Rendkívüli: Irán meghúzta Amerikának (és Izraelnek) a vonalat (3. kiegészítés)

A film, úgy tűnik, végképp elérhetetlenné vált. Nem csoda... – a Szerk.

Eredeti cikk (film):

BREAKING: Iran Gives America a DEADLINE — Direct War Now Inevitable!| Morgan Freeman Motivation - YouTube

A vonal a homokban – A közvetlen háború most már elkerülhetetlen!

(Vagy éppen azért vált elkerülhetővé, mert Irán bátran meghúzta a vonalat – VDGy)

Azt mondták, hogy a háborút rakétákkal és gépekkel fogják vívni,

de amire nem számítottak, az az igazság háborúja.

Ma nem csak egy újabb címlap kibontakozását látod, hanem egy olyan pillanatnak lehetsz tanúja, amely megváltoztathatja a történelem menetét.

Irán nem suttogva, nem visszavonulva, hanem egy olyan merész határidővel szólalt meg, ami megrázta a világ legerősebb hatalmainak talaját.

Ez nemcsak politika, ez egy nemzet története, amely nem hajlandó letérdelni, egy népé, amely felülemelkedik a nyomáson egy olyan nyers igazságon keresztül, hogy még a csend sem tudja többé elrejteni.

Maradj velem, mert ennek a videónak a végére nem csak azt fogod megérteni, hogy mi történt, érezni fogod, hogy miért számít. 

Látni fogod, hogy egy döntés, egy hang és egy dacos cselekedet hogyan gyújthat vihart, amelyre a világ nem áll készen.

 Itt ér véget az illúzió és kezdődik a valóság. Amikor Irán adott Amerikának egy határidőt (ultimátumot), ez nem blöff volt, nem fenyegetés vagy csak egy újabb nyilatkozat a diplomáciai figyelmeztetések hosszú listáján. Ez egy pillanat volt, átitatva a történelemmel, amelyet évtizedes nyomás, árulás, szankciók és hallgatás jellemzett.

Ez a határidő (határkő, új időszámítás) egy nyilatkozat volt, mely szerint Irán többé nem vesz részt egy olyan játékban, ahol a szabályokat úgy írták meg, hogy őt lent (elnyomva) tartsák.

Ez egy mélyen a talajba vésett vonal ‒ nem önteltséggel, hanem határozott (világos) megfogalmazással –,

amely azt mondta:

"Ettől a pillanattól kezdve mi választjuk meg méltóságunk feltételeit. Lépd át ezt, és meglátod, milyen is valójában a szilárd (eltökélt) helytállás".

Irán évekig nézte, ahogy szavait kiforgatták, szándékait félremagyarázták és szuverenitását megsértették a globális rend leple alatt, de mégis játszotta a diplomáciai játékot, visszafogottságot mutatott, megpróbált meghallgatásra találni olyan termekben, ahol soha nem fogadták igazán szívesen.

Részt vett a tárgyalásokon, miközben tudósait meggyilkolták, népét szankciókkal szenvedésre kényszerítették és a nevét meghurcolták.

És ez az ultimátum, ez a bátor, bocsánatkérés nélküli üzenet nem nukleáris programokról vagy proxy szövetségekről szólt többé, hanem ez az elvekről.

Arról szólt, hogy nem lehet tovább mozgatni a céltáblát és azt várni, hogy mi lövöldözzünk. Irán nem igazodott többé, hanem szembeszállt. 

Úgy döntött, hogy a szuperhatalom szemébe néz.

Mert mi már túléltünk mindent, amit ránk zúdítottak, hogy elkerüljük a háborút.  A külvilág számára úgy tűnt, mint annak hirtelen kiterjesztése, de azok számára, akik közelről figyeltek, világos, hogy ez határidő (ez a vonal) már régóta a megszegett ígéretek tüzében kovácsolódott. A JCPOA-tól (iráni atomprogramtól) való visszavonuláson, a Kasim Solommani tábornok meggyilkolásán át a Palesztinában elkövetett bűnökről való végtelen hallgatásig.

Egy olyan nemzet hangja, amely már várt, figyelmeztetett és figyelt, végül felemelkedett, hogy azt mondja: „Ha továbbra is átlépitek a vonalakat, többé nem meghúzni fogjuk őket, hanem megvédeni."

És ezért fontos ez a pillanat, mert amikor egy nemzet, amelynek minden oka van félni, úgy dönt, hogy szembeszáll, a világ megváltozik, a légkör megváltozik, az irányítás illúziója megtörik, az erőegyensúly megbillen.

Irán nem csak ultimátumot adott, hanem az igazság pillanatát, egy vonalat a homokban, amely nagyon is meghatározhatja a világszintű ellenállás jövőjét, és újraértelmezi, hogy mi a bátorság.

 A nemzetközi színpadon Irán évtizedek óta védekezik: a tudósai elleni titkos támadásoktól kezdve a megsemmisítő gazdasági szankciókon és a médiapropagandán át a közvetlen katonai támadásokig, minden olyan nyomásnak ellenállt, amelynek célja a behódolás kikényszerítése volt, és mindezek során Irán mégis stabil maradt, gyakran feszült várakozással.

De valami eltörött: a türelem, a visszafogottság véget ért, a hangnem megváltozott, a hangnem és tartás megváltozott, és most a világ egy olyan nemzetnek lehet tanúja, amely már nem elégszik meg a tűréssel.

Irán előre lépett – nem vakmerően, hanem céltudatosan. Készen áll arra, hogy támadni kezdjen, mert a csendes védekezés nem hozott békét, és most itt az ideje, hogy leleplezze azoknak az igazi arcát, akik sokáig próbálták elnyomva, az árnyékban tartani. 

Ez nemcsak a megtorlásról szól, hanem a tér visszaszerzéséről. Visszaszerzi a jogot, hogy diktálja a saját biztonságának feltételeit. 

Irán már nem üres figyelmeztetéseket küld, hanem határidőket, feltételeket szab meg, alakítja az elbeszélést (értelmezést). Arra kényszeríti a világot, hogy elismerje:

a türelme soha nem gyengeség volt, hanem stratégia.

Stratégia, amely most elérte a következő fázist: az irányítás átvételét. Irán megérti, hogy a hallgatása további erőszakra bátorítana, és

igazságosság (igaza elfogadásának) hiányában az erőnek kell beszélnie.

Nem háborút kíván szítani, hanem befejezni a megaláztatás körforgását, amit a diplomácia önmagában soha nem tudna helyrehozni.

Irán cselekedeteiben most már egyértelműen nincs több finom manőverezés, nincs több vegyes üzenet. Iránnak elege van abból, hogy valaki másnak a feltételei szerint játsszon; hogy a nyugatiak szemében állandóan bíróság előtt áll,

miközben a valódi bűnözők büntetlenséget élveznek.

Az erre való elszántságot nem a kétségbeesés vezérli, hanem a növek vő önbizalom. Irán szövetségeket épített, szövetségeket szerzett, technológiai erőt fejlesztett, és megerősítette tekintélyét olyan helyeken, ahol tisztelik, és olyan helyeken, ahol egykor lenézték, már nem könyörög a befogadásért.

1. folytatás

Figyelmet követel ez a pillanat, amely olyan meghatározó, hogy megmutatja, mekkora hatalom rejlik a döntésben.

Irán nem vár tovább. Elég sokáig várt a méltányosságra, párbeszédre, az igazságra, és most azzal, hogy a szembeszállást választja, ha kell, az ütközést választja, előre lépve, ahelyett, hogy visszahúzódna, Irán újraírja a harc szabályait. Azt mondja a világnak, hogy a béke nem a végtelen behódolásban rejlik, hanem néha a határozott erőben, s hogy a vezetés nem mindig engedményekből áll, hanem néha bátor szembeszállásból, amikor már minden más lehetőség kimerült.

Irán kész így vezetni, nemcsak önmaga védelmében, hanem minden olyan hang védelmében, amelyet valaha is elhallgattattak, és minden olyan nép nevében, amelyet valaha elhallgattattak.

És a történelem figyeli ezt a pillanatot. Irán és az Egyesült Államok között ez nem csak egy katonai patthelyzet, hanem ez egy tükör, ami valami sokkal nagyobbat mutat.

Ez a hatalom története az elvek ellen. A gőggel és a tartós igazságtalansággal szemben egy olyan hang, amely nem hajlandó hallgatni. 

Nemcsak arról szól, hogy Irán visszalőtt vagy vörös vonalakat húzott, hanem egy igazságról van szó, amelyet a világ túl sokáig elkerült: hogy az úgynevezett globális rend nagy része a kettős mércére épül.  

Azok, akik a békéről beszélnek, ugyanazok, akik bombákat dobnak. Azok, akik felelősségre vonást követelnek, vakok, amikor a gázai gyerekek sikoltoznak a romok alatt.

És azok, akik azt állítják, hogy védik az emberi jogokat, a szankciókat fegyverként használják és ártatlan embereket éheztetnek. 

Ebben az összecsapásban Irán több lesz, mint csak egy nemzet. Az ellenállás jelképévé válik, és az ütközet az Egyesült Államokkal az igazságosság és a képmutatás közötti csatatérré válik.

Amerika már régóta globális rendőrségnek állítja be magát, mintha a rend őre, az erkölcsi tisztaság hangja volna, de Irán fellépése az illúziót lecsupaszítja. Amikor egy olyan nemzet, amely annyi mindent elszenvedett, kiáll és nemet mond, a világ kénytelen feltenni azokat a kérdéseket, amelyekkel eddig túlságosan féltek szembenézni. 

Miért engedik meg egyes nemzeteknek, hogy ellenőrizetlenül halmozzanak veszélyes fegyverkészleteket, míg másokat megfojtanak ugyanezért a törekvésért?

Hogy lehetséges, hogy egyes életek kioltását világszerte gyászolják, míg másokét hallgatás övezi?

Irán szembeszegülése nemcsak dacosság, hanem reflektorfény, ez a reflektorfény elvakítja a világot egy fájdalmas igazsággal: a játék meg van bundázva, és a játékosok felocsúdtak.

Ez az ütközés megingatta a tételt, mely szerint a hatalom egyenlő igazságossággal, mert

most az egyszer az elnyomott nem volt hajlandó a zsarnokokkal szemben meghátrálni, és ez mindent megváltoztat.

Ez bátorságot ad azoknak, akik eddig csendben voltak. Ez megszólalásra készteti azokat, akik csak néma fájdalmat éreztek, és ez arra kényszeríti a világot, hogy szembenézzen egy új értelmezési lehetőséggel:

az ellenállás nem terrorizmus, a kiállás nem bűn, és a hatalomnak igazat mondani nem fenyegetés, hanem felelősség.

Irán merész lépése mély félelmet kelt azok szívében, akik profitálnak a hallgatásból. Mert ha egy nemzet megkérdőjelezheti azt az elbeszélést, amelyet mások követnek; ha egy ország azt mondhatja, hogy nem a ti szabályaitok szerint játszunk; akkor az egész illúzió kezd megrepedni, és ebben a repedésben az igazság utat talál magának. 

Erről szól ez az egész, nem rakétákról vagy határokról, hanem egy harcról a félelem birodalma és a hit felkelése között.

Egy háború azok között, akik félrevezetnek, és azok között, akik végül visszautasítják, hogy manipulálják őket.

Ebben az értelemben

Irán hangja több, mint ellenállás. Ez az igazság végre-valahára megszólalása, egy mennydörgés, amit a világ nem hagyhat figyelmen kívül.

Évtizedek óta a muszlim nemzetek közötti egység inkább álom volt, mint valóság. Konferenciákon beszéltek róla, amit a pénteki prédikációkban megismételtek, de ritkán lehetett látni a tettekben.

A politikai vezetés és hadsereg közötti nézeteltérések megtörték az egységet, lehetővé téve külső hatalmaknak, hogy könnyedén kihasználják a megosztottságot.

De Irán legújabb álláspontja, merész ultimátuma megváltoztatta az összképet. Irán elutasításra való hajlandósága hullámzást váltott ki a muszlim világban. Egy hullámzást, amely felébreszti a régóta szunnyadó hangokat,

mert amikor egy nemzet ki meri mondani, hogy elég, mások elkezdenek kérdezősködni, hogy mi miért maradunk csendben.

 Irán bátorságát nemcsak figyelik, hanem ez ragályossá válhat. Ez nem azt jelenti, hogy minden muszlim nemzet hirtelen minden kérdésben egyetért, hanem valami mélyebbről, valami spirituálisról szól. Arról a felismerésről van szó, hogy

a hallgatás az igazságtalansággal szemben többé nem lehetőség; a semlegesség az elnyomással szemben cinkosság.

 Irán eltökéltsége arra emlékezteti a muszlim világot, hogy

a méltóság nem nyugati ajándék, hanem isteni jog, és ezt a jogot érdemes megvédeni, még ha ennek ára van is.

Amikor egy nemzet, fenyegetésekkel körülvéve, kitart, mások kezdenek emlékezni arra, hogy saját erejük soha nem a fegyverekben vagy a gazdagságban, hanem a hitben rejlett.

2. folytatás

Az elvek egységében rejlik a valódi muszlim egység lehetősége. Többé nem jelképes gesztusokra korlátozódik, ahogy Irán meghúzza a vonalat és felkészül a teljes ellenállásra. A többi nemzet kénytelen választani a félelem (a gyávaság) és az igazság között.

Azokkal szövetkeznek, akik a pusztítást fizetik és kigúnyolják a hitüket, vagy azok mellé állnak, akik nem hajlandók többé hallgatni.

Ez egy döntés minden fővárosban, minden közösségben, minden háztartásban, ahol muszlimok vannak, nézik az eseményeket, és megkérdezik maguktól: milyen szerepet fognak játszani, amikor a történelem visszatekint e korra.

Irán álláspontja rávilágított valami nagyon lényegesre: az egységes muszlim hang rettegésben tartja azokat, akik a megosztottságra támaszkodnak, azért, hogy fenntartsák az irányítást. Amikor a muszlim nemzetek nem a gyűlölet hangján szólalnak meg, hanem az igazságtalanságot visszhagozzák, még a leggőgösebb birodalmakat is megingathatják. Irán a tükörré válik az umma (iszlám nemzet, közösség) számára, amely megmutatja, hogy mi válik lehetségessé, ha a félelmet felváltja a hit, ha az engedékenységet felváltja a bátorság, és ha az egót félreteszik a közös becsület kedvéért.

Irán minél rendíthetetlenebb, annál inkább növekszik ez a lehetőség. Ami egykor távoli elképzelés volt, most 40  nemzet úgy érzi, közelebb áll egymáshoz, mint valaha.

Mert az egység nem mindig találkozókkal és szerződésekkel kezdődik, hanem néha azzal, hogy egy nemzet azt mondja: „Mi nem hajolunk meg!”. És mások végül felemelik a fejüket, hogy azt mondják, „Mi sem fogunk". 

Sok éven át Amerika legnagyobb fegyvere nemcsak a katonai ereje vagy a pénzügyi befolyása volt, hanem a félelemkeltés. 

A büntetéstől való félelem, az elszigeteltségtől való félelem, a félelem attól, hogy a nemzetet a demokrácia ellenségének bélyegzik.

A nemzetek nem azért engedelmeskedtek, mert egyetértettek, hanem mert féltek attól, hogy mi fog történni, ha nem engedelmeskednek. De ma Irán lecsupaszította ezt a tévképzetet,

kiállta a szankciókat, a támadásokat, a merényleteket, a gazdasági háborút és a média rágalmazását. És mégis áll, még mindig beszél, még mindig ellenáll. Ez az, ami ezt a pillanatot mássá teszi. 

Irán már nem fél, és amikor a félelem eltűnik, minden megváltozik. A hatalmi egyensúly kezd eltolódni, a főáramú elbeszélés, értelmezés kezd megrepedni, a hang, amit egykor elnyomtak, hangosabban kezd visszhangozni, mint valaha.

A taktika, amivel meg akarták törni, a gazdaságát célzó szankciók csak arra kényszerítették, hogy még inkább önállósítsa magát. Az infrastruktúrájának szabotálására irányuló titkos műveletek csak arra késztették, hogy újítson és védje magát. A diplomáciai elszigeteltség belül, amelynek célja a megszégyenítés volt, csak felfedte az úgynevezett globális rend kettős mércéjét, és

minden alkalommal, amikor Iránt valami csapás érte, nem tört meg, hanem keményebb lett, okosabb lett, ellenállóbb lett a megfélemlítéssel szemben.

Iránnak ez az ellenállóképessége mutatkozik meg nemcsak a szavaiban, hanem a tetteiben is, ahogyan szembeszáll, ahogy vonalat húz (ultimátumat ad), rendeíthetetlenül kiáll értük, és ahogyan nem hajlandó feladni méltóságát a békén hagyás kényelméért.

Amerika legnagyobb gondja most nem Irán fegyverei vagy szövetségesei, hanem Irán példamutatása.

Mert amikor egy nemzet megmutatja a világnak, hogy a félelem csak választás kérdése, akkor mások is elkezdenek másképp dönteni.

Más nemzetek, amelyek korábban túlságosan féltek beszélni, elkezdenek suttogni. Ezek a suttogások kérdésekké válnak, és ezek a kérdések végül ellenállásba torkollnak.

Irán ereje egy olyan igazságot fed fel, amelynek eltemetésén a felügyelők építészei keményen dolgoztak. Az engedelmesség gyökere, a félelem csak addig tarthat, amíg végül valaki abbahagyja a rettegést, és amikor ez megtörténik, az egész szerkezet elkezd remegni. Ez nem egyetlen felemelkedő nemzetről szól, hanem arról, hogy ez a bátorság mit ébreszt másokban.  

Kemény dacossága (ellenállása) nem azért ösztönző, mert tökéletes, rendíthetetlen, hanem azért, mert valóságos. Mert arra emlékeztet minket, hogy a félelem legyőzhető, s hogy

a világ úgynevezett szuperhatalmai csak annyira erősek, amennyire csendet tudnak parancsolni.

Ám amikor egy hang felemelkedik a romok közül és nem hajlandó csendben maradni, az megtöri a varázslatot. 

És most Irán megtöri ezt a varázslatot – az egész világ előtt! Nemcsak a saját maga, hanem minden nemzet, minden nép és minden lélek számára, amely valaha is azon tűnődött, hogy lehetséges-e kiállni és mégis túlélni.

 A világ válaszúthoz érkezik, ahol a semlegesség többé nem  menedék, és a hallgatás többé nem biztonságos. Az Irán és az Egyesült Államok között kibontakozó események több, mint szalagcímek: kinyilatkoztatások.

Ahogy Irán merészen meghúzza a határt, és a közvetlen ütközet veszélye növekszik, az emberek minden nemzetet arra kényszerítenek, hogy szembenézzenek a kényelmetlen igazságokkal, amelyeket régóta eltemettek a politika és a propaganda alá. Ez a pillanat lehántja a globális diplomácia rétegeit, hogy felfedjen valami nyers és tagadhatatlan valóságot. Azok a rendszerek, amelyeknek bíztunk az igazságszolgáltatásában, mélyen hiteltelenné váltak, és a hangok, amelyekről azt mondták, hogy féljünk tőlük, gyakran azok, amelyek az igazat mondják.

Irán rendíthetetlen álláspontja napvilágra tárta ezeket a ellentmondásokat, és a világ végre odafigyel. A globális elbeszélést (értelmezést) túl régóta alakítják azok, akik a leghangosabban beszélnek és a legnagyobb színpadokat birtokolják. Amiket elmondtak nekünk, hogy: ki az ellenség, hogyan néz ki a szabadság, milyen és mely hangok érdemlik meg, hogy meghallgassák. De ez a feügyelet most kicsúszik a kezükből.

Irán elszántsága, hogy nem hajlandó meghajolni, a döntése, hogy ultimátumot ad és kitart, ezek nemcsak politikai lépések, hanem a kinyilatkoztatás szétáramlása.

Arra kényszerít minket, hogy megkérdezzük: miért van az igazságtalanság egyes országokban a címlapon, míg máshol népirtást is alig említik? Miért nevezik a nukleáris fegyvereket az egyik országban szükséges elrettentésnek, míg ugyanezt a törekvést egy másik országban globális fenyegetésnek? Miért számítanak egyes életek többet, mint mások, attól függően, milyen zászló alatt születtek?

Ez az a fájdalmas igazság, amit a muszlim világ és a tágabb globális dél nagy része már régóta érez, de eddig ritkán szembesült vele. (...)

3. folytatás

Nyilvánvaló, hogy Irán szembeszállása kikényszeríti, hogy lehulljon a globális rend álarca. Leleplezi, hogy a békét gyakran a hatalmasok diktálták az elnyomottak kárára. Nehezebbé teszi a nemzetek számára, hogy csendben maradjanak és az emberek elforduljanak. Mert ez nemcsak a katonai feszültségről szól, hanem egy erkölcsi számvetésről is: annak felismeréséről, hogy a feltételrendszerek, amiket mi igazságosnak fogadtunk el, minden voltak, csak ez nem; hogy a szabályok nem az igazságosság védelmére születtek, hanem a hatalom védelmére.

Most, hogy Irán elszántan lép fel és a közvetlen háború veszélye fenyeget, eljött az igazság, a megvilágosodás pillanata:

minden egyes ledobott bomba, minden egyes meghúzott vonal, minden döntés innentől fogva előre viszi az igazságot,  növeli a súlyát. Egy olyan igazságét, amelyet nem lehet többé elrejteni, nem számít, hogy hány média próbálja elmosni.

Irán nem csak szembeszáll egy szuperhatalommal, hanem a globális képmutatásra is fényt derít, és akár minden álláspontjával egyetértünk, akár nem, egy dolog világos:többé nem lehet figyelmen kívül hagyni.  A kényelmes távolságtartás ideje lejárt, a világnak most választania kell: továbbra is az illúziót védi, vagy végre szembenéz a igazsággal, amely kikerekedett szemmel néz vissza rá.

Ez nemcsak arról szólt, hogy Irán meghúzott egy határvonalat (ultimátot adott); hanem ez egy olyan nemzetről szólt, amely végül azt mondta, hogy nincs tovább. A történelmi vonalat nem tintával húzta, hanem bátorsággal. Irán nem azért állt ki, hogy háborút provokáljon, hanem hogy leleplezzen egy hazugságot, hogy megmutassa a világnak:

a hallgatás nem lehet a válasz az igazságtalanságra és a félelem nem lehet a béke alapja.

Túl sokáig a hatalmasok döntötték el, hogy kinek van igaza és ki téved, de most a hangok, amelyeket megpróbáltak elhallgattatni, visszhangoznak a világon. Hangosabban, bátrabban, félelem nélkül. 

Irán üzenete nemcsak az ellenségeinek szól, hanem minden elnyomott léleknek, aki azt hitte, hogy egyedül van; minden nemzetnek, amely azt hitte, hogy túl kicsi ahhoz, hogy beszéljen.

Emlékeztetni kell a világban mindannyiunkat, hogy az igazságnak nem kell hadsereg; hogy csak ki kell mondani, és ha egyszer kimondták, nincs visszaút; így a világ akár az ütközést vagy a párbeszédet választja; akár a behódolást vagy a függetlenséget, a játék megváltozott: Irán nemcsak egy szuperhatalommal, hanem egy tévképzettel szállt szembe. És most ez a tévképzet összeomlik, és valami új születik egyszeriben: egy igazság.

Köszönöm, hogy tisztán és világosan haladsz át ezen a pillanaton, bátran és nyitott szívvel!

Az igazság továbbra is vezessen téged, a hangodat soha ne némítsd el,  és mindig ott állj, ahol az igazság él.

Maradj erős, maradj tudatos, és mindenekelőtt:

soha ne félj kimondani azt, amit a világ nem hajlandó meghallani!

Sok szerencsét, és a lelked mindig hassa át a céltudatosság.

(vége)

---

DeepL.com – VDGy