legfontosabb azonban az, ahogyan Baker saját maga értelmezte Gorbacsovhoz intézett kérdését annak idején. A Gorbacsovval folytatott találkozót közvetlenül követő sajtótájékoztatón Baker a megegyezésnek megfelelően be is jelentette, hogy a NATO „joghatósága nem terjeszkedik tovább kelet felé”.

A második bizonyíték az, hogy miközben Baker Gorbacsovval találkozott, Robert Gates nemzetbiztonsági tanácsadó-helyettes ugyanezt a kérdést tette fel Vlagyimir Krjucskov KGB-vezérnek. Szó sem volt semmiféle „hipotetikus kérdésről”. Megkérdezte Krjucskovot, mi a véleménye arról a „javaslatról, amely szerint az egyesült Németországot a NATO-hoz kapcsolnák, de a NATO-csapatok nem mozdulnának tovább keletebbre, mint ahogyan most elhelyezkednek?” Gates ezután hozzátette: „Számunkra ez egy józan és elfogadható javaslatnak tűnik.” (7. dokumentum).

A harmadik bizonyíték az, hogy ugyanazon a napon Baker ugyanezt a kérdést feltette Eduard Shevardnadze szovjet külügyminiszternek is. Megkérdezte, hogy


„Lehetne-e a tárgyalások alapja az egy olyan közös álláspont, amely garantálná, hogy Németország keleti részén nem fognak települni NATO-erők? Sőt, mi lenne akkor, ha ennek a lehetőségét abszolút betiltanák?”

Hogyan tehette meg Baker ezt az ajánlatot? A Not One Inch-ben M. E. Sarotte arról számol be, hogy saját feljegyzéseiben Baker ezt írta:

Végeredmény: Egységes Németország. Egy megváltozott (politikájú), NATO-ba bevont Németország – és egy NATO, amelynek joghatóságát nem terjesztik ki keletre!

A külügyminisztérium titkosított beszélgetésekből készült feljegyzése szerint Baker már a beszélgetés során biztosította Shevardnadzét arról, hogy „természetesen a legerősebb garanciákat fogják adni arra, hogy a NATO joghatósága vagy erői nem mozdulnak el kelet felé”. (4. dokumentum).

Végül, a külügyminisztériumnak a beszélgetésről készült, titkosított feljegyzése szerint Baker még mindig ugyanazon a mozgalmas napon azt mondta Gorbacsovnak és Shevardnadzének, egyáltalán nem kérdés formájában, hogy „Ha fenntartjuk a jelenlétet egy egységes Németországban, akkor egy hüvelyknyire sem lép tovább keletre a NATO joghatósága, és nem települnek ebbe az irányba a NATO-erők sem”. (5. dokumentum)

Ha valaki azt gondolná, hogy csupán ezek voltak Baker külügyminiszter felajánlott biztosítékai, akkor annak el kell mondanunk, hogy az amerikai fél nem csak erre kötelezte el magát.

1990. május 18-án Baker azt mondta Gorbacsovnak egy moszkvai értekezleten: „Ki akartam hangsúlyozni, hogy politikánknak nem célja Kelet-Európa leválasztása a Szovjetuniótól.” (18. dokumentum) 1990. február 12-én ismét megismételték ezt az ígéretet. Az ottawai Nyitott Égbolt Konferencián a Shevardnadze számára készített feljegyzések szerint Baker azt mondta Gorbacsovnak, hogy „ha az Egyesült Királyság a NATO-ban marad, akkor ügyelnünk kell arra, hogy az ne terjessze ki joghatóságát keletre”. (10. dokumentum)

Baker Gorbacsovnak és Shevardnadzének tett biztosítékait megerősítette az a tény is, hogy a külügyminisztérium 1990. február 13-án arról tájékoztatta az Egyesült Államok nagykövetségeit, hogy „[a] miniszter világossá tette, hogy... támogatjuk az egységes Németországot a NATO-n belül, de mi készen állunk arra, hogy a NATO katonai jelenléte ne terjedjen tovább kelet felé.”

John Herbst és John Kornblum 1996-os külügyminisztériumi vizsgálata arra a következtetésre jutott, hogy az így nyújtott biztosítékoknak nincs jogi ereje. Úgy hozták meg ezt az „ítéletet”, hogy módszertanukban elválasztották a szóbeli ígéreteket az írásos dokumentumoktól, amelyek „nem tesznek említést a NATO Németország határain túli bevetéséről”.

A nyomozás azonban nem cáfolta, hogy szóbeli biztosítékokat tettek. Soha egyetlen orosz tisztviselő sem állította, hogy ezek az ígéretek szerepeltek volna a hivatalos írásos dokumentumokban; de később valójában megbánták, hogy nem rögzítették ezeket az állításokat bennük.

A nemzetközi diplomáciában az írásbeli megállapodásokat is meg lehet szegni, és meg kell állapítanunk, hogy Amerika legalább olyan gyakran megszegi az írásos megállapodásokat, mint a szóbeli ígéreteket.

Trumpot nem zavarta a „papír”, amikor megszegte a JCPOA iráni nukleáris megállapodást, és Biden is állandóan megsérti a Kínával aláírt, Tajvanról szóló közös egyezményeket. Ez a megállapítás késztette Putyint arra, hogy 2021. december 21-én panaszkodjon, hogy „jól tudjuk, hogy még a jogi garanciák sem lehetnek teljesen hibamentesek, mert az Egyesült Államok könnyen kilép minden olyan nemzetközi szerződésből, amely már nem áll érdekében.”

Az a különbségtétel, amelyre Herbst és Kornblum támaszkodik, a jogi szofisztikának köszönhető. Joshua R. Itzkowitz Shifrinson a „Deal or No Deal? – A hidegháború vége és az Egyesült Államok ajánlata a NATO terjeszkedésének korlátozására” című művében amellett érvel, hogy a szóbeli megállapodások jogilag kötelező erejűek lehetnek, és hogy „az elemzők már régóta megértették, hogy az államoknak nincs szükségük hivatalos írásos megállapodásokra, mert jövőbeli elvárásaikat megegyezésekre is építhetik.”

Valójában a diplomáciának a szóbeli megállapodások képezik az alapját. Shifrinson azzal érvel, hogy az informális megállapodások fontosak a politika számára, és különösen fontosak voltak az USA és Oroszország közötti diplomáciában a hidegháború idején.

Példaként említi a kubai rakétaválság megoldását informális szóbeli megállapodások révén, valamint „az 1950-es és 1960-as években az Egyesült Államok és a szovjetek hallgatólagos kezdeményezéseiből született hidegháborús parancsot, amely segített a két félnek megtalálni az együttélés módját”.

Shifrinson szerint az Egyesült Államok és Oroszország közötti szóbeli megállapodások „bőségesen megszaporodtak a hidegháború alatt”. Az 1990-ben tett kimondott ígéretekben bízni egyáltalán nem jelentett újdonságot.

Ezen túlmenően a szóbeli megállapodások – mutat rá Shifrinson – „kötelező érvényű megállapodást képezhetnek, feltéve, hogy az egyik fél felad valami értékes dolgot” annak érdekében, amit a másik fél cserébe ígért. Gorbacsov minden bizonnyal így értette Baker ígéreteit, mivel beleegyezett abba, hogy az egységes Németországot a NATO felszívja, cserébe azért a kemény garanciáért, hogy a NATO nem terjeszkedik tovább kelet felé. Gorbacsov csak a Bakerrel folytatott megbeszélések után egyezett bele a német újraegyesítésbe és a NATO-ba való belépésbe. Az „hüvelyknyit sem” ígéret volt a feltétele annak, hogy Gorbacsov beleegyezzen az egyesült Németországba és annak a NATO-ba való belépésébe. Memoárjában Gorbacsov a Bakerrel folytatott február 9-i beszélgetését annak a pillanatnak nevezte, amely „megszabadította az utat a kompromisszum előtt”.

Nemcsak Baker ígért biztosítékokat Oroszországnak. A biztosítékok a NATO legmagasabb szintjétől és Robert Gatestől is megérkeztek, aki Bakerrel és a NATO-val ellentétben soha nem tagadta el, hogy mit is ígért a szovjet félnek. 2000 júliusában Gates bírálta „a NATO keleti bővítésének előmozdítását, és arra figyelmeztetett, hogy Gorbacsov és az orosz vezetők akkor elhitték, hogy ez nem fog megtörténni”.

Ugyanezt az ígéretet tette több más nemzet vezetője is. 1996. július 15-én Jevgenyij Primakov külügyminiszter, aki 1990-ben és 1991-ben nézegette archívumunk anyagát", Sarotte szerint kijelentette, hogy

„világos volt..., hogy Baker, Kohl és a britek és a francia vezetők, John Major és François Mitterrand mind azt mondták Gorbacsovnak, hogy a Varsói Szerződésből egyetlen ország sem lép be a NATO-ba – a NATO pedig egy centivel sem kerül közelebb Oroszországhoz.”

Fontos, hogy ugyanezeket az ígéreteket német tisztviselők is megismételték. Helmut Kohl nyugatnémet kancellár Bakert követően találkozott Gorbacsovval, február 10-én. Biztosította Gorbacsovot, hogy „természetesen a NATO nem terjesztheti ki fennhatóságát az NDK jelenlegi területére [Kelet-Németország]”. Még egyértelműbb, hogy azt mondta Gorbacsovnak, hogy „Úgy gondoljuk, hogy a NATO-nak nem szabad kiterjesztenie a joghatóságát”. (9. dokumentum)

Ugyanakkor Hans-Dietrich Genscher nyugatnémet külügyminiszter határozottan azt mondta Shevardnadze-nek, hogy „Számunkra egyértelmű: a NATO nem terjeszkedik tovább kelet felé”.

1991. március 5-én Rodric Braithwaite oroszországi brit nagykövet feljegyezte naplójába, hogy amikor Dmitrij Jazov orosz védelmi miniszter kifejezte, hogy „aggódik amiatt, hogy a csehek, a lengyelek és a magyarok csatlakoznak a NATO-hoz”, John Major brit miniszterelnök biztosította őt, hogy semmi ilyesmi nem fog történni. (28. dokumentum).

Amikor Jazov konkrétan megkérdezte Major-t „a NATO térségbeli terveiről”, a brit miniszterelnök azt mondta neki, hogy „sem most, sem a jövőben nem látja a lehetőséget arra, hogy a kelet-európai országok NATO-tagsága megvalósulna.” (28. dokumentum)

1991. március 26-án Douglas Hurd brit külügyminiszter arról tájékoztatta Alekszandr Bessmertnykh szovjet külügyminisztert, hogy „a NATO-ban nem tervezik Kelet- és Közép-Európa országainak ilyen vagy olyan formában történő felvételét a NATO-ba”. (28. dokumentum)

Egy 2016. júliusi cikkében Braithwaite azt írta, hogy James Baker amerikai külügyminiszter 1990. február 9-én kijelentette:


„Úgy véljük, hogy a 2+4 mechanizmus keretében folytatott konzultációknak és megbeszéléseknek garanciát kell adniuk arra, hogy Németország újraegyesítése nem vezet a NATO katonai szervezetének keleti bővítéséhez”.


Tisztelt Olvasó!

A titkosítás alól feloldott dokumentumok egyértelműen jelzik, hogy amikor Oroszország a NATO ukrajnai és egészen Oroszország határáig történő bővítését végső vörös vonalnak tekinti, akkor nem várható el tőle a további hátrálás.

Az orosz vezetés elhitte a nyugati ígéreteket, miszerint sem a NATO joghatósága, sem haderői nem terjeszkednek túl Németország határain. Nem folytatnak történelmi revizionizmust, ahogyan azzal a Nyugat vádolja őket, hanem csak megállapították, hogy CFE szerződésekhez hasonlóan a nyugati fél egyfajta „baleknek” tekinti az orosz vezetést. 1989-ben a NATO és a Varsói Szerződés megegyezett azzal kapcsolatban, hogy ugyanolyan nagyságú erőket és haditechnikát állomásoztatnak a két fél „felségterületén”. Amikor a „Köztes Európa” országai csatlakoztak a NATO-hoz, a korábbi „keretszámok” is a NATO-hoz kerültek. Túlsúlyba kerültek az oroszokkal szemben. Amikor az orosz vezetés ezt méltánytalannak és logikátlan következtetésnek tartotta, akkor egyszerűen nem vették figyelembe a kétségeiket. Az oroszok 2008-ig megpróbáltak valamiféle megegyezést kieszközölni, ezért az utolsó pillanatig próbáltak a CFE szerződés keretrendszerén belül maradni.

A grúz háború után azonban megértették, hogy semmiféle megállapodást nem fog betartani az USA.

Robert. C. Castel ópusztaszeri előadásában megjegyezte, hogy senki se gondolja, hogy a nemzetközi szerződések törvényként működnének. A szerződések, megállapodások addig élnek, amíg a legerősebb félnek az érdekében áll. Egy kis nemzet jó, ha nem felejti el, hogy a „nagy testvér” legalább annyira figyel arra, hogy a szövetségesei gyengék legyenek, mint amennyire arra összpontosít, hogy az ellensége ne legyen erősebb nála.

A „világ csendőre” és a mögötte álló hatalom bármikor hajlandó „túllépni” a megállapodásokon, és bármikor hajlandó feláldozni bennünket a céljai érdekében.

Odadobja Európát és kis hazánkat is az oroszok elleni harc oltárára. Ő is végső elhatározásra jutott: végezni akar minden lehetséges vetélytársával, függetlenül attól, hogy ellenségről vagy „szövetségesről” van szó.

Földi László az Ultrahangban nemrég azt nyilatkozta, hogy az ukrán háborúval Oroszország egy világháborút előzött meg ideiglenesen.

A Védett Társadalom Alapítvány vezetője szerint a felgyülemlett feszültségeket inkább egy regionális konfliktusban akarja levezetni, mint egy világháborúban.

Oroszország pontosan tudja, hogy a létében van fenyegetve. A legnagyobb bánatunkra (nagyon jól ismerjük őket) tudjuk, hogy a végsőkig is el fognak menni ebben a harcban. Itt most nem lesz pardon, sem Európának, sem nekünk. A megegyezéses diplomáciára és az erős nemzeti öntudatra épülő politikánk is semmivé foszlik. Bárki vezeti is a közeljövőben Magyarországot, elképesztően nehéz dolga lesz. Eddig „ellavírozhattunk” a különböző szándékok és érdekek között, most azonban egy, a teljes világot uralni akaró hatalommal van dolgunk, amelynek minden „önálló gondolat” útjában van.

Az egyetlen, ami nyugalommal tölt el, az az, hogy még egyetlen ellenségünk sem élt túl bennünket.

 

Ajánlott cikk:


A titkosítás alól feloldott dokumentumok jegyzéke:


1 059 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin