Timaru-Kast Sándor: Kelta-magyar „rokonság” nyelvünk tükrében
Timaru-Kast Sándor tanulmánya
A Szilaj Csikó nyitóoldalán ajánljuk tisztelt Olvasóink figyelmébe a Zürichi Magyar Történelmi Egyesület folyóiratát. Darai Lajos, Magyar Őstörténet rovatunk vezetője pedig a folyóiratból kínál hétről hétre olvasnivalót.
MAGYAR ŐSTÖRTÉNET
Timaru-Kast Sándor
Kelta-magyar „rokonság” nyelvünk tükrében
I. Játék a szavakkal: „Én nem tudtam azt kérem...”
Az emberivé való fejlődés alapvető mozzanata volt, a „beszéd” kialakulása. A beszédhang konkrét, fizikai természetű jelenség, amelynek számos egyedi és alkalmi jellemzője van. A hang fiziológiai jelenség, mert képzésében beszélő (hangképző) szerveink vesznek részt; ugyanakkor fizikai-akusztikai jelenség, mert rezgés formájában terjed.
A beszédhang képzésében a tüdőből kiáramló levegő járul hozzá. A kiáramló levegő akadályokba ütközik: ezek a hangszalagok (a gégefőben), a garatfal a nyelvcsappal, a nyelv a szájpadlással és a két ajak vagy a felső fogsor az alsó ajakkal (Zsuffa Zoltánné: ’Gyakorlati Magyar Nyelvtan’ nyomán). A tüdőből kiáramló levegő a gégén, gégefőben halad keresztül.
Ha a gégefőben lévő hangszalagok zárállásba helyezkednek, a levegő megrezgeti őket – ekkor zenei hangok, „zöngék” keletkeznek. Így keletkeznek a zöngével párosuló magánhangzók és a zöngés vagy lágy mássalhangzók.
Nyitott állásban a hangszalagok nem képeznek akadályt, és ekkor a gégében nem keletkezik hang. Így keletkeznek a szájüregben a „zöngétlen” (kemény) mássalhangzók. Résállásban a H-hang keletkezik.
A magánhangzók képzésekor csak a hangszalagok képeznek akadályt a levegő útjában. Módosítja a magánhangzót a nyelv függőleges mozgása, az, hogy a nyelv a szájpadlás hátsó vagy elülső részéhez közelít, ill. ha az ajkak, működésük során, kerek vagy résszerű alakot vesznek fel, valamint a kiejtés időtartama.
A magánhangzó tehát a szájüregben keletkező zönge hang. Ez lehet:
– alsó (A, A, E), középső (É, O, Ó, Ö) vagy felső (I, í, U, Ú, Ü) nyelvállású,
– mély (hátulképzett: A, Á, O, Ó, U, Ú) illetve magas (előlképzett: E, É, I, í, Ö, Ü),
– ajakkerekítéses (A, O, Ó, Ö, U, Ú, Ü) és ajakréses (A, E, É, I, í).
Ismervén a gége fejlődésének történetét, biztosra vehető, hogy az első megszólalni kezdő ember, az alsó és mély, ajakkerekítéses és rövid (vagyis, a még fejletlen beszédtechnika számára a legegyszerűbben kimondható, tehát legkevésbé „energiaköltséges”) magánhangzóval próbálkozott először, vagyis az A-hanggal. A többi magánhangzó, idővel az A-hangot imitt-amott helyetesítette, színezetet adva ősnyelvünknek. Valószínűleg a mindennapi szükséglet, a szavak diverzifikálásának szükséglete, illetve a hangharmónia kifejlődése meghozta a magánhangzók megnyújtását.
Mássalhangzók képzésekor a tüdőből kiáramló levegő útjában valamilyen akadály áll. Egyetlen kivétel a H-hang, amelyet a résállásban lévő hangszalagok hoznak létre. A többi mássalhangzó a szájüregben keletkező hang, amelynek olykor „zenét” ad a hangszalagok zárállása: - P > B, K > G, T > D, Sz > Z, S > Zs, Ty > Gy. Ismét a fejlődéstan ismereteihez folyamodva mondhatjuk, hogy nagy valószínűség szerint, az első kimondott mássalhangzópár, a „nyelvcsapi” (toroki vagy „guturalis”) mássalhangzók:
– K- és G-hang volt.
(...)
