Trianoni találkozás mai térben és időben – Miklauzič István valóság-elbeszélése
- szilajcsiko
- jún. 3.
- 4 perc olvasás
A Brătianu-dédunoka „...eleve besúgó volt. Boldogan és önként jelentett”.
1957 őszétől kezdve a nagytétényi hévvel utaztam naponta korán reggel a körtérig, onnan villamos átszállásokkal érkeztem el a krisztinavárosi Petőfi Gimnáziumba. A tömött kocsiban az álmos és szürke utasok között feltűnt egy, mindig az ablak mellett ülő diák, ő is velem utazott végig. Öltözéke a havasi hegyhágó embereiéhez hasonlított, bakancs, irhabunda, prémsapka. Szoborszerű merev arca belém vésődött, akkor még nem mondott semmit, de nyomot hagyott bennem.
Én nem önszántamból jártam iskolába oly messzire, hanem azért, mert a háború után a teljes vagyonelkobzást követően, családunkat kitették a lakásunkból Albertfalvára és rendőrségi felügyelet alá helyezték. Apám és nagyapám börtönbüntetése miatt aztán X-es megjelölést kaptam, emiatt nem vettek fel sehol középiskolába. Szüleim rejtett kapcsolatával sikerült bedugniuk a távoli Petőfibe, a régi rendszerből még ottmaradt igazgató vett fel, akit egy év múlva már el is távolítottak.
Teltek-múltak az évtizedek, mígnem eljött 2014 húsvétja, amikor a pasaréti templom miséjének vége előtt, még tartott az éneklés, elindult kifelé a hívőkkel szemben egy alak. Amikor a közelembe ért, bevillant az agyamba a héven belém rögzült portré, előbukkant a kőbevésett arc emlékképe. Megvan! Ő egy kései Brătianu! Csakis a hírhedt román nagyember dédunokája lehet! Igen, az arc ugyanaz volt, mint a felmenőé, akinek jellegzetes képe a Trianoni Szemléből is közismert. Elhatároztam, hogy legközelebb a templom előtt megszólítom és tisztázom a feltevésemet. Meg akartam tudni, ki ez az ember és a történelem folytonosságának melyik kis szakaszát hordozza magában.
Az arc láttán zuhatagként jöttek az ismérvek, hiszen ki ne tudná, ki volt Brătianu miniszterelnök: Trianonban ő vezette a román küldöttséget, vele szemben Apponyi gróf a magyar küldöttséget.
Brătianu volt az, aki 1918. december 1-jén megrendezte a gyulafehérvári román nagygyűlést, amelyen kimondták Kelet-Magyarország „örök időkre” szóló csatlakozását Romániához. Erdélyben és Székelyföldön bevezette a terrort, ezt követően 200 000 magyar lakos menekült onnan Magyarországra. 1920-ban ezt mondta: "Nem nyugodhatunk addig, míg a magyar népet gazdaságilag és katonailag teljesen tönkre nem tesszük”. Meg akarta szerezni egész Erdélyt, a Tisza bal partjától elterülő Alföldet és az egész Bánságot…
Napok múlva váratlanul egymásba ütköztünk egy üzletben Pasaréten. Megszólítottam, anyanyelvi szinten válaszolt magyarul. Meg akartam tudni a történetét és helyet adni neki az egyik kötetemben. Terveztem megkérdezni: Ki jött át először a családból Magyarországra és miért? Ő a háború előtt hol és mikor született? Miért nem volt maradásuk otthon? Milyen érzés győztesként itt élni a vesztesek országában?
Névjegyet cseréltünk dr. Bratianu Dan László budapesti ügyvéddel. Mint egykori petőfis diákok – felettem járt két évvel – beszélgettünk és abban maradtunk, hogy ő jelentkezik egy találkozó időpontjával. Helyette ezután illa berek, nádak, erek, eltűnt a templomból, de még a környéken sem látta senki azóta. Bratianu nem engedte felfedni magát, elbujdokolt a szemünk elől.
Én csak egy tárgyilagos, igaz történetet akartam feltárni és leírni, a magyar tűrés meglétének példaállító szándékával. Gondoltam, talán benne is van egy kis engesztelési szándék, ha egyszer itt él közöttünk. Vagy mi? Mi hagyjuk élni és virágozni, de a magyar gyűlölő elődnek olyan hosszú az árnyéka, hogy még az utód is alábujt a fény elől. Így lett vége a történetnek.
Tudjuk, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Mint borúra derű, úgy jött el nálam a rossz élmény után egy kellemes meglepetés, egy derűs felfedezés.
2024 nyarán a szokásos felülvizsgálatra hívtak be a városmajori szívkórházba. Belépéskor váratlanul egy új orvosnő fogadott. Kézfogás után bemutatkoztunk egymásnak, ő dr. Apponyi Györgyi Júlia néven.
A vizsgálat végére máris rokonszenvet éreztem, mert azonnal kiderült, hogy – fiatal kora ellenére – egy magas szintű tudást szerényen hordozó, archaikus megjelenésű, empatikus doktornőhöz vitt a sorsom. Rögtön megajándékozott a korábban kevésbé kapott biztonságérzettel, amelyet magammal is vittem a néha feljövő kétségek azonnali leküzdésére a távollétében.
Legközelebb a betegváróban már előremenvén a gondolataimban, vártam az újabb találkozást. A névhez tapadóan már peregtek is a nem feledett történelmi ismeretek. Anno gróf Apponyi Albert vezette a magyar küldöttséget a békekonferencián Trianonban. Ellenségeink a térképen már lehasították országunk kétharmad részét és lakosságunk felét, amikor ő felszólalhatott az utolsó szó jogán…
Egy napot hagytak nekünk a több száz paragrafus átolvasására és az állásfoglalásunkra. A választ védőbeszédében Apponyi gróf adta meg fejből elmondva három nyelven… A látszat kedvéért megengedett történelmi beszédnek azonban súlya lett. Gróf Teleki Pál Vörös térképét bemutatva, fő érve a népszavazás alapján hozandó döntés volt a goromba vádakkal szemben… A nagy ívű beszéd hatására fordult a kocka, kitűzték a magyar határok újratárgyalását. A döntő ülésen azonban a témát lesöpörték, így már csak egy kérdés maradt: aláírni-e vagy sem. Előre elrendelt sorsunkat egy ember, még ha szellemi óriás is volt, nem lehetett képes megfordítani…
Trianon után a haláláig ő volt a nemzet szónoka, Magyarország védőügyvédje a Népszövetségben [ma ENSZ]. Még életében szobrot kapott, utcát, teret neveztek el róla, kiemelkedő szónoklatait ismerve nemzetközi tisztelet övezte élete folyamán. Nagyban köszönhető neki is, hogy elkezdődött a készülődés a revízióra…
Az időutazás hirtelen megszakadt, behívtak vizsgálatra. Mielőtt elköszöntem, halkan rákérdeztem: ― Kedves doktornő, mint történetíró szeretném tudni, csak nem a híres Apponyi Albert leszármazottja? Meglepődve a hirtelen felvetéstől válaszolt: ― De igen. Hárman lettünk hirtelen, bizalom fogant közöttünk, magamban hálát adtam, hogy ő vigyáz az életemre a szívkórházban.
Ion Brătianu után Bratianu László, ezt követve Apponyi Albert György után Györgyi, mondhatni messziről jött egyenesek egy kis pontban, nálam metszették egymást. Képzeletben rajtam keresztül találkozott száz év után még egyszer a Kárpát-medence történetének nagy gonosza és annak erkölcsi legyőzője, a magyar nemzet óriása. Ion I. C. Brătianu (1864–1927) akkor ugyan győzött, de gróf Apponyi Albert (1846–1933) túlélte őt.
Juhász Gyula írta 1927-ben Trianon c. versében: „Nem kell beszélni róla sohasem, De mindig, mindig gondoljunk reá!” – rendben van, ezt akkor így gondolták, sokáig. Viszont akkor még nem tudhatták, amit mi ma már igen, hogy ez nem egy versaillesi kastélytörténet, hanem egy folyamat lett, amely még ma is tart. Manapság ezért egyre többet kell beszélni róla.
Az időutazással most mi is emlékezünk, egyben emlékeztetünk, de nemcsak a rosszra, hanem a jóravalóra is, legyen ez a mi erényünk. Így kell és érdemes élnünk, ebben segítettek a kései leszármazottak, mindketten az énjük szerint.
2024-10-06
Forrás:
