SZÓZAT A PUSZTÁBA (Pécsi Sándor verse)

Mint elszánt ikerharcosok

a zord pusztaságban,

egymásnak vetik hátukat,

tarts össze társaddal!

Vérző sebesültet az út

mentén nem hagyhatod,

élünk a puszta törvénye

szerint, bátran, szabadon.

Nincs semmid, de van mindened,

az tiéd, amit adsz.

Lelked el nem veszítheted,

és mindig  feltámadsz.

Ha süvít a szél és sárba

merül a kocsikerék,

ha elindultál egy úton,

soha vissza ne nézz!

A  görög és a római

barbárnak mond téged,

cirkuszban oroszlánok

elé vetik néped.

Fajtalankodó buja a

latin, mindene van,

de csak rabszolgaságot ad

néked a napnyugat.

Tanító mestereinket

keresztre szegezték,

és a megvilágosodott

Buddhát nem értették.

Mostanra tán megváltoztak

keresztelő víztől?

Mi lettünk pogányok?

Egy az Istenünk fönn!

Romulus ikertestvérét,

Remust meggyilkolta,

Káin Ábelt kegyetlenül,

kővel agyoncsapta.

Irgalmatlan vaddá válhat

ember a pusztában,

de alázatos megtérhet

ősvilágosságra.

Durran a végén az ostor,

egy pillanat alatt

hirtelen megértesz mindent,

látsz jövőt és múltat.

Őrségen rendületlenül

állj meg a helyeden;

csacsogó regös, harcos,

bármi mesterséged.

A te véred az én vérem,

hátad a hátamnak,

íj feszül kemény kezünkben,

megvédjük fajtánkat.

Ez a porba szúrt pásztorbot

a világ tengelye,

nap, hold, csillag forog, és te

visszaszületsz ide!