Naplóbölcsességeim – 116.
![](https://static.wixstatic.com/media/55b554_fa82bc3df20c4c3f9e06bc8fdae17a37~mv2.jpg/v1/fill/w_88,h_90,al_c,q_80,usm_0.66_1.00_0.01,blur_2,enc_auto/55b554_fa82bc3df20c4c3f9e06bc8fdae17a37~mv2.jpg)
116.
Meddig megy vissza valós emlékezet?
S nem családfa-ismeretre gondolok,
hanem személyes átélt eseményre:
meséje nemzedékek közt vándorol.
Háborús élmények, bevonulások
hátországba, ott békét felszámolva,
sokkal inkább megőrzött tanulságok,
mintha visszanézünk mindennapokra.
Kevés a híradás olyan regéről,
mit egymás előtt mondtak, énekelték,
bár ismerjük a lenézett regélőt,
királyok tiltották tőle az elmét.
Nem is kellett sok mindenre a beszéd,
magyarázat helyett szólt a mozdulat,
úgy raktározták el valaki eszét,
utánozták, ami jót nekik mutat.
Hatalom kezdte számolni az időt,
feljegyezni pontos leszármazást,
oklevelet írtak, jövőt segítőt:
tudják, mit adtak, s hol a birtokhatár.
Írás hamisítás – nyomtatáskor is – lehetett,
kezdőpontot kedv szerint tologatni,
ezért vizsgálj felül régi könyveket:
jelent ismétel múltban – mulattatni.