Szakács Árpád: egy géntechnológiai kísérleti programnak akarják alávetni a gyerekeinket!
December 11-én a zord időjárás ellenére Mohácson mintegy félezren vettek részt azon a tüntetésen, ahol a kényszeroltás ellen tiltakoztak. Az esemény főszónoka Szakács Árpád újságíró-publicista, az Erdély.ma főmunkatársa arra hívta fel a figyelmet, hogy olyan vakcinával kezdik meg a gyerekek oltását is, aminek a szerződéseit titkosították, a klinikai vizsgálatok eredményét pedig nem adták ki. Mohácson kívül Magyarország több mint tíz városban tüntettek az emberek, a demonstrációkat a média most is elhallgatta. Az alábbiakban Szakács Árpád beszédét közöljük, a tüntetés összes felszólalója itt nézhető meg.
1948 hideg novemberének egyik estéjén, vacsoraidőben egy erdélyi szász családhoz kopogtak be a kommunista pribékek azzal, hogy takarodjanak ki a saját házukból.
„Van négy kiskorú gyermekünk, addig nem mozdulunk innen, amíg nem ajánlanak fel valamit, ahol emberhez méltó életet lehet élni – mondta az édesanyja. …
Akkor kipenderítjük magukat. Mégpedig itt és most – mondták a betolakodók. Két legény odalépett a kishúgom és közém, félretoltak minket székestől, megmarkolták az abroszt és felemelték mindenestül, ami rajta volt. A batyuban egymás hegyén-hátán bukfencezett a teríték és az étel. Kinyitották az ablakot, és nagy csörömpöléssel-zörgéssel minden kirepült rajta. A bútorok utána!
Így történt: a szó szoros értelmében kihajítottak bennünket a házból. A zongora volt a legnehezebb. A hatalmas holmit a hórukk legények csak úgy tudták kierőszakolni az ablakon, hogy vasrudakkal kifeszítették a falból az ablakkeretet, miközben a családom rémülten nézte…
Miközben elmesélem, mi történt azon a novemberi estén, a kishúgomat látom magam előtt: az utcai lámpa fényében egyetlen hang nélkül szedegette össze a babáit, melyeknek haja összetapadt a szemerkélő esőben, ruhájukból csöpögött a sáros lé. Csak akkor kezdett sírni halkan, mint az éjszakai eső, amikor megbotlott az eltört babakocsiban, mely olyan tágas volt, hogy ő maga is elfért volna benne.”
A fenti megtörtént esetet Eginald Schlattner, a legnagyobb kortárs erdélyi szász író örökítette meg A vörös kesztyű című visszaemlékezésében. Azt az elképzelhetetlen kegyetlenkedést mutatja be, amit egy diktatúra művelni tud a legelesettebbekkel, a legkiszolgáltatottabbakkal szemben. Télvíz idején úgy dobnak ki egy négygyermekes családot az utcára, ahogy a kutyát sem szokás.
Eginald Schlattner (Fotó: Wikipédia)
1948-ban a demokratikusnak nevezett nyugat égisze alatt, a demokratikusnak nevezett nyugat cinkosságával, a demokratikusnak nevezett nyugat bűnrészességével a kommunizmus által sújtott államokban a legnagyobb terrorral sújtott le a diktatúra a családokra, a gyerekekre. Előzőleg teljesen nyilvánvaló volt, hogy ez lesz.
Az 1930-as években fiatalok és gyermekek millióit gyilkolták meg az ukrajnai népirtásban, a különböző szovjet és egyéb táborok poklában. A gyerekek olyan szenvedések között pusztultak el, ami túltett minden hátborzongató film epizódjain.
Nem volt kivétel ez alól Magyarország sem. 1948 után tízezer számra rakták ki a családokat, gyerekeket télvíz idején egy disznóólba, vagy erőszakkal szakították el a fiatalokat a családjuktól.
A népirtás és a terror ugyanis a diktatúrák lételeme. Nemcsak itt, hanem mindenhol a világon.
A legkeményebb bűnelkövetők előtt is van egy tabu, amit nem lépnek át, mégpedig az, hogy kiskorúak, vagy gyerekek sérelmére szándékosan bűncselekményt kövessenek el. És jaj annak, aki úgy kerül börtönbe, hogy kiskorú ellen követett el valamilyen bűntényt, mert azt a legveszélyesebb bűnözők is megvetik, kiközösítik és pokollá teszik az életét.
A történelem megmutatta számunkra, hogy diktatúrák a legnagyobb gyilkosokon is túltesznek. A történelem pedig mindig ismétli önmagát.
Az elmúlt évszázadokban számos embert pusztító diktatúra jött létre.
De egyik sem tudta volna szörnyű céljait beteljesíteni, ha nem lettek volna milliószámra olyan szolgái, akik vakon és süketen segédkeztek annak a szörnyűségnek a kivitelezésében, ami szembe megy mindennel, ami emberi.
Mert például akik kidobták télvíz idején a már említett négy kisgyerekes szász családot az utcára, azoknak is volt családjuk. Meg akik télen disznóólba terelték a magyar családokat, azoknak is voltak gyermekeik. Vajon hogy lehettek erre képesek?
A diktatúrákban az emberek jelentős része kivetkőzik önmagából, a diktatúrához aljasul, érzéketlenné válik, tétlenül nézi embertársai szenvedését, sőt letagadja azt, falaz a diktatúrának, és sokan a hatalom szolgálatában mindent megtesznek azért, hogy a diktatúra kataklizmáját még elviselhetetlenebbé tegyék.
(...)
Comments