Már nem vicc
A nyugati ember és a komplett nyugati kultúra megtagadta önmagát és a hozzá tartozó irracionalitást, így kaptuk büntetésnek az általános neurózist.
De beszéljünk arról: ha valami tízezer éven át, sőt, évmilliók óta működik, nem valószínű, hogy pár évtized alatt gyökeresen átalakul.
Millió éves valóság, a végén ötven év lila köddel.
Hogy eltűnik az istenhit, a háborúk, a nők méhlepénye (és minden más is). De miért tűnne el? Miért alakulna át? Hogy mi a személyes megfejtés azok számára, akik szerint túl van bonyolítva a férfi-apa, nő-anya dolog? Nem tudom. De hogy ez a bizonyos megfejtés nem szivárványszínű zászlók alatt, nemváltó műtétek cunamija során érkezik az Egyesült Államok kampuszairól, abban biztos vagyok.
Az archetípusokból, a barlangok ősvalóságából kinövő identitások, az anya, az apa, a férfi, a nő végtelenből eredő képe nem mérhető személyiségzavaros, környezetükkel és önmagukkal problémás viszonyban álló emberek fantáziáihoz, végtelen számú részidentitásaikhoz, sem a mások világképének terrorizálásából élő politikusi nemzedék programpontjaihoz. Lehet, hogy szükség van az irracionális jelenlétére – erre azonnal kitérünk –, ami viszont nem lehet a hülyeség szinonimája.
Persze mindenki egyszerűsít, ez a normális. Például a történelmi vallások és a mérhetetlenül túlreprezentált csoportidentitások fanatikusai is. És egyaránt irracionális alapzatra épülnek, bizony. De nem is tudom: ha El Greco hit és művészi zsenialitás szülte nőalakjai és a Pride platóinak a felhozatala között kellene választanom... Igen, tulajdonképpen El Greco nőalakjaitól fosztaná meg a világot újbeszél Vasudvardja.
Ami tíz éve vicces kisszínesnek tűnt, már nem vicc és nem kisszínes.
Ami tíz éve távoli jövőnek tűnt, az már a múlt. Mintha begyorsult volna a jelenetsor. Amikor pár éve rákaptam Jungra, a svájci pszichológusra, nem mindig értettem, mit akar mondani. Ellenben 2020-ban már tökéletesen értem.
(...)
