OKOSKA (Gavallér János verse)

OKOSKA 

Hajnali köd, ősz-szürkület nyomaszt:

Sejtelmes folton szűrődő nap,

onnan, messzeség otthonából

üzeni, hogy él.

Tudatom, bicskanyitogató dühben

forrong; nyújtózkodva menekül

új teendők elől, fáradtság-gúnyában didereg.

Katasztrófa hírek zúdulnak a csapból.

Átmosott rongyként izzadó testem

szárítókötélen lógó türelem…

S köd áztat szüntelen.

Semmiség bosszant; smafu álhír,

aztán mégis felforr az agy,

emészthetetlen fizetség-batyut

osztogatok fáradhatatlanul.

Meddig még a bénultság-félelem?

Amit mondanak, kinyilvánítás.

Zúgolódni felesleges,

határaidat jelzik hirdetőoszlopok.

Haladási irány kijelöltetett,

külön utak csacsisága villog;

szufla nélkül prüszköl, nyikorog a torok.

Sehol egy integető csali,

pucér horgok lógnak az égből,

egyetlen nihil-kampó mosolyog:

– Itt a helyed, okoska!

2021.11.27.