Naplóbölcsességeim – 140.

140.

Egy komoly szóra ritkán állítjuk meg egymást,

nem nagyon tudjuk, mit mondhatunk el manapság,

hogy mi érdekli a ritkán látott ismerőst,

s nem is ez fontos, hanem azt kell elkerülnünk,

hogy ne nézzen hülyének: „Ennek ez a gondja?”

Eltűntek a közösen vitatható témák,

pedig hogy gúnyoltuk az angolokat régen,

hogy csak az időjárásról tudnak beszélni.

Utolért bennünket a megtévesztettségből

fakadó közömbösség: „Ne szólj szám, nem fáj fejem!”

Ki tudja, lehet, már a kérdésünk is hamis:

félretájékoztatásból származó forrást

használtunk fel felvetésünkhöz tudatlanul.

Az igaz, hogy a jó pap holtig tanul, de nem

mind vagyunk papok, politológusok – újság

olvasók-fogyasztók se lassan: mindenünnen

hírek törnek ránk, „felugró ablakok”, gépek

terjesztette világ: fényképek, mozgóképek

kavalkádja, és annyi zene, mint még soha,

miközben: Honnan tudnánk meg, mi a tuti?

Régebben még eme tuttival üdvözöltük

a másikat: „Hallottad, hogy…?” – mert bizonyosak

lehettünk, hogy újat mondunk, míg most lebőgünk:

„Féléves hír”, „két hónapja történt”, s így tovább.