Szerencsés véletlenek láncolata – ez vezetett Petőfi sírjának megtalálásához (Magi Zsolt László összegző tanulmánya)

szilajcsiko
aug. 4.
7 perc olvasás

1989 óta foglalkozom Petőfi eltűnésének és megtalálásának problémájával.

Annak ellenére, hogy Svigel Ferenc és Sándor József, első világháborús hadifoglyok valójában nem jártak Barguzinban, mégis jelentős szolgálatot tettek a Petőfi-sír kutatás ügyének! Svigel Ferenc nyomdász hazatérésekor elhozta Oroszországból – a bakancsa talpába rejtve – a magyar hadifoglyok által megtalált Petőfi-sírról szóló (orosz nyelvű) kis újságcikket és a valaki által készített sírfotót. 1940. augusztus 4-től október 20-ig a Magyarság c. újságban Svigel hosszú cikksorozatban számolt be – Abonyi Ernő szerkesztő segítségével – a szibériai (valótlan!) felfedezéséről. (A sírfelirat alapján azt hitte, hogy Petőfi Iliszunszkban van eltemetve! Ennek az újságnak az 1940. aug. 4-ei számát találta meg véletlenül (!) Munkácson Vaszil Vasziljevics Pagirja, újságíró, helytörténész, költő, irodalomkutató, és érdeklődni kezdett a téma iránt. 1984 májusában levelet írt a Szibir c. újság szerkesztőségébe (Igazság vagy legenda Petőfi Sándorról?). Ezzel elindítója lett a legújabb Petőfi-kutatásnak.

Szerencsére (!) Ulan-Udéban – a megjelent újságcikk hatására – Alekszej Vasziljevics Tyivanyenko és Eduard Viktorovics Gyomin történészek alapos kutatásba kezdtek, és 1985 márciusától a Bajkal c. újságban orosz nyelvű cikkeket jelentettek meg Petőfiről: Petőfi sírja Burjátiában (1985/3.) és A barguzini fogoly titka (1985/5.).

Június 5-én a Kárpátontúli Ifjúságban (a Kárpátaljai Ifjúságban) Miroszláv Docsinyec és Vaszil Horváth már magyarul írta: És ha a legenda mégsem legenda? V. V. Pagirja pedig június közepén A rejtélyes Petrovicsról írt cikket.

A Kárpátontúli Ifjúság két példánya – szerencsére! – átkerült Magyarországra... és 1985 augusztus vége felé Balázs Sándor, egri lakos bevitte – szerencsére! – a Heves Megyei Népújság szerkesztőségébe!!! Ezek a cikkek indították el aztán nálunk is a barguzini kutatás legújabb hullámát!

1985. augusztus 31-én az említett kárpátaljai (munkácsi) újság cikkének átvétele ezzel a címmel jelent meg a Heves Megyei Népújságban: Megtalálták Petőfi sírját? (Mikes Márta összefoglalta V. V. Pagirja és a szibériai szerzők híradásait.)

Szeptember elejétől cikkek sora jelent meg a magyar újságokban: Hol halt meg Petőfi?, Hol nyugszik Petőfi?, Megtalálták Petőfi sírját? Ez utóbbi cikket Abrakovits Endre és Pécsi István írták a Heves Megyei Népújságban, 1985. szeptember 10-én, a 4. oldalon.

Persze ellenvélemények is azonnal napvilágot láttak! Pl. Kiss József irodalomtörténész ezt nyilatkozta a Vasárnapi Hírekben: „... kizárt, hogy a Bajkál-tó mellett a mi Petőfink hamvai nyugszanak...” (1985. szept. 5.) Szeptember 8-án pedig ezt mondta (az irodalomtörténészekre hivatkozva): „... a szibériai Petőfi nem azonos a mi nagy költőnkkel.”

Szeptember 13-án az Élet és Irodalomban Spira György ezt írta: „A szép legenda igazabb.”

Szeptember 14-én a 168 óra c. rádióműsorban Fekete Sándor szerint: „Van valami elszomorító az egészben."

November 1-én a Magyar Ifjúság c. hetilapban Hermann Róbert történelem szakos egyetemista (!) ezt állította: „Segesvárnál az oroszok nem ejtettek hadifoglyokat!” (Csak több mint 500-at! – Magi Zsolt László)

Viszont Botka Ferenc: Üzenetek Szibériából. Hadifogság és Irodalom 1914‒1921 c. könyvében (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1985.) ezt írta:

„... a hadifoglyok közt állandó szóbeszéd tárgya volt Szibériában az 1849-ben Paskievics tábornok által elhurcolt magyar katonák sorsa, akiknek utódaival – állítólag – itt is, ott is számosan találkoztak..."

1986-ban is folyamatosan téma volt az újságokban Petőfi. Januárban pl. az ulan-udei Bajkalban A. V. Tyivanyenko – E. V. Gyomin cikke jelent meg: „Nevezzetek engem Petrovicsnak!”; március 20-án a Bajkalszkaja Pravdaban (Bajkáli Igazságban) A. V. Tyivanyenko – E. V. Gyomin: A régi temető titkairól írt. Áprilisban pedig Mihail Küchelbecker titkos barátja volt a cikkük címe.

1986. szeptember 9-én a Magyar Nemzetben Fehér Béla már ki merte mondani: „Van történelmi alapja a szibériai legendának!”

1987. március 14-én a Nógrád c. lapban egy nagyon fontos írás jelent meg T. Pataki László tollából: Negyvennyolcas emléknyomok címmel. Ebben írta le Sistyik István plébános történetét, akit együtt vittek a sebesült Petőfivel (!) orosz fogságba, csak ő a Kárpátokban megszökött egy volt osztálytársával együtt, és két hónap múlva szerencsésen visszajutott a Nógrád vármegyei falujába, Kállóba!

1987. augusztus 8-án a beregszászi Vörös Zászlóban Jevgenyij Beresztovszkij cáfolta Petőfi szibériai száműzetésének minden lehetőségét. Viszont egy másik nagy ellenző, Fekete Sándor az Új Tükörben – érdekes módon – ezt írta:

„Elméletileg továbbra sem lehet kizárni, hogy a cári sereg 1849-ben magával vitt magyar foglyokat, s köztük lehetett akár Petőfi is.”

1988. január 31-én az Új Tükörben Kubinyi Ferenc leírta dr. Feri Sándor hajdani, Petrográdon való találkozását egy 1849-ben elhurcolt honvéddel, aki aztán 1920-ban az ő segítségével került haza, Magyarországra. Ez a 90 éves illető Petőfi Sándornak az unokaöccse volt! Tehát még őt is elvitték Szibériába!!!

1988. március 5-én jelent meg a Budapest c. havilapban Kiss Károly cikke: Petőfi Szibériában. Egy legenda nyomában címmel. A szerző Balajthy András amatőr kutatóról ír nagy elismeréssel. Közli azt a levelet, amelyet Balajthy a Szovjet Minisztertanács Levéltára főigazgatójától kapott:

„... megvannak az Ön levelének függelékében említett, az orosz hadsereg 1849-es tevékenységére vonatkozó anyagok, valamint a magyar hadifoglyok hiányos névsorai... (E. M. Kozsevnyikov, 1986. július)”

„... a Szovjet Tudományos Akadémia ulan-udei kirendeltsége – már 1985-ben! – levélben kérte az MTA elnökségét, küldjenek ki a helyszínre magyar szakembereket, hogy elsősorban Barguzinban közösen tanulmányozhassák, egyáltalán hitelesnek tekinthető-e Petőfi szibériai fogságának története...”

„Az Akadémia nem válaszolt.” (!)

„... A Bajkál mentén élő népek emlékezetében sokkalta mélyebben él a Petőfi-legenda; bizonyosak benne, hogy a magyar költő ott élte le élete utolsó éveit.” (Kiszely István: Mégis Petőfi?! EXTRA, 1993. 69. o.)

Ezt a cikket találta meg – véletlenül! – Kéri Edit, ny. színésznő, amatőr Görgei- és 1848-as kutató, újságírónő.

„... véletlenül a ’Népszabadság’ szerkesztőségében várakoztam 1988 márciusának első napjaiban. Felfedeztem Petőfi Talpra magyarjának egy ismeretlen, korabeli fordítását..., és egy kis cikket írtam erről, mely le is jött március 12-re. Üldögélés közben az asztalon lévő lapokat nézegettem. A színes – azóta megszűnt – havilap, a Budapest márciusi száma hevert ott, tetején egy üvegmozaik Kossuth-képpel. Átlapoztam és megragadta a figyelmemet Kiss Károly cikke a szibériai Petőfi-témáról és Balajthy András ’filmrendezőről’. (Azóta kiderült, hogy gyártásvezető-helyettes volt...)" – írta a Petőfi Szibériában?! c. könyve (Eötvös Kiadó, 1990.) 11. oldalán.

Ettől kezdve Kéri Edit lelkes, agilis, szinte megszállott Petőfi-kutató lett! Cikkeket kezdett írni a Népszava c. újságban Petőfiről:

Kételkedés helyett kutatni kell (1988. május 3.)
Petőfi hamvai Szibériában? (1988. május 14.)
Öngyilkos, hősi halott, szibériai rab? (1988. július 16.)
Meghalt, vagy csak eltűnt Segesvárról? (1988. július 30.)

Később még több cikke is jelent meg Petőfiről.

Írt V. V. Pagirjának és Szibériába a Bajkal c. lap szerkesztőségébe. Mivel Barguzinra koncentrálódtak a nyomok, ezért „... annak a vágya már csak az ásás lehetett.” – írta a fentebb említett könyve 13. oldalán. Ezért aztán elkezdett szponzort keresni a barguzini ásatáshoz. Több híres, gazdag embernek küldött levelet, végül... az ötödiktől – szercsére!!! – kedvező választ kapott! Morvai Ferenc kazángyártó elvállalta az expedíció finanszírozását!!! (1988. október 1.)

1989. január 8-án Morvai vezetésével megalakult a Petőfi Bizottság. (Az ásatáskor lett Megamorv Petőfi Bizottság a neve.) Morvai Ferenc felkérte dr. Kiszely István, nemzetközi hírű antropológust a barguzini sírfeltárás szakmai irányítására, a Petrovics-Petőfi csontváz majdani azonosítására.

Közben ismét történt egy csodálatos véletlen!

Február 5-én a szovjet Trud (Munka) c. újság leközölte Kéri Edit Megváltás Szibériából? c. írását (megjelent: 1989. január 14., Népszava), és hírt adott a közelgő barguzini expedícióról, mivel úgy tűnt, hogy nagy költőnket, Petőfi Sándort Barguzinban temették el. A szerkesztőség felkérte az újság olvasóit, főként a Barguzinból elszármazottakat, hogy aki tud valamit erről, az jelezze! És ... előkerült egy élő szemtanú!!!

Jurij Davidovics Vinokur – 74 éves moszkvai mérnök – 17 éves koráig élt Barguzinban, és jelentkezett a felhívásra! A nagyapját 1870-ben száműzték forradalmi tevékenysége miatt Kijevből Barguzinba. 1925-ben hunyt el a nagypapa, de addig többször voltak kint a temetőben, ahol megmutatta a tízéves unokájának a szintén forradalmár „magyar Petrovics” sírját! J. D. Vinokur azért írt a Trud c. újságnak, mert ő meg tudja jelölni azt a helyet a régi temetőben, ahol gyerekkorában látta azt a sírt! Meg tudja mutatni, hogy hol nyugszik a „magyar Petrovics”! Az öreg mérnököt a Trud testvérlapjához, a Népszava szerkesztőségéhez irányították. 1989. február 7-én oda írt egy levelet, amelyet csak hetek múlva fordítottak le!

1989. április 2-án indult Barguzinba a Petőfi Bizottság első előkészítő útja négy taggal: vezető Zahemszky László orosztanár, Kéri Edit németül, franciául beszélő, amatőr kutató, Szirti László helyismerettel rendelkező fotós, filmes, tolmács és Búzás Mónika gazdasági ügyintéző. Két nappal az indulás előtt kapta kézhez Kéri Edit Kiss Dénestől J. D. Vinokur levelét, amelyben leírta, hogy ő meg tudja mutatni a keresett sírhelyet! Ezért aztán őt is magukkal vitték Moszkvából Barguzinba!

1989. április 8-án délután a Petrovics(-Petőfi) hajdani sír helyének a megjelölése várakozáson felül sikerült! A pravoszláv, burját és zsidó temető közötti „senki földjén” voltak a rabok, öngyilkosok, kereszteletlenek és más vallásúak sírjai. Az öregúr – az egykori Petrovics-sír fül és szemtanúja – a tehenek által laposra taposott, füves temetőrészen – miután „betájolta magát” – egy pontra mutatott és azt mondta: „Itt volt Petrovics sírja!!!” Kéri Edit egy kis pálcát szúrt oda. Tyivanyenko, aki szintén odautazott Barguzinba, egy nagyobb lécdarabbal jelölte meg ezt a rendkívül lényeges helyet! Jurij Davidovics Vinokur volt az egyetlen élő szemtanú, koronatanú, aki még ‒ szerencsére ‒ meg tudta mutatni a „magyar Petrovics”-Petőfi-sír pontos helyét!!!

Mint később – az ásatás másnapján, 1989. július 17-én délután – kiderült: csupán másfél métert (!) „tévedett”, 64 év távlatából ez a 74 éves, nagyszerű ember!!!

Kéri Edit említett könyvében ez olvasható a 122. oldalon:

„Ha végiggondolom, mintha a sors bonyolította volna a szálakat. Mert ma már úgy látom, hogy a kutatás, keresés április 8-án délután 4-5 óra közt fejeződött be a csontvázzal kapcsolatban. A sorsnak addig kellett igazán segíteni – ha már annyi véletlen összejátszott ebben – a glasznosztytól egy ukrán újságíró lapozgatásán át addig a tényig, hogy Jurij bácsi pont a Trud-ot olvassa..."

Számtalan elszánt ember kellett ehhez! Az írásomban említett neveken kívül még nagyon sokan járultak hozzá a sikerhez! Nélkülük nem került volna elő Alekszandr Sztyepanovics Petrovics őrnagy és költő csontváza a régi barguzini temetőből...