Tizenkét létajánlás – 7. LEGYÉL ÉBER ÉS SZERESS (Hajdu Zoltán kőtáblája)

Aki éber és szeret, az tudja, hogy létezése a térben van, de létét csak élete, az idő által tapasztalhatja meg. Másképp mondva: a fent – a vallásban Paradicsomnak nevezett, vagy „a mennyek országa” – itt a Földön van. Rajtunk múlik, hogy éberségünk, tudatosságunk, egyetemes énünk által létünket megtapasztaljuk-e, vagy tudatlanságunknak köszönhetően nem tapasztaljuk meg. Amikor tudatlanok vagyunk, akkor elménk és az általa felépített individuális énünk szerint viselkedünk, így alvajárásunkban, vagy félholt állapotunkban nem észleljük és nem tapasztaljuk meg sem az életet, sem a létet. Az éberség, a tudatosság, az egyetemességről való tudás szeretetünk kifejeződése, amely által kapcsolatot tudunk teremteni az élet és a lét, a lent és a fent között. A tudatlan, csak önmagát szerető félholt individualistának nincs léte, tere, csak élete és ideje. Mivel nincs kapcsolata a fent és a lent között, nem képes sem teremteni, sem többlet terhet vállalni, sem rendet tenni. Ő az, aki ellentmond az önmegnyilvánulásnak, az önrendelkezésnek, a tanúságtételnek, a tökéletesedésnek, a dualitások egymásra utaltságának és a benne foglaltatásnak, a cirkularitásnak (a visszatérésnek és körforgásnak), az önszabályozásnak, az önszerveződésnek, az önmagára találásnak, a spontaneitásnak (szabad elhatározásnak) és a komplementaritásnak (kölcsönös feltételezettségnek), egyszóval: mindannak, ami a szeretet hiányából fakad. Ha valamit szeret, az saját maga. A szeretet szükségszerűség, teremtő akarat, kiáradás, hullámzás, szellemi kapocs a fent és a lent között, amit egyetemes vagy tiszta tudatosságnak is lehet nevezni. A szeretet, a szépség, a szabadság, az igazság, a rend, mind ugyanannak az egyetemes teremtő, duális és cirkuláris, önszabályozó és önszerveződő szellemnek, transzcendensnek, az ok és okozat nélkülinek, a tér és idő felettinek a megnyilvánulása. 

Fontos megjegyeznünk, hogy habár szeretetünk otthonát képező lelkünk memóriatár, ne legyünk se a múlt (a memóriánk), se a jövő (az aggodalom) áldozatai. Ugyanis a múltban élni is, és a jövőben élni is szenvedés. Használjuk ki a múlt, a tegnap tapasztalatait, hogy a jövő kihívásait, feladatait elvégezhessük, de egyiknek se engedjük, hogy eluralkodjon rajtunk. Ha valóban élni és nem szenvedni szeretnék, akkor lelkesedésünk, egyetemes énünk csak a MOST-ban, az alkotás pillanatában tud megnyilvánulni. A MOST a kreativitás, a teremtés megnyilvánulásának lehetősége, a folyamatosság megszakítása, amit kockázatvállalásnak is nevezünk. Azért vállalunk többlet terhet (megfeszülés), azért tartjuk be pl. a teremtett világ hierarchikus szerveződését, hogy ez által megéljük, kifejezhessük kreativitásunkat, hogy alkalmunk legyen teremteni, olyant alkotni, ami addig nem volt. A megfeszülés, a rendbetétel, a teremtés és végül a visszatérés, az Egy által ránk bízott cikluszárás, vagyis kockázatvállalás, amely nélkül nem lehet szó a létbe vezető életről. A kockázatvállalás azt jelenti, hogy megtörjük a folyamatos linearitást és vállaljuk a vertikalitást. Az anyagi és nem anyagi vallásokból hiányzik a kockázatvállalás, ugyanis a vallások a linearitást képviselik. Hogy a ránk bízott feladatokat el tudjuk végezni, ébernek, odaadónak, önszervezőnek, a fent és a lent összekötőjének kell lennünk, amit csak tudatossággal és szeretettel tudunk megvalósítani. A szeretet a csoda, ugyanis a csoda által lesz a láthatatlanból látható, a szellemiből anyagi. Aki szeret, az csodákra képes, akár Beavató Mesterünk. A csoda csak a tudatlan, alvó vagy félig holt ember részére csoda. Aki szeret, aki ad, annak gondolata, szava és tette nem csoda, hanem természetes adomány, de mondható kegyelemnek is, vagy a benne levő egyetemes én kiáradásának. 

Egyetemes éberségünk és szeretetünk megnyilvánulásához a következőkre érdemes odafigyelnünk: 

1. teremtett teremtők vagyunk: a teremtő és a teremtett egységes dualitást (párt, kettőst) alkot. A Teremtőnek az emberrel kötött új szövetsége felülírta a régit, és elhozta a rövid ideig tartó változást, amely sajnálatos módon nem érte meg az átalakulást. Az átalakulásban ott volt és ma is ott van a régi, ami által az új összemosódott a régivel, és hatalmi vallássá alakult. Beavató Mesterünk ittlétének célja nem a változás volt, hanem az átalakulás. Kétezer éve a változást éljük, és nem az átalakulást. Az új szövetség elhozta az új kort, a teremtett világ új, vertikális értelmezését, pl. a dualitást (a látszólagos ellentétpárok egysége), a cirkularitást (a látszólagos ellentétpárok közötti körforgás), a paradoxot (a látszólagos ellentétpárok összhangja), az összekapcsolt teret és időt. Az új szövetség az ember szabadságának, az Egytől kapott szabad akaratának, döntéshozó képességének visszaadásáról szól, amely a rá bízott teremtő–rendbetevő és visszatérő feladatainak ellátásához kell. Azok, akik a bűnt és a predesztinációt (eleve elrendeltséget) hangoztatták, nem értették meg az emberrel kialakított új tér és idő kapcsolatot, ahová (amiben) a szellemben felnőtt, érett embernek vissza kell térnie, és zárnia kell a rá bízott teremtés ciklusát. Amint Beavató Mesterünk mondta „veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” . Ez nem jelent mást, mint  hogy a veletek leszek a folyamatos újrateremtésben. Az egyetemes teremtő cirkularitásban részt venni azt is jelenti, hogy megbízatást és bizalmat kaptunk a Teremtőtől a ciklus zárásához. Éberségünkön múlik, hogy a ránk bízott feladatot elvégezzük-e vagy sem.

2. vállaljunk részt a szeretet körforgásában, a szeretet kapcsolati hálózatainak kiépítésében: szeretetben lenni azt jelenti, hogy a valóságban élve tisztán érzékelünk, és pontos válaszokat adunk, és épp olyannak látjuk a világot, amilyen. Nincsenek individuális képzeteink, mert a teremtés, az éberség és a szeretet a MOST-ban, az alkotásban van. Éberségünkből adódóan különbséget kell tegyünk a valóság és a valóságról alkotott elképzeléseink között, ezért ne értékeljünk semmit a valóságosnál többre vagy kevesebbre. Szeretetünk nem jelent függőséget, mert a szeretet nem adás–vétel tárgya, hogy csak akkor szeretek, ha én is szeretetet kapok. A szeretetet nem érdemes pl. a magányunk csillapítására használni. A szeretet körforgása ott kezdődik, amikor két ember között, az ember és az Egy között, illetőleg az ember és a körülötte levő teremtett világ között harmonikus viszony alakul ki, amikor közös nyelven, közös fogalmak szerint beszélnek, és közös szótárt használnak. Az emberi kapcsolatokra érvényes, hogy adok neki valamit, ami lehet egy jó szó, egy mosoly, egy jó tanács, kedvesség, egy pohár víz vagy egy tárgy, esetleg dicséret, vagy csak annyi, hogy köszönöm. A teremtett természettel való kapcsolatunkban, a minket körülvevő szakralitásokért és benne a másik emberért is, azzal tudjuk köszönetünket kifejezni az Egynek, hogy azok gondját viseljük. Az Eggyel való szeretet-kapcsolatunkra pedig érvényes a „legyen meg a Te akaratod”.

3. ne álljunk ellen az Egytől és a másik embertől sugárzó szeretetnek: az ellenállásról, az individuális „én tudom” állapotról eljutni az „én nem tudom” (mert az Egy tudja) egyetemes állapothoz jelenti az individuális énünk feladását, a kiüresedést, az Egyre való odafigyelést, amikor hagyjuk, hogy az Egy és a másik ember szeretete betöltsön minket. Szeretetben feladni függőségeinket, önös érdekeinket, azt a bizalmat jelenti az Egy iránt, hogy elfogadjuk a körülményeket és az embereket úgy, ahogy vannak, az eseményeket pedig úgy, ahogy történnek. Ez természetesen nem jelenti tehetetlenségünket. Az elfogadás, a pillanat megélése, fontossága, vagy épp jelentéktelensége az, ami azt mutatja, hogy minden megélt pillanat a múltban tapasztalt valamennyi pillanat halmozódása (korábbi élmények összefonódása), ugyanakkor jelenti a jelent és a jövőt is.

Ha szembeszállunk a pillanattal, akkor az Egy akaratával szállunk szembe. Szerencsések vagyunk, ha úgy fogadjuk el a dolgokat, ahogy vannak, nem pedig úgy, amilyennek mi szeretnénk. A feltételekhez nem kötött szeretetünk a mi szabadságunkon és akaratunkon múlik. Az egyetemességünk, a „kis isten” mivoltunk megéléséhez, az Egyhez való visszatérésünkben nem tanúsíthatunk ellenállást, ugyanis a szeretet olyan, mint a tűz, amely további szeretetet táplál, olyan, mint a víz, amely oltja a haragot, olyan, mint a föld, amely befogad, és olyan, mint a levegő, könnyű és szárnyaló. Ezért a szeretetet szabadító szakralitásnak is mondhatjuk. Más szavakkal mondva, a szeretet mély, határtalan, gyűlölet- és haragmentes, amely nem engedi, hogy szájunkat rossz szó hagyja el, és hogy szívünk nyugalmát bárki és bármi is megzavarja. A szerető lelket akkor teszik próbára, amikor igazságtalanságról, rabságról és rendetlenségről van szó, mert a szeretet képes megállítani a kedvezőtlen (pusztító) folyamatokat és semlegesíteni a támadásokat. A szeretet nem azt jelenti, hogy jó szándékunkat másokra ráerőltetjük, hogy túláradó érzésekkel, szerelemmel, törődéssel, gondoskodással (pl. szülői majomszeretettel) vagyunk a másik ember iránt, hanem úgy sugározzuk magunkból a szeretetet, akár a Nap a napfényt, amely egyaránt árad jókra és rosszakra.

4. a szeretet nem ismeri a félelmet és a szenvedést: a mindenkiben benne levő szerető egyetemes én nem hozható létre, és nem bontható le, nem osztható és nem sokszorozható, csak az elme által létrehozott szenvedő és félő individuális én. Az Egytől kapott szabad akaratunk szerint dönthetjük el, hogy félünk-e és szenvedünk-e, amire a modern képzés és oktatás, valamint a vallások „nevelnek”, vagyis hogy tudatlanok legyünk; vagy választjuk a tudatosságot, az egyetemes én által adott szeretetet, örömöt, boldogságot, odaadást, figyelmességet és éberséget. Az első eset a túlélés, a második az élet. Túlélni egyetlen életünket csak az individuális én okozta szenvedéssel, félholtsággal és félelemmel lehet. Ezért közös a vallás, a pszichológia, a képzés és az oktatás rendszere. A vallásokat, a pszichológiát és sajnos a képzést és az oktatást is az elme hozta létre, és az individuális én által irányított. Ha az egyetemes én, a „kis isten” az elme és származéka, az individuális én fölött áll, ha az élet a túlélés fölött áll, akkor a vallások, a pszichológia és a képzés és oktatás miért nem foglalkozik az egyetemes énnel? A válasz: mert így könnyebb, kényelmesebb, és nem kell sem tudni, sem tudatosnak lenni. Nem kell a tudatos, éber és szerető ember, csak a tudatlan, elidegenedő, alvó vagy félholt, félrevezethető tömegember.

Egy hét múlva folytatjuk