Naplóbölcsességeim – 26.
26.
Mi lehet nagyobb kihívás, mint örök érték mai alakban?
Vitázik róla idős, fiatal, apa és fia, de a „nagy öregek” is.
Egyik fél sem érti, miért hajthatatlan a másik, „napnál
világosabbat” nem értve: valami nem engedi mélyebben
önmagunkba nézni. Pedig „csak” az örök életről van szó,
ki nem mondva, s nemcsak a sajátról, hanem hogy „hány
lelket mentett meg valaki” előbb még itt a földi jövőnek,
és aztán végsősoron az égi örökkévalóságnak. Érdemnek
számít, ha törődünk másokkal, de az is, ha békén hagyjuk
őket: boldoguljanak önállóan, mert mi előbb megyünk el
ebből a világból, de akkor már nem segíthetünk, átadnunk
tapasztalatunkat így tehát nemcsak kötelesség, de parancs.
De a „nem látod, hogy lesöpröd a véleményem?” s az „én
is megszólalhatok végre?” érzése feszül szembe az iménti
jószándékkal, már nemcsak „férfiak egymás közt” intézve
a dolgot, mert helyet kér s kap a női szemszögből kiviruló
érzékenység, és minden kisebbség szélesen hömpölygő és
alig kielégíthetőnek mutatkozó igénye mindarra, ami még
korábban csak a „normálisoknak” járt, volt elérhető, mivel
ők voltak a „pénzkeresők”, s a többi belátta háttérbeliségét.
Mindenki fontos lett tehát, végre valahára, és hogy ez már
érvényesíthető, az az új nemzedéknek természetes, míg a
régiek figyelmeztetnek a buktatókra. Jól lehetne ez így, ha
nem rágná beépített bizonytalanság a vitában résztvevőket.
Sem a jövőbe nem látunk bele kellőképpen, sem a túlvilág
nem mutatkozik meg egyértelműen. Marad tehát a „merev”
ragaszkodás a beválthoz, meg a „hányaveti” elutasítása a
„biztos” eljárásnak. A félsz, hogy kevéske válik időtlenné,
és hogy túl sokat elpazarlunk elavult dolgokra. Ideje tehát
összefognunk s közösen vállalnunk sorsunk irányítását, és
tudásunk próbálkozásos mivoltát bevallva nyitni teret alig
felfoghatóan bonyolult körülményeink vélt jól kezelésére.
Comentarios