Te meghalnál a NATO-tagságért? Miért nincs és hogyan lehetne béke... (Vukics Ferenc elemzése)
A héten több kárpátaljai barátom jelezte, hogy ezen a héten a megszokotthoz képest is nagyobb intenzitással zajlott az „embervadászat” Kárpátalján. A hadkiegészítő parancsnokságok tisztjei a munkahelyeken buszokkal várták az embereket, a munkáltatók pedig telefonon próbálták értesíteni a dolgozóikat, hogy inkább ne menjenek be dolgozni a következő napokban.
Elfogytak a meghalni akaró emberek Ukrajnában. Mindegy, hogy honnan, de kellenek az emberek a frontra. A sokszor brutális akciókra azért van szükség, mert a kijevi kormányzat a toborzási előirányzat 15-30 %-át sem bírja előteremteni, így az újoncoknak még gyorsabban és egyre kevesebb kiképzéssel kell harcba indulniuk.
A munkaadók tisztában vannak azzal, hogy az ilyen munkahelyek ellen indított „toborzási rohamok” a vállalkozásaik és hosszabb távon az ukrán gazdaság végét is jelenthetik. Próbálják menteni, amit lehet. Ők sincsenek könnyű helyzetben.
Az új szabályozás értelmében csak azokat a hadköteleseket alkalmazhatják, akik szerepelnek a katonai nyilvántartásban.
A cégek, vállalkozások kötelesek ellenőrizni minden 18 és 60 év közötti munkára jelentkező katonakönyvét, ideiglenes igazolványát a katonai nyilvántartásba vételről. A szabálysértés bűntetőjogi felelősségre vonással jár. A munkahelyeknek teljesen együtt kell működni a hadsereggel. Az erőszakos toborzások egyik következménye az is, hogy most már nem tisztelik annyira a fronton harcoló katonákat Ukrajnában, mint korábban.
A közvélemény egyre lesújtóbb véleménnyel van arról, hogy a mozgósítottakat gyakran verik, éheztetik és kínozzák az erőszakhoz szokott, „harcedzett” társaik.
A G7 magas rangú tisztviselői szerint az ukrajnai konfliktus az évtized végéig is eltarthat. Egy magas rangú európai tisztviselő arról is tájékoztatta a Bloomberget, hogy Ukrajna még az eddig nyújtott támogatás ellenére is meg fog küzdeni a nyugati fegyverellátás elégtelenségéből és az egyre súlyosbodó emberveszteségből eredő kihívásokkal.
Josep Borrell, az Európai Unió külügyi vezetője szerint a blokk a következő négy évben évi 5 milliárd dolláros fegyverszállítást céloz meg Ukrajnának. Kijev további támogatása érdekében az EU az év végéig 40 ezer ukrán katona kiképzésére tesz kísérletet.
Mindenki elhúzódó, hosszú háborúra készül.
A borús kilátásoktól függetlenül Kijev és szövetségesei továbbra is ellenzik a tárgyalásokat, és nem hajlandóak elfogadni semmilyen olyan megoldást, amely nem tartalmazza az orosz csapatok teljes kivonását az Ukrajna által sajátjának tekintett területekről.
A CBS Newsnak adott egyik interjújában Vlagyimir Zelenszkij ukrán elnök megerősítette, hogy az ellentámadás lassú üteme ellenére Ukrajna továbbra is elkötelezett a további támadó műveletek mellett, függetlenül a kedvezőtlen időjárási viszonyoktól vagy más tényezőktől.
Zelenszkij rendeletet is hozott, amely megtilt minden tárgyalást a jelenlegi orosz vezetéssel.
Moszkva eközben többször is kijelentette, hogy nem zárta be az ajtót a Kijevvel folytatott tárgyalások elől, de sürgette az ukrán vezetést, hogy ismerje el a "helyi realitásokat".
A kijevi vezetés pedig folyamatosan próbálja globálissá tenni ezt a lokális konfliktust.
Zelenszkij egyik legutóbbi kanadai kijelentése szerint a semlegesség nem tartható fenn az Oroszország által Ukrajna ellen vívott háborúban, és az ukránok támogatásának a hiánya Oroszország támogatását jelenti:
„Valaki vagy Ukrajnát támogatja, vagy Oroszországot. Ebben a háborúban nem lesznek közvetítők. Az Ukrajnának nyújtott támogatás gyengítésével Oroszországot erősítik. És egy erős Oroszországtól mit várhatunk? Azt hiszem, a történelemkönyvek és a tanúk már régen megválaszolták ezt a kérdést.”
Az elnök hangsúlyozta, hogy az Ukrajnának nyújtott támogatások gyengülése kockázatot jelent, de „ha őszinték és tisztességesek vagyunk, harcolnunk kell a szabadságért, a demokráciáért és az emberek jogaiért”.
De biztos, hogy Ukrajna a szabadságáért harcol?
Jacob G. Hornberger a The Future of Freedom Foundation alapítója és elnöke szerint a NATO-csatlakozás reményében háborúzni nem ugyanaz, mint az ukrán nép szabadságának védelmében háborúzni.
Az amerikai jogász szerint pusztán azért, mert Oroszország megszállta Ukrajnát, Ukrajna álláspontja nem válik automatikusan különösen csodálatra méltóvá, és az események azt mutatják, hogy
ukrajnai háború nem az ukrán nép "szabadságának" védelméről szól.
Hornberger szerint minden szenvedés, ami most Ukrajnában zajlik, valójában az ukrán kormány azon "jogáról" szól, hogy csatlakozhasson a NATO-hoz.
„Továbbra is erősödik bennem az érzés, hogy a NATO-csatlakozás reményében háborúzni nem ugyanaz, mint az ukrán nép szabadságának védelmében háborúzni. Az orosz inváziót megelőzően mindenki megértette, hogy a válság hátterében az USA azon döntése állt, hogy felajánlja Ukrajnának a NATO-tagságot, és az ukrán tisztviselők nagy hajlandóságot mutattak a NATO-hoz való csatlakozásra. Mindenki tudta, hogy Oroszország az elmúlt 25 évben ellenezte a NATO terjeszkedését Oroszország határa felé. Ez idő alatt Oroszország többször hangsúlyozta, hogy Ukrajna NATO-tagsága 'vörös vonal', amelynek átlépése arra ösztönözné Oroszországot, hogy megszállja Ukrajnát, hogy ezt megakadályozza. Nyugodtan kimondhatjuk, hogy mindenki megértette azt is, hogy Oroszország nem blöfföl. Mindenki tudta, hogy ha a NATO és Ukrajna továbbra is az ukrán NATO-tagság irányába mozdul, akkor Oroszország lerohanja az országot.”
„Szeptember 7-én Jens Stoltenberg NATO-főtitkár azt mondta, hogy Oroszország hajlandó tárgyalni arról, hogy ne szállja meg Ukrajnát, cserébe a NATO ígérje meg, hogy Ukrajna nem lesz a szövetség tagja.
A NATO ezt elutasította. Természetesen nem írtuk alá".
A NATO-főtitkár ezután egy megdöbbentő beismeréssel zárta mondanivalóját:
„Tehát [Putyin] háborúba ment, hogy megakadályozza a NATO-t, a még több NATO-t a határai közelében".
Stoltenberg ezzel valójában bevallotta, hogy a háborúra Ukrajna NATO-tagsága miatt került sor. Az önrendelkezésről szóló európai nyilatkozatok azonban eltakarják azt a tényt, hogy nem Ukrajna ragaszkodott mindenáron ahhoz, hogy Kijev a nyugati szövetség része legyen!
Zelenszkij már a háború második napján jelezte, hogy kész feladni Ukrajna NATO-tagságra való törekvését, kijelentve, hogy nem fél semlegességről és biztonsági garanciákról tárgyalni Moszkvával. Zelenszkij röviddel ezután kijelentette:
„Nem félünk tárgyalni Oroszországgal. Nem félünk mindent elmondani az államunk biztonsági garanciáiról. Nem félünk beszélni a semleges státuszról. Most még nem vagyunk bent a NATO-ban... Beszélnünk kell az invázió befejezéséről. Beszélnünk kell a tűzszünetről."
Zelenszkij tanácsadója, Mihajlo Podoljak is azt mondta, hogy
„Ukrajna békét akar, és kész tárgyalni Oroszországgal, beleértve a NATO-val kapcsolatos semleges státuszról szóló tárgyalásokat is".
Mindhárom tárgyalási sorozatban – Fehéroroszország, Bennett, Isztambul – Ukrajna megígérte, hogy nem csatlakozik a NATO-hoz. Nem Ukrajna, hanem az USA volt az, amely nem volt hajlandó tárgyalni Ukrajna NATO-tagságáról.
Ezt Matthew Miller amerikai külügyminisztériumi szóvivő is elismerte egyik nyilatkozatában:
"Megismétlem, amit akkoriban mondtunk, nevezetesen, hogy a NATO "Nyitott ajtók" politikát folytat, és mi nem – nem voltunk hajlandóak kompromisszumot kötni a NATO "Nyitott ajtók" politikájával".
Derek Chollet, Antony Blinken külügyminiszter tanácsadója szintén elismerte, hogy az USA kifejezetten jelezte Moszkvának, hogy a NATO ukrajnai bővítéséről szóló tárgyalások még csak szóba sem kerülhetnek.
Az amerikai külügyminisztérium ma pedig éppen átírja a történelmet, és Ukrajnára hárítja a felelősséget a NATO-tagságról és a háború esetleges megelőzéséről szóló tárgyalások elutasításáért.
A legreményteljesebbnek tartott isztambuli megállapodás úgy vetett volna véget a háborúnak, hogy Oroszország visszavonul a háború előtt elfoglalt pozícióiba, Ukrajna pedig megígéri, hogy nem törekszik NATO-tagságra, és alkotmányában állandó semlegességet ír elő.
Oroszország jelenleg azt állítja, hogy hajlandó visszatérni a diplomáciai tárgyalásokhoz, és újra tárgyalni az isztambuli tárgyalások azon részeit, amelyekhez az USA nem járult hozzá.
Putyin nemrég "az Isztambulban megállapodottakra" hivatkozva megismételte, hogy "ha vissza akarnak térni hozzá, készek vagyunk tárgyalni velük".
A moszkvai kormányzat szerint Oroszország területi feltételeit az USA és Ukrajna talán nehezebben fogadja el, mint több mint egy évvel ezelőtt Isztambulban, de szerintük ez az ára a rossz államvezetésnek.
Szóval valójában Ukrajna nem a területi integritása vagy a szabadsága érdekében háborúzik, hanem a NATO-csatlakozás lehetősége miatt.
Elég furcsa felvételi eljárás. Nyerj egy háborút egy atomhatalom ellen és máris a nyugati integráció része lehetsz!
Természetesen nem csak az amerikaiak nyomása okozta a tragédiát. Helyi „együttműködő félre” is szükség volt.
Közvetlenül az orosz invázió előtt Volodimir Zelenszkij ukrán elnök kegyetlen választás előtt állt: Lemond-e arról a kívánságáról, hogy Ukrajna csatlakozzon a NATO-hoz, és így elkerülje a háborúval járó tömeges halált és pusztítást, vagy inkább belemegy a háborúba, és feláldozza országának jövőjét és ukrán állampolgárok százezreit.
Zelenszkij rövid elbizonytalanodás után az utóbbi utat választotta. De melyik felelős vezető tenne ilyet? Egy dolog úgy dönteni, hogy az ember háborúba megy az ország szabadságának védelmében, de egészen más dolog háborúba menni a NATO-hoz való csatlakozás kedvéért.
Miért helyezné előbbre bárki a NATO-hoz való csatlakozás lehetőségét, mint az állampolgárai életét és az országa jólétét? Mi motiválhat egy vezetőt arra, hogy ilyet tegyen? Ne feledjük, hogy ha Zelenszkij lemondott volna arról a szándékáról, hogy Ukrajna csatlakozzon a NATO-hoz, ma mindez a pusztítás nem létezne, és lehetőségünk lenne újjáépíteni a kontinens biztonsági rendszerét.
Miért volt olyan fontos Zelenszkijnek a NATO-hoz való csatlakozás?
Ukrajna már régóta a világ egyik legkorruptabb rezsimjének számít.
Ennek fényében aligha kétséges, hogy az ukrán kormányban vannak olyan tisztviselők, akik hatalmas összegeket lopnak el azokból a dollármilliárdokból, amelyeket az amerikai kormány Ukrajnába áramoltat. Vajon a Zelenszkij-kormányon belüli tisztviselők nyomást gyakoroltak az elnökre, hogy a háborús megoldást válassza tudva, hogy a háború hatalmas mennyiségű jogtalanul szerzett vagyont hoz majd nekik?
Az ukrán vezetők olyan okokból sétáltak bele az amerikaiak által ásott verembe, amelyeket nehéz megérteni. Talán hittek az USA-nak, vagy féltek tőlük.
Az én meglátásom szerint, sokkal jobban tartanak a saját szélsőségeseiktől, akik készek voltak ukránok százezreit halálba küldeni abban a naiv hitben, hogy Ukrajna legyőzhet egy nukleáris szuperhatalmat, amely erre a háborúra háborút egzisztenciális veszélyforrásként tekint.
Így, még ha Ukrajnának abban igaza is van, miszerint Oroszország agressziót követett el Ukrajna ellen, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy Ukrajna csodálatra méltó álláspontot képvisel, tekintve, hogy az ukrán tisztviselők egyszerűen lemondhattak volna arról, hogy csatlakozzanak a NATO-hoz.
A „fotelharcosok” könnyen beszélnek az évtized végéig tartó konfliktusról. Még ha a Nyugat fegyverszállításai folytatódnak is, Ukrajna nem tud milliónyi katonát feláldozni ebben a háborúban.
Dmitro Nataluka parlamenti képviselő így nyilatkozott a jelenlegi állapotokról:
"Talán a legnagyobb különbség 2022-hez képest az, hogy most már rengeteg ember halt meg. Most már minden második ember ismer valakit, aki meghalt a harcokban. Én már számolni sem tudom, hogy hány barátom halt meg."
Alina Mihajlova katonai orvos nyilatkozta nemrégiben az őt faggató újságíróknak, hogy ilyen veszteségek után "soha nem lehet győzelemről beszélni", mivel azok az emberek, akiket elvesztettünk, soha nem lesznek már mellettünk:
„Ez a szomorú valóság. A győzelem, amire vágytam, soha nem fog bekövetkezni. Nem lesz kivel ünnepelnünk.”
Ukrajna megmentésének egyetlen módja a tárgyalásos béke.
Egy tárgyalásos rendezésben az USA beleegyezhetne, hogy Ukrajna nem lesz NATO-tag, míg Oroszország beleegyezne, hogy kivonja csapatait. A fennmaradó kérdéseket (Krím, Donbasz, amerikai és európai szankciók, az európai biztonsági megállapodások jövője) pedig politikai úton kellene kezelnünk, és nem végtelen háborúval.
