Sz_r keres egy köztes hangot – Gyimóthy Gábor nyelvi játéka

Megint hangsúlyozom, hogy nem vagyok nyelvész, de néha belebotlom olyan állításokba, amelyek nyelvészektől származnak (legalábbis úgy dobbannak elém, mintha nyelvészektől származnának). Ilyen állítás például, hogy a magyarban „a mássalhangzók viszik az értelmet”, vagy valahogy így. És utána következik egy példamondat olyan szavakkal, amelyek mássalhangzói közé különböző magánhangzókat tehetünk be az eredetiek helyére és a mondat mégis teljesen egyértelmű marad.

Vannak olyan nyelvek, amelyeknek írásában meg sem jelennek a magánhangzók, sőt, állítólag ilyen szövegeket írtak rovásírással is.

Ez meglehetősen elgondolkoztató, olyannyira, hogy el is gondolkoztam fölötte, és fölmerült bennem a kérdés, hogy vajon a rengeteg – ide-oda fordítgatott – régi szöveg mai változatába – a szándékos hamisításokon kívül – mennyi valótlanság kerülhetett abból a szokásból kifolyólag, hogy az eredeti írás nem használta a magánhangzókat?

Íme egy példa: bk. Ki, mit olvas ki belőle? Nemcsak a két betűjel közé kerülhet magánhangzó, mint a bak és a bök esetében, hanem a szó végződhet is magánhangzóval és akkor lehet:

baka boka bakó beke béke bika bukó bökő

Rendben van, ha mondatban fordul elő a bk, akkor a mondat értelméből általában kiderül, hogy milyen magánhangzókkal kellene ellátni, ahhoz, hogy a mondat értelmessé váljon. Általában. De hány olyan eset fordulhat elő, hogy a dolog nem egyértelmű, mert különböző magánhangzók behelyettesítésével is lenne értelme a mondatnak, csak éppen más és más? És ne felejtsük el azt sem, hogy itt nem olyan mondatról van szó, amelynek szavaiban már benne vannak a magánhangzók, csak a bk-t kell kiegészíteni, hanem ilyen írásoknál olyanról, amelynek összes szavából hiányoznak a magánhangzók! Ha a bk-n kívül még három-négy olyan szó van a mondatban, amely több – esetleg sok – magánhangzóval „értelmesíthető”, hirtelen akár húsz értelmes mondatot is lehetne belőle csinálni, melyeknek jelentései nem is hasonlítanak egymásra! Nem kutattam át a szókincsünket, lehet, hogy a bk-nál sokkal „ütősebb” példák is lennének, ám hasonló példaként álljon itt egy kis találós vers:

Sz_r keres egy köztes hangot (Rövid pengés döfő eszköz, ami nem kard, az a _ _ _.) A bőrünkből nő ki gyéren, de nem hajunk, az a: sz_r. (A régi közmondás szerint, ha valaki mer, az _ _ _ _!) Az orvosság, mit beveszünk, gyógyulásunkra szánt sz_r. (Tűvel, cérnával dolgozik? Azt mondhatjuk rá, hogy _ _ _ _.) Bélsárnak nevezzük, ami közönséges nevén: sz_r. (Dombra épült, hegyre épült erődítmény neve _ _ _.) Napraforgót a föld fölött magasan tartja a: sz_r. (A betegség másik nevét jól ismerjük, az a _ _ _.) Ördögszekér, ha szél fújja, gördülgetve magot sz_r. (Hogyha éhes vagy, hát egyél. Az éhség hatalmas _ _ !) Ki párnába tűt döf bele, akkor az a tűvel sz_r. (A csillagok közötti tér, mi lenne más? Az az _ _.) Papíron át csurgatja a kávé levét, vagyis sz_r. (Kiteszi a kocsmájából, kit a kocsmáros nem _ _ _.) Helyesebben, annak amijét kiteszi, az is sz_r. (Angliától nyugat felé él egy nép, amely az _ _.) Közelkeleten is él egy, melyet úgy hívunk, hogy: sz_r.

Zollikerberg, 2024 V. 18.