Tiborc a bűvészkalapból – Dinnyés József „ügyéről” a közeli ismeretség okán
Szerintem a Jóisten azért teremtette a bajt, hogy alkalmat teremtsen az emberiségnek olyan mély és gyönyörűséges lelki megnyilvánulásokra, mint amilyeneknek most az alábbi két szerző és írása jóvoltából örvendhetünk, Dinnyés Józsefnek, a Szilaj Csikó egykori oszlopos tagjának „ügynökmúltján” elmerengve. (VDGy)
Tiborc a bűvészkalapból, avagy a „Dinnyés-ügy” margójára
„Ügynökként beszervezték Dinnyés Józsefet, a Kádár-korszak ismert polbeaténekesét – derül ki az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) szerdán közzétett bejegyzéséből.” – így, in medias res csap bele a lecsóba január utolsó hetében számos magyar médium. A hír az hír, a szenzáció meg szenzáció. Igaz – ezt az igényesebbje jelzi is –, Szőnyei Tamás a Nyilván tartottak c. kötetében 2005-ben már nyilvánosság elé tárta, hogy Dinnyés ’76-’79 között „jelentett”, ám jelentéseiben csak általánosságok szerepeltek, nevek egy esetben, igaz, „nem igazán van benne kifogásolható információ, bár az állambiztonság számára hasznos lehetett”. Valóban, a BM értékelése szerint „tartalmát tekintve operatív értékű információ” volt – ahogy akkortájt minden az volt, ami megerősítette a már más forrásokból beérkezett információkat.
Ama legkonkrétabb, és kivételesen még neveket is említő „jelentés” 1977-ben született, és egy ’70-’72 között működő képzőművész csoportról szól, amely a ’73-as közös kiállítása után a beszámoló szerint szép lassan felbomlott, bár Bak Imre érzelmi kötődés okán még több tagjának nyújtott kiállítási lehetőséget. Hű. Micsoda árulás. Minő lejáratás. És milyen friss, naprakész információ… Nem mintha minderről 4-7 évvel korábban nem tudott volna mindent és még annál is többet a hatóság…
Az apropó pedig, amiért most Dinnyés József napirendre, vagy inkább terítékre, mondhatni, így, halála után két évvel, boncasztalra került, az, hogy 40 éve készült egy jelentés, amely szerint Dinnyés (évekkel a „beszervezett” 3 éve, majd az „elbocsátása” után) beszélt valakinek arról, hogy már látta a Beszélő 4. számát, és hogy ilyen kiadványokat vagy petíciókat megkap, de nem ír alá. A körülményekről, hogy tudta-e, hogy ügynökkel beszél vagy az egyik megfigyelőjével a sok közül, vagy sem; ketten voltak-e, vagy társaságban; józan volt-e éppen, vagy sem, arról nem szól a fáma. (Tegyük hozzá: akkortájt voltak az ilyen-olyan módon, zsarolással, lekenyerezéssel beszervezettek, akiket ügynökként /mint pl. Dinnyést/ szakszerűen számon is tartottak, lekönyveltek; voltak azok, akiknek munkaköri kötelességük volt jelenteni /igazgatók, középvezetők, stb., Istenem, milyen hosszú is lehetne ez a névsor…), akiket ily módon nem tartottak számon ügynökként; és voltak, akik meggyőződésből, lelkesedésből, vagy csak emberi minőségükből fakadóan önként és dalolva jelentettek, valamiért ők megint csak nem szerepelnek a Dinnyés-féle, bármikor előkapható és meglobogtatható listákon...) De a hír az hír, a szenzáció meg szenzáció. Akkor meg különösképpen pikáns, ha netán egy afféle hírességről, főleg ha egy politikai-eszmei-emberi kiállásáról ismert, Kárpát-medence-szerte kedves versmentőről van szó. De ha már vers, mennyire fájdalmasan ideillik József Attila szava: „Számon tarthatják, mit telefonoztam / s mikor, miért, kinek. / Aktákba irják, miről álmodoztam / s azt is, ki érti meg. / És nem sejthetem, mikor lesz elég ok / előkotorni azt a kartotékot, / mely jogom sérti meg.”
És ha már kartoték… Pontosan tudjuk, hogy a rendszerváltás nem volt teljes: nem hozott megtisztulást, és nem söpörte ki a söpredéket. Hogy a valódi bűnözők, a tényleges árulók minden következmény nélkül, most is itt sétálhatnak köztünk. Hogy nem egyszer ma is szerepet játszanak a közéletben, vagy esetenként többszöröse nyugdíjat élveznek, mint azok, akiket bármilyen módon megnyomorítottak. De hogy messzebbre nézzünk: tudjuk, hogy a történelemhamisítás természetes, és nemcsak nálunk, az egész világban az. Hogy időtlen idők óta kettős (sokas) könyveléssel játszanak a hatalmasok: ami nekik jó, az megengedett; ami másnak, az tűrhetetlen. Hogy (elég csak a mostani brüsszeli korrupciós botrányra gondolni) bűnözők mozgatják világszerte a szálakat, a bábokat, a pénzeket, a pozíciókat, a fegyvereket – az emberi életeket. Hogy nem véletlenül titkosítanak dokumentumokat ötven évre, száz évre. És aztán hébe-hóba, az aktuális érdek vagy hangulat szerint, elővesznek egy-egy kartotékot… Amire aztán ugorhat, és persze hogy ugrik a média…
Szegény Daltulajdonos Dinnyés József soha nem volt, és úgy tűnik, soha nem is lesz több az ilyen játékokban, sőt játszmákban, mint egy Tiborc („És aki száz meg százezert rabol, / Bírája lészen annak, akit a / Szükség garast rabolni kényszerített.”), vagy egy Nemecsek: legfeljebb kimondja róla egy közgyűlés, hogy áruló, és a nevét majd kisbetűvel írják be az éppen aktuális gittegylet fekete könyvébe…
Egyfelől adva van tehát egy – sok máshoz hasonlóan – gondosan megfigyelt, és persze megfigyelésre (ezzel meghasonlásra, bujkálásra, trükközésre, szavainak és gondolatainak kínos felügyeletére) kényszerített kisember; másfelől mindazok, akik a szálakat mozgatják és gubancolják, az ügyeket titkosítják és titoktalanítják, az embereket felemelik és aláhullajtják… Akik ítélnek és vígan itt élnek, mert (ebben a mi kis földi világunkban bizony) meg nem ítéltetnek. De képesek játszani mások, a sarokba szorított kisemberek megítéltetésével. Milyen ferde, beteges „közléskényszer”, miféle kétszínű-sokszínű „szókimondás”, milyen cinikus „igazságszolgáltatás” működik itt világszerte? Milyen erkölcs mentén ítél meg, beszél ki, tesz tönkre ember embert?
Hogy is szól minderről a Biblia?
De tovább faggatták, azért fölegyenesedett, és azt mondta nekik: „Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!” Jn. 8.
Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek. Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal fogtok megítéltetni; és amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek majd. Mt. 7.
„Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell neki megbocsátanom? Talán hétszer?” „Mondom neked – felelte Jézus –, nem hétszer, hanem hetvenhétszer.” Mt. 18.
Volt egyszer egy Péter, aki háromszor megtagadta Mesterét – és ő lett egyháza alapköve. Volt egy Pál, aki még Saulként azokat üldözte tűzzel-vassal, akiket a fordulat után Pálként tanított, vezetett, és Isten felé terelt – és ő lett egyháza téglafala.
Vajon ha a kisember Dinnyés Józsefre gondolunk, az a néhány kikényszerített, jellegtelen és súlytalan „jelentés” nyom többet a latban, vagy egy teljes élet tisztességes törekvése, letett teljesítménye? A rányomott billog számít, amit újra és újra fel lehet emlegetni, vagy hogy évtizedekig (1963-1985) nem jelenhetett meg nagylemeze, és hogy még ’85-ben is cenzúrázták? És vajon ha a nagyembereket nézzük, mi a lényeg, amit mondanak, mutatnak, vagy ami élő és tiszta értéket maguk után hagynak? Ha hagynak…
Anó
Távolságot tartva – a közeli ismeretség okán – Mit is jelentett Dinnyés József? –
Sajnálatos, hogy az elhibázott rendszerváltáska felszíne alatt máig ott fortyog nyughatatlanul a fel nem tárt, le nem zárt, történelmi helyére nem tett múlt, hogy nem történt meg a kommunista titkos szolgák és szolgálatok hivatalos és jogszerű elszámoltatása, nyílt színen történő „tetemrehívása”, hogy átörökíthették pozícióikat az új „rendbe” a korábbi politikai struktúrák (gazdasági, politikai, belbiztonsági, stb.) valós és önszántukból elkötelezett kiszolgálói, nem úgy, mint a környező országok gyakorlatában, ahol az eltörölt rendszer haszonélvező hűségeseit eleve ki is zárták törvényileg a politikai közszereplésből, még tartalékosként sem ülhettek a pálya szélén a kispadra, nemhogy az élbolyban kaptak volna játéklehetőséget. Nálunk a „váltás” után még a parlament soraiban is bőven találhatni olyan választott képviselőket, akiknek a múltja nem tisztázott, s erről nem csupán Dr. Ilkei Csaba Ügynökök az országgyűlésben című, magánkiadású – így szélesebb nyilvánosságot nem is kapott –, öt évvel ezelőtti munkája tanúskodik. (1)
Csakis e történelmi-politikai hiány, mulasztás, a titkosítások, bujkálások, felmentések és menedékjogok az okai annak, hogy bulvárszenzációvá lehetett az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára által 2023. január 25-én a facebook-oldalukon (mintha az fb lenne erre a legalkalmasabb publikációs tér?!) közzétett montázs-anyag. Azért montázs, mert egyrészt valóban a levéltár ügynök-dokumentumait közli (és eddig eleget is tesz a tudományos elfogulatlanságnak), másrészt „ollóval ír”, megemlít egy ügynökkel folytatott beszélgetést – amiről nem derül ki, hogy ez egy kihallgatáson/ meghallgatáson történt-e, önként-e vagy a beszélgető Dinnyés maga sem tudta, hogy egy ügynökkel beszél éppen –; egy, a Kritika című folyóiratban 1983-ban megjelent, Dinnyéssel készített interjút is szemezget oly módon, hogy az erősítse az üngynök-koncepció súlyosságát.
De méltánytalan lenne el nem ismerni, hogy a pellengérre állított daltulajdonos érdemeit sem hallgatja el az opusz szerzője:
>>Ugyanakkor az igazsághoz tartozik, hogy ebben az interjúban vállalható passzusok is vannak – Dinnyés "Bob" József erényeit is megmutatva:
"Fontos törekvésem az is, hogy fölhívjam a figyelmet a magyar irodalom olyan értékeire, amelyek határainkon túl születnek. Ezért tartok műsoromon verseket romániai, csehszlovákiai magyar költők műveiből. A teljesség igénye nélkül hadd említsek néhány nevet. A csehszlovákiai magyar költők közül Gál Sándor, Tőzsér Árpád, Zs. Nagy Lajos, Kulcsár Ferenc a legkedvesebbek számomra, a romániai magyarok közül Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor, Farkas Árpád munkássága foglalkoztat elsősorban. Mind az itthoni, mind a külföldi magyar költőktől azokat a verseket közvetítem, amelyek nem az élet legapróbb jelenségeit vizsgálják, hanem amelyek valamiképpen Sorskérdéseket fogalmaznak meg. Egy haza, egy nemzet, egy emberi közösség jelenét faggatják."<<
Mindamellett, hogy el kell ismerni, az ÁBTL valójában méltányolható, történetileg hasznos ismeretterjesztést folytat azzal, hogy a betemetett múlt mélyszántásaiból közléseivel kiforgat valamicskét a takargatott-rejtegetett valóságból (ez a rejtőzködés az úgynevezett „politikai elit” érdeke és bűne), nagy morális felelőssége is keletkezik ebből a tevékenységéből, különösen akkor, ha a gyanúba kevert, besározott személy már képtelen a római jog alapvetésével élni – Audiatur et altera pars! Hallgattassák meg a másik fél is! –, mert már nem él.
Éppen a fentiek miatt nem volt váratlan (bár ennek ellenére elnémított a döbbenet), hogy az ÁBTL közlésére úgy csaptak le a mádiahiénák, hogy egyoldalúan a kattintások száma, a szenzáció, egy egyébként közismert és életútja alapján méltányolható előadó, daltulajdonos, dalnok érdemeit figyelmen kívül hagyva – vagy épp jelentéktelenül a „bűn zárójelébe téve” – gázoltak bele a kortársak, barátok, túlélő családtagok, művésztársak érzelmeibe. De mit is számít az! A (hír)piac mindenek fölött, a „botrány” a pikáns szósz a történethez. Sorjáztak az egymásra licitáló, nagyotmondó háryjánosok címbravúrjai: Szörnyű, ami kiderült: besúgó volt a magyar Bob Dylan (Kiskegyed); A belső elhárításnak írt jelentéseket Dinnyés József (Index); Besúgó volt a Kádár-korszak legendás énekese (Hírstart/ATV); Dinnyés József ügynökként jelentett, de őt is megfigyelték (24.hu). Sorolhatnánk hosszan a leleményeket, de itt vissza kell kanyarodnunk az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára fb-oldalára, visszamenve egy kicsit az időben, hogy valamelyest ellenpontozhassuk megfontolásainkat. Az ÁBTL 2019. október 10-én keletkezett bejegyzése részeként ezt olvashatjuk:
„Arról volt szó, hogy Dinnyés József daltulajdonos a vállalati KISZ szervezet március 15-ei ünnepségén vendégszerepel, s hogy ne legyen „hőbörgés”, jó lenne, ha én mint irodalomértő ember, elkérném Jóska műsorát, s végignézném, nem lázító hangvételű-e. – Nem arról van szó – próbálta magyarázni Gáspár László –, hogy Dinnyés lázítani akar. De ha mondjuk túl sok forradalmi Petőfi-vers kerül egymás után sorra, keményebbnek érződhet a hangvétel. Szóval ne lázítson a sorrend.
Szóltam a szervezőknek, hogy ha megjön Dinnyés Jóska, rögtön küldjék be hozzám. Ismertem már egy ideje, igazán baráti volt a kapcsolatunk. Elmondtam neki, hogy itt jártak a belügyből, és aggódnak. Jóska nevetett. – Mit nem szabad énekelnem? – Azt mondták, mindent szabad, csak a sorrend… Jóska erre tollat kért, és leírta a műsorát. – Így megfelel? – Tudod, hogy nekem igen. Csak nekik nem biztos… Szerintem ide iktass be valami lágyabbat – mutattam oda, ahol valóban három nagyon forradalmi Petőfi-vers volt egymás után felsorolva. Oké? Dinnyés vállat vont. – Ha úgy gondolod…"
Az idézet Köves József író, újságíró blogjáról* való, és két igen érdekes személy a főszereplője.
Szőnyei Tamás a "Nyilván tartottak" című könyvében azt is megírta róla, hogy az 1970-es évek közepén "Deák" fedőnéven a hálózat tagja is volt, de 1979-es kizárása után újra megfigyelendő személyként kezelték, és sok ügynökjelentés keletkezett róla.”
Dinnyés ugyancsak 2019. október 16-án nyilatkozott a Blikkben a fenti ÁBTL közlésre (is) reagálva – érdekes, hogy az akkori bejegyzés még az előadó életében, amikor módjában volt reagálni, nem vert olyan nagy hullámokat, mint a mostani bulvárosra kanyarított oroszlánrugdosás (ami tudvalévően holtában már bátor nemzeti sport szokott lenni bizonyos körökben). (Lásd: Hiába telt el több mint 30 év, a mai napig tartanak tőle: elképesztő titkokról rántotta le a leplet a magyar zenész)
Mi az igazság? Én nem tudom. Biztosan tudom azonban, hogy a mi ifjú éveink alatt megtörténhetett, hogy úgy voltam tagja a KISZ-nek, hogy oda soha be nem léptem, csak tudtomon kívül beléptettek, s fizették helyettem a tagdíjat, amikor épp az volt az érdekük, s ki se léphettem, mikor ez kiderült, mert akkor nem engedtek volna leérettségizni sem. Biztosan tudom azt is, hogy körülöttem, a munkatársi, újságíró stúdiós, baráti, írótársi körökben legalább négyen „beszerveződtek” azok közül, akikkel gyakran kerültem egy légtérbe, valami módon a titkosszolgálatok ilyen-olyan szintű informátoraiként, s én soha nem kérdeztem rá, hogy jelentettek-e rólam, bár egyikük önként bevallotta ezt azzal, hogy csak olyanokat mondott/írt le, amit egyébként is tudtak, s ha ennyit sem tesz meg, azzal fenyegették, hogy nem fejezheti be az egyetemet. Tudom azt is, hogy pontosan tudták, hol, mikor, melyik vendéglátó egységben beszélgettünk Ratkó Józseffel vagy Csengey Dénessel és a kortárs, fiatal író- és alkotó emberekkel esténként (magam is vezettem egy ilyen Csomópont nevű alkotóstúdiót), be is rendeltek, meg is hallgattak, el is vittek alkalmatlan minősítéssel büntető építőszázadba, de valahogyan – talán épp adatgyűjtésük áldásaként – alkalmatlannak ítéltek a beszervezésre, amiért hálás vagyok, hogy meg sem próbálták.
Az Anó által jegyzett írásból két gondolat mocorgott bennem az elmúlt egy hétben (bár cikke még el sem készült akkor), amit azért osztok meg itt, hogy érthető legyen véleménykülönbségem ellenére a morálteológiai egyetértésem is. Tiborc hosszú sóhaja, monológja – „aki száz meg százezert rabol, / bírája lészen annak, akit a / szükség garast rabolni kényszerített.” – és a krisztusi megbocsátó szeretet örök érvényessége – „Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!” – egyaránt (m)értéke kell legyen megfontolásainknak, hogy az érdemeket is elhelyezzük a bűnökkel szembeni serpenyőben.
Nem kívánom tehát védeni a bűnt még akkor sem, ha nem értek egyet a médiahiénákkal és a feljelentőkkel sem, de ezen a ponton kezd tisztulni Dinnyés József fene nagy „ügynökségének” kreált képe. Mert nem gondolom, hogy valótlanok lennének a levéltári dokumentumok, azt azonban gondolom, hogy Dinnyés ún. „jelentései” nem tettek tönkre embereket, nem ártottak egzisztenciálisan, emberileg egy csöppel sem többet, mint amennyit most a felfújt, egyoldalú hírlufi árt a tisztelettel emlékezőknek, és magának Dinnyés Józsefnek is holtában, aki már képtelen megvédeni visszamenőleg a cselekedeteit. Esetleg nem tud már érvelni amellett, miért is volt fontos megóvni annak a lehetőségét, hogy maga is megfigyeltként, olykor mellőzöttként vagy megtűrtként véghez vihesse azt a missziót, amit egy világtörténelmi bűnnel kicsinyre faragott hazánkban (és annak történelmi határain túl is) folytatott igricként, dalnokként, az ősi magyar irodalomtól napjaink költőiig terjedő repertoárjával házalva, vándorolva, daltulajdonosként. Nélküle nem lett volna annyira élő és ismert a magyar irodalom és költészet, mert a zenével kísért vers még akkor is, ott is utat talál a szívekhez, ahol/ahová az írott-olvasott mű nem képes eljutni. Így talán érthetővé válik, hogy valójában mit is jelentett Dinnyés, ha ’jelentett’ is, ha nem is…
Azért a küldetésért pedig, amit a magyar vers tolmácsoló „trubadúrjaként” és félévszázados zászlóhordozójaként véghez vitt Dinnyés Jóska, mondván, énekelvén „Határtalanul szeretném hazámat” – és Nagy Feró elismerése után meg most lehet megrökönyödve felszisszenni – tétován bár, de megszavaznék neki egy posztumusz Kossuth-díjat. Mert aki „használni jött, nem tündökölni”, az bizony ennyit megérdemelne, ha nem azok voksa kell hozzá, akik jól titkolt ügynöki kartonjaikkal a hátuk mögött ott sündörögnek, ahol a díjakat, az ítéleteket, méltóságokat és a morált maguk osztogatják.
fm.-
(1) Kolozsi Ádám: Megvan az állambiztonsági lista az 1990 utáni parlamenti képviselőkről (Index, 2017. 12. 11.), https://index.hu/tudomany/tortenelem/2017/12/11/a_rendszervalto_orszaggyules_minden_10._kepviselojerol_egyertelmu_allambiztonsagi_adat_van/
frissítve: 2023. 02. 02., 16:29
