Szakács Árpád: A kötelező oltás elutasítása fontosabb ma bármilyen eszmei konfliktusnál (+ film)
A hétvégén egész Nyugat-Európában tüntetéshullám sodort végig a kényszeroltások bevezetése, illetve a további korlátozások miatt. Magyarországon a Mi Hazánk Mozgalom hívta utcára az embereket. Az Alkotmánybíróság épülete előtti tüntetés az eddigi a legnagyobb demonstráció volt, 5-6000 ember tiltakozott a kötelező oltások miatt és legalább ennyi követte élőben az eseményt a különböző internetes platformokon. A tüntetést mind a baloldali, mind a jobboldali média teljesen elhallgatta. A demonstráció teljes videója itt tekinthető meg.
Az eseményen felszólalt Szakács Árpád újságíró-publicista is, akinek a teljes beszéde az Erdély.ma portálon olvasható.
Részlet a beszédből:
Az emberi történelem az abszurditások kimeríthetetlen forrása. Beteg zsarnokok, hibbant kiskirályok aberrált tetteivel van tele a világ kultúrtörténetének drámairodalma. Tragédiák özöne figyelmeztet már évezredek óta arra, hogy ami megtörténhet, az meg is történik, legyen az bármilyen elképzelhetetlen.
Döntően az újkor gyors fejlődése hozta el sok író számára azt a szellemi kihívást, hogy megírják, mit hoz a szép új világ annak a generációnak, amelyik már korábban is jól láthatóan a vesztébe rohanó vonatra szállt fel. Mások mellett az ír Samuel Beckett, a svájci Friedrich Dürrenmatt, a román származású Eugen Ionesco számtalan művében tett kísérletet arra, hogy figyelmeztető jeleket küldjön, ember vigyázz, nincs a képzeletednek olyan torzsszüleménye, ami ne válhatna rémes valósággá, ha hátradőlsz a bakon és átadod a lovak gyeplőjét a farkasoknak.
1966-ban az akkori irodalmi élet legabszurdabb drámájának számított a francia Georges Michel Vasárnapi séta című alkotása, ami szerzőjét világhírűvé tette. A séta szereplői, a nagymama, a nagypapa, a szülők és a kisgyerek moziba menet és moziból jövet végigjárják az akkori tipikus család életének állomásait. Megtárgyalják az összes fontos témát, de mindezt valami egészen sajátos szemlélettel.
A jelentéktelen, pletykaszintű mozzanatok kiemelt fontosságot kapnak, az életüket alapvetően befolyásoló fontos események mellett pedig érzéketlenül, vakon haladnak el. Hosszú, vitákat folytatnak érdektelen dolgokról, és miközben humánus eszméiket hangoztatják, rezzenéstelen arccal nézik ahogy embertársaikat megalázzák, a tiltakozók elleni rendőrterrorra pedig támogatólag bólogatnak.
A család szinte észre sem veszi, és érzéketlenül megy tovább, amikor a séta alatt lelövik a nagypapát, majd 10 perccel később leszúrják a nagymamát. Egyedül a kisgyerek próbál felvilágosítást kapni a körülöttük folyó drámáról.
De hiába fordul a szüleihez, ezeknek a tökéletesen idomított agyhalott tömegemberi logikájába nem fér bele semminek a felfogása, ami kívül esik a sematikus életük szánalmas világán.
Végül a kisgyereket is megöli egy eltévedt golyó, és a szüleik csak ekkor döbbennek rá a valóságra.
Hölgyeim és Uraim!
Ez az abszurd dráma ma a megtestesült valóság. A vakhit, hogy amit mások, az illetékesek, a kompetensek, a szakemberek mondanak, abban nincs kételkedés. Tétlenül nézzük, ahogy megalázzák, megkülönböztetik embertársainkat. Még támogatjuk is, ha valakitől elveszik az alapvető szabadságjogát. Nincs gondolkodás, kritika, csak propaganda. Ég a fejünk felett a ház, de mi jó kedélyűen teázunk a teraszon, legjobb esetben attól rettegünk, nem mászik-e át a kerítésen egy képzeletbeli migráns, vagy azon izgulunk, ki ne kerüljön a hatalomba.
És nem vesszük észre, hogy hamarosan el fogunk veszíteni mindent, aminek bármilyen köze van az emberi szabadsághoz, az emberi méltósághoz, az emberi élethez. Amikor már késő lesz, sokan akkor fognak rádöbbenni a valóságra, hogy leégett minden, és elveszítettek mindent.
Hölgyeim és Uraim!
Az ember alapvetően érzelmi lény. Az érzelem nemcsak a számunkra fontos értékekhez való kötődés átélhető formája, hanem az emberi lét alapja, ami ember és ember között kapcsolatot teremt.
Az egymás iránti kölcsönös tisztelet érzése nem pártpreferencia kérdése, nem érdek, hanem természetes szövetség ember és ember között. A kisebb településeken értik igazán ennek a fontosságát, azt, hogy a szomszéd, a családtag, az ismerős akkor is szomszéd, családtag és ismerős lesz, ha máshogy gondolkodik bizonyos kérdésekben.
Azt mondják, a nehéz idők közelebb hozzák az embereket egymáshoz. A mi generációnk mentes volt a háborús borzalmaktól, de az tudjuk, hogy amikor szükség volt rá, amikor az ember bajban volt, akkor csak a leggaládabb gazemberek húzták vissza segítő kezeiket. Mert isteni törvény, hogy ha baj van, akármilyen származású, akármilyen nézeteket valló ember legyen is érintett, annak segíteni kell! A lehetőségeink szerint a legjobb módon.
Hölgyeim és Uraim!
Ismét nehéz idők járnak. Senkinek ne legyen kétsége abban, hogy még nehezebb idők jönnek.
És az látjuk, az emberek nemhogy közelebb kerülnének egymáshoz, hanem mintha egy abszurd drámában lennénk, minden fordítva van, az emberek soha nem voltak még ilyen távol egymástól, mint most.
Nemhogy segítenének egymásnak, nemhogy próbálnák megérteni egymást, ehelyett politikai hergelésre emberi mivoltukat levetkőzve, a gyengébbet cinikus lenéző mosoly kíséretében letaposva próbálják a saját egyéni túlélésüket biztosítani.
De a valóságban ez olyan hatékony, mint az ősi bölcsesség, ami szerint a birkák egész életükben a farkastól félnek, ám végül mind a juhász üstjében végzik. Mintha egy lángba borult aréna egyetlen kiskapuján próbálna mindenki kijutni. És ez az út a politikába vetett vakhittel van kikövezve.
A politikába vetett vakhit a legingoványosabb talaj a világon. A politikába vetett vakhit olyan, mint a futóhomok. Olyan, mint a pók hálója. Legelőször azt nyeli el, aki fenntartások nélkül mindenét rábízza és besétál abba az utcába, ahol megadta a felhatalmazást a felpüffedt fejű potrohos póknak, hogy megcsapolja az életnedveit.
Ebben az arénában, ahová az emberiség nagy részét beterelték, a tervek szerint senkinek nincs túlélési lehetősége.
Legalábbis az életnek abban a formájában, ahogy eddig léteztünk. Most látszik igazán, hogy vannak jobboldali arénák és vannak baloldali arénák. És most látszik igazán, hogy egy közös van bennük. A nézőközönség mindkettőben ugyanazzal a cinkos mosollyal hergeli az embereket egymás ellen.
Hölgyeim és Uraim!
A balliberális oldal identitását formáló eszmerendszer a szabadság, egyenlőség, testvériség hármas jelszavára épül, míg a jobboldal a hagyományra és tradícióra alapozó Isten, haza és család fogalomkeretében próbálja kiteljesíteni hivatását. Mindkét világban központi szereplő az ember és a szabadság. A természet rendje szerint az ember szabadság nélkül elképzelhetetlen és a szabadság ember nélkül értelmezhetetlen.
A színjátéknak vége! Most látszik igazán, hogy mindkét politikai rendszer az embert és a szabadságot szeretné elpusztítani.
A fenti, hangzatos jelszavak jegyében tapossák el a szólás és véleménynyilvánítás szabadságát, korlátozzák emberi jogainkat, építik ki a totális megfigyelés diktatúráját, titkolják el azokat az információkat, amik ránk vonatkoznak, és hogy egy klasszikust idézzek: hazudnak reggel, délben és este.
És most már tökélyre fejlesztették a technikát. Hazudnak éjszaka is. Nem kell tartaniuk semmitől. Kordában vagyunk tartva egymástól, nincs szükség katonaságra sem, megtesszük azt a szívességet, hogy lemészároljuk mi egymást. Ez nem polgárháború, hanem a polgárok háborúja.
Az elmúlt évtizedek politikai szembenállásai végzetesen megosztották a magyar társadalmat. Az oszd meg és uralkodj elve mentén forgácsolódtak az erőink, miközben lényegi szinten nem változott semmi. Érzéketlenné, közönyössé váltunk, sokaknak csak a politikába vetett vallásos álhit maradt arra, hogy értelmezze a valóságot. Ez a valóság olyan, mint egy Tükörország. Semmi nem az, aminek látszik.
Hölgyeim és uraim
A Semmelweis-reflex szóösszetétel elsősorban angolszász nyelvterületen terjedt el. Egy olyan automatikus emberi magatartást jelöl, melynek lényege az új információ elutasítása a rögzült normák, hiedelmek, esetleg a vakhit, a dogmák vagy paradigmák miatt. Az angolszász irodalom a Semmelweis-reflex fogalmát legáltalánosabban így határozza meg: „a tények automatikus elutasítása megfontolás, vizsgálat vagy kísérletezés nélkül”.
Ennek a jelenségnek magyar névadója van, a méltán világhírű Semmelweis Ignác, akinek tudományos és magánéleti sorsa tragédiába torkollott. Semmelweis volt az, aki felfedezte, hogy a gyermekágyi láz okozta halálozás aránya mintegy tizedére csökkenthető, ha a szülészorvos minden beavatkozás előtt klóros oldattal kezet mos.
A szakemberek azonban kiutálták, nevetségessé tették, idiótának, mai értelemben laposföldhívőnek nézték annak ellenére, hogy adatai egyértelműek voltak. A halála után fokozatosan elterjedő módszert néhány évtized múlva Pasteur munkássága nyomán fogadta el a tudományos közvélemény. Ezalatt sok tízezer anya halt meg, mert a szakemberek biztosak voltak a saját szakértelmükben.
Hölgyeim és Uraim!
A védőltások XX-XXI. századi története rengeteg Semmelweis Ignácéhoz hasonló sorsot és tragédiát eredményezett.
(...)
