Újfent a székelyderzsi rovásírásos tégláról (Varga Géza tanulmánya)
Antal Csaba írt egy cikket az academia.edu-ra A székelyderzsi tégla rovásfeliratának új szempontok alapján kidolgozott olvasata címmel. Ebben kioszt néhány jelzőt, nyilván a A székelyderzsi Dana ten mondatjel és társai című cikkemre reagálva. A kép tisztázása érdekében válaszolnom kell a felvetéseire.
Amit ugyanis a székelyderzsi rovásfeliratról adott olvasatomról írt, annak ‒ mint látni fogjuk ‒ az ellenkezője igaz. Ezt írja:
"Varga Géza szerint a téglán a következő szöveg olvasható: "Miklós, Dana ten papp(j)a." Ez az olvasat azonban több sebből vérzik. A forráskutatást nélkülöző, pusztán Varga egyik előadásán az általa feltett kérdésre adott válaszra (1), két hasonló hangalakú, de különböző etimológiával rendelkező név egybemosására (2) és nem különben a jobbról az ötödik rovásjel (ligatúra) elemeire való hibás szétbontására épülő értelmezés teljességgel komolytalan. A jobbról az ötödik rovásjel egészen biztos, hogy nem a 'dana' és a 'ten' szójelekből épül fel és a székely írás 'd' hangértékű rovásjelének egy „dana” jelentéssel rendelkező szójelből való eredeztetése sem állja meg a helyét (3). Egy "Dana verjen meg!" mondás Varga általi értelmezése és az abban megemlített mitológiai lény jellemvonásának a meghatározása téves. Ugyanis az átkozódások alkalmával emlegetett Dana nem egy jóságos isten és nem is a folyók istene, hanem egy szörnyeteggé változtatott lény, egy démon volt."
A kifogásaira a lábjegyzetekben válaszolok részletesebben. Antal Csaba ugyan eggyel szaporítja a székelyderzsi rovásfeliratról adott téves magyarázatok számát, de ezzel egy lépéssel sem vitte előbbre a székely írás kutatásának helyzetét. Úgy mond véleményt a rovásemlékről, hogy a feltárt kutatási eredményeket (a Dana és a Ten szójeleink azonosítását) nem sikerült megismernie és megértenie.
Jegyzetek
(1) Az álláspontomról azt írja, hogy az "forráskutatást nélkülöző". Az 1-es lábjegyzetében ezt így próbálja meg alátámasztani: "A Székelyföldön tartott egyik előadásán megkérdezte a hallgatóságot, hogy ismerik-e azt a szólást, hogy „Dana verjen meg!” Az egyik hallgatója igenlő választ adott a kérdésre." Csakhogy ez a példa éppen azt bizonyítja, hogy minden lehetséges alkalmat felhasználva kutattam az eredeti forrást, a néphagyományt.
S ezen kívül is feltártam egy egész forráscsoportot (a székely írás szó- és mondatjeleit, közte a Dana ten ligatúrát), csak ez valami miatt mintha elkerülte volna a kritikusom tekintetét.
Szokva vagyok a hasonló értetlenkedéshez, mert a finnugrista agymosáson átesett szakmától nem nagyon várhatunk többet. A magyar akadémikus "tudomány" figyelmét a 2009-ben az Országos Széchenyi Könyvtárban megrendezett, hazugságra alapozott nyelvemlék-kiállítás kapcsán nekem kellett felhívnom a rovásjelekkel írt nyelvemlékeink létére. Indokolt lehet a hazug jelző használata, ha két éven keresztül próbáltam a kiállítás szervezőit meggyőzni arról, hogy a kiállításon ott a helye a rovásírással írt nyelvemlékeknek is, ám "persze" minden eredmény nélkül. Hiller István miniszter aztán a cikkeim hatására utasíthatta a "szakmát" a kérdés rendezésére. Ezt követően került sor a 2021-ben megjelent MTA rováskorpusz megírására és azóta hajlandóak rovásírással írt nyelvemlékekről is beszélni a Magyar Tudományos Akadémia, az Eötvös Loránt Tudományegyetem és a Magyarságkutató Intézet szerzői. Ez egy nagy siker, mert kevesen mondhatják el, hogy az akadémikus áltudományt le tudták beszélni valamelyik rögeszméjéről. Antal Csaba azonban e forrásfeltárásról mintha semmit sem tudna.
Nem derül ki a jelzőosztogatásából, hogy mit tekint forráskutatásnak és mit is kér számon rajtam. Ha a mondás nyelvészeti irodalomban szereplő említéseinek felsorolását hiányolja (ezek valójában nem is források) akkor téved. Korábban már olvastam erről egy nyelvészeti tanulmányban, de nem tartottam szükségesnek a cikkemben megemlíteni, ha egyszer ez egy ismert és közölt mondás. Éppen az adta az ellenőrzés ötletét, azért kérdeztem rá e mondás székelyek általi ismertségére, mert már olvastam róla. Például a Pallas Lexikon is említi, ami remélhetőleg igazolja az eljárásomat. Aligha kell bizonygatnom, hogy létezik ilyen mondásunk.
A Pallas nagy lexikona önálló nyelvi adatként említi a kifejezést. Meghatározása szerint a Dana egy ismeretlen eredetű, székely szólásban élő szó, amely vélhetően valamilyen démoni lényt, ártó hatalmat, vagy általa okozott bajt jelöl.
A lexikon azonban téved. Ez a mondás ugyanis a közismert "Isten verjen meg!" szólás pontos megfelelője, eredeti alakja, amelyben csak a nevet cserélték fel egy korábbi névváltozatra. Ez a felcserélhetőség azt jelenti, hogy Isten és Dana ugyanaz a mitológiai alak lehet. Ezért teljesen félrevezető az az érvelése Antal Csabának, hogy ez a Dana "a régi magyar hitvilág ártó lényének a neve". Semmi sincs, amiből kötelezően csak erre lehetne következtetni. Ugyanis egy általában jóságos istennek is lehetnek rossz pillanatai, egyébként pedig a bűnöket minden istennek illik megbüntetnie. Ezt fejezi ki az "Isten verjen meg!" változat is. S ha ez utóbbi alapján nem lehet az Istenünket valamiféle ártó démonná degradálni, akkor Dana leminősítésére sincs valóságos ok. Amiből következően Antal Csaba érve erőtlen.
Mivel az akadémikus "tudománynak" nem sikerült az Isten szavunk eredetét tisztáznia (mert mindenáron idegen nyelvekből szerették volna magyarázni), ezért érthető, hogy nem is jutottak el a megoldáshoz. Abból következően, hogy az Isten (ős + ten) egy magyar szavakból alkotott összetétel, a hatti/hettita Estan és a sumér istin is magyar szavakból alkotott összetétel. A jelzős szerkezetből az is következik, hogy Istenünk régi neve a Ten "élet, isten". S ennek "d"-vel kezdődő, mély hangrendű változata a Dana istennév.
A lexikonnal és a kritikusommal szemben közelebb járt a megoldáshoz Bodor Lajos (Magyar pogány hitregék, Kolozsvár, 1842), aki a Dana szót a Székely István 1559-es krónikájában szereplő Damasek istennévvel próbálta rokonítani. A pontos azonosítás ugyan adathiány miatt bizonyíthatatlan, az azonban helyes meglátása, hogy Dana a pogány magyarok Istene.
Ami tehát a forráskutatást illeti, Isten ügyben ellenkező a valóságos helyzet. Az Isten szavunk eredete c. cikkemben bemutatom Isten szavunk Amur menti előfordulását Kr. e. 4000 tájáról. Antal Csaba e forráskutatásom jelentőségét sem mérte fel. Ugyanígy nem látszik tudni az énlakai bilingvisről írt cikkemről sem. Ezekből pedig nyilvánvaló, hogy az Isten (ős + ten) szavunk egy igen régi összetétel. Következésképpen a jelző nélküli istennév a Ten volt. Ezt erősíti az etruszk főisten Tin neve és a kínai nyelv tien "isten, ég" szava is. Amiből nyilvánvaló, hogy Etruria és Kína között valamikor divat volt az Istent Tin/Ten/tien néven emlegetni. A tin egyébként a Simo Parpola által a közelmúltban az uráli nyelvek közé sorolt sumérben is "élet" jelentést rögzít, akár a magyar teng és tenyész szavak tövében a ten. Ez a földrajzi terület az, amelyiken a magyarság és rokonnépeinek története zajlott.
Ha a ten utótag párhuzamait keressük, akkor joggal emlékezünk arra, hogy a sumér dingir "isten" szó első tagja a Dana név rokona. Annál is inkább felfigyelhetünk erre, mert a dingir sumér szójel változatai között van kereszt alakú is, ami pontosan azonos a székely írás "d" (Dana) jelével. A sumér dingir jel további változatai, a sokágú és a nyolcágú csillag is előfordul a magyar népi jelhasználatban. Vagyis ez a magyar jelhasználat igen régi és saját alkotásunk a presumér időkből. Azaz némi okkal feltételezzük, hogy az isten szavunk utótagjának volt és van "d"-vel kezdődő változata is.
A székelyderzsi rovásfeliratnak a Dana ten mondatjel a legfontosabb eleme, mert ennek megértése mozdíthatja ki a kátyuból a rováskutatás szekerét. A "szakma" legjobb képviselőinek Róna-Tas Andrásnak, Benkő Eleknek, Sándor Klárának és Ráduly Jánosnak ugyanis vagy 30 éve az a véleménye a székely írás eredetéről, hogy "Nem tudjuk, adathiány miatt nem tudunk mit mondani róla". Van pedig adat, csak nem hajlandók vele foglalkozni, mert a prekoncepcióikkal ellenkezne, ha elismernék a szójeleink létét. Ez ugyanis azt jelenti, hogy nem mi vettük át végső soron a sémi népektől az írásunkat, hanem fordítva történt a dolog.
A székelyderzsi felirat korábbi megfejtési kísérletei is a szójelekből alkotott Dana ten mondatjelen véreztek el. Ebben nem értettek egyet a korábbi kutatók sem. Ezért nem érdemes foglalkozni a téves magyarázataikkal. Azzal sem, amivel most Antal Csaba traktál bennünket. Azért, mert egy szójelekből alkotott mondatjelet egyetlen hangot jelölő betűkből állóként akartak elolvasni, ami nem sikerülhetett nekik.
Azaz Antal Csaba állításával ellentétben végeztem forráskutatást, méghozzá egy jelentős új területen, amivel a valódi forrásokat, a Dana ten mondatjel változatait és párhuzamait feltártam (2 ‒ 4. ábra). A kritikusom azért nem tért ki rájuk, mert nyilván sohasem foglalkozott a szó- és mondatjeleinkkel és nem is ért hozzájuk. Egyszerűbb számára a munkám letagadása és néhány jelző kiosztása az évtizedeken át folytatott kutatómunkánál.
A finnugrista alapozású magyar- és tudományellenes agymosás azt próbálta a tömegek tudatába sulykolni, hogy a székely írást kész ábécéként vettük át az ótürkből, végső soron a sémi írásokból. Pedig Veit Gailel tollából forrásunk is van rá, hogy a székelyeknek szó- és mondatjelei is vannak. Miközben az arameus írásnak csak 18 jele van, nekünk meg lehet közel száz is. Ám az ótürk írásnak főleg szótagjelei vannak és azok sem ábécé sorrendűek. A sémitől eltérő jeleink között pedig tucatszámra vannak olyan jeleink, amelyek a sémi írások megszületése előtti, például a Halaf, a Tordos-Vincsa, a sumér és az Indus-völgyi írásrendszerekkel közösek, de a sémi írásokból hiányoznak. Azaz a székely írás nem sémi eredetű, hanem saját lelemény. A kőkori írásemlékek elolvashatósága alapján a magyar hieroglif írás a kőkori ősvallás jelkészletéből maradt ránk. A székely jeleknek azért van párhuzama a Pireneusoktól Amerikáig lényegében minden írás- és jelrendszerben, mert ez volt az ősírás, amely a kőkori ősvallási jelhasználatnak köszönhetően elterjedt a világ minden táján.
Ám a fentiekről Antal Csaba mintha nem akarna tudni, amikor ok nélkül, a tényekkel szembemenve a "forráskutatást nélkülöző" bélyeget ragasztja a homlokomra. Pedig ez forráskutatásnak számít egy érdekes területen, ami egy új forráscsoport felismerését eredményezte.
Antal Csaba esetleg hiányolhatja még azon rótt nevek felsorolását, amelyekben az "nt/ten" szójelünket alkalmazták. Ilyen a Bálint és az Antal a Bolognai rovásnaptárban. Ezek azonban csak egy rontott, másodlagos magyarázatot, az újabb keletű betűző írásmódhoz való alkalmazkodást illusztrálnak, mert csupán az "nt" rögzítésére használják a ten szójelünket. Az évezredeken át alkalmazott eredeti megoldást, a ten szójel hangalakját az énlakai bilingvis őrizte meg, ahol az Isten szó leírásakor nyilvánvalóan és félreérthetetlenül a ten szavunkat rögzíti.
(2) A kettes számú lábjegyzetében azt is írja Antal Csaba, hogy "Varga szerint az átkozódás során megemlített Dana névalak a kőkori eredetű, 'folyó' és 'istennő' jelentésű „Danu” név változata." Pedig semmi ilyet nem írtam. Jobb lett volna, ha megérti azt, ami a cikkeimben szerepel. Állításainak komolyan nem vehető voltára jellemző, hogy a bírált cikkem címét sehol sem említi meg az írásában s az állításaimat nem is idézi pontosan. Csupán rámfog olyasmit, amit emlékezetem szerint sohasem írtam le. A Dana istennévnek kettős "élet, isten" jelentése van, hasonlóképpen a Ten istennévhez, amelynek a "d" kezdetű változata.
Az persze kétségtelen, hogy a Dana istennévnek rengeteg változata, rokona, leszármazottja van s ezek közé tartozhat az általa említett Danu istennév is. Ez pedig etimológiailag köthető a "folyó" jelentéshez. A név és a jelentés közötti kapcsolat hátterében a következő nyelvi és mitológiai tények állnak:
A Danu nevet általában a feltételezett proto-indoeurópai *dānu tőből eredeztetik, amelynek eredeti jelentése „folyó”, „patak”, „áramló víz” vagy „folyadék”. Az iráni nyelvekre alapozott találgatások szerint az ókori szkíta nyelvben a danu szó konkrétan „folyót” jelentett. A szkíták persze nem indoeurópai nyelven beszéltek, mint néhányan felteszik, hanem magyarul, amit Oitoszür "Idő úr" napisten nevéből is sejthetünk. A Danu istennév indoeurópai jelentésváltozatának az a magyarázata, hogy az Istent a Tejúttal (világfával, égi folyóval és magas kőnek nevezett világoszloppal) is azonosították. Amikor a felsorolt népek átvették tőlünk az istenképzetüket, akkor ebből esetenként a "folyó" jelző ragadt meg náluk jelentésként.
Az Istennek több jelzője volt, például az egyik a Jóisten összetételben szerepel, amelyben a jó egykor "folyó" jelentésű volt. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a Dana, vagy Ten bármikor is "folyó" jelentésű lett volna a magyarban.
Ebből az ősi, eredetileg "élet, isten" jelentésű Ten/Dana tőből származtatják számos európai nagy folyó mai nevét, amelyeket a területen élő kelta, szkíta népek nevezhettek el. Ilyen a Duna (latinul Danuvius), a Don, a Dnyeper és a Dnyeszter. Hérodotosz leírása szerint a szkíták panteonjában a víznek és a folyóknak isteni jelleget tulajdonítottak, és a folyókat mint istenségeket tisztelték. Azaz a folyónevek töve nem "folyó", hanem "élet, isten" jelentésű. A Dana istennév és a felsorolt, szkítáknak tulajdonított folyónevek egyeztethetősége lehetőséget ad a magyarul beszélő szkíták egyik, nyelvészek által elorzott szavának azonosítására. Ugyan miért kell a Duna és társai nevét az iráni nyelvekből magyarázni, amikor a magyarból is lehet?
Emlékeztetnem kell a honfoglalás Duna partján lejátszódó jelenetére? Amikor Árpád telemerte az ivókürtjét Duna-vízzel és amikor azt felelmelte, a jelenlévő összes magyarok egyként kiáltották, hogy Isten, Isten, Isten! Ugyan mi volt ez, ha nem a Duna név és a Dana istennév, a folyó istennel való azonosságának elismerése?
Antal Csaba állítólag valamelyik ‒ általa meg sem nevezett‒ cikkemben "két hasonló hangalakú, de különböző etimológiával rendelkező név egybemosására" talált példát. A Dana és a Danu szóra, meg a fenti folyónevekre gondolhatott. Nyilván téved, mert nem történt egybemosás. Ilyesmire nincs is szükség, csak a közöttük lévő összefüggéseket kell feltárni és megérteni. Az általa hivatkozott, gyakran politikai prekoncepciókat kifejező etimológiákra egyébként sem lehet komoly álláspontot építeni, mert a gyökereik nem érnek le a kőkorig. Miközben a hieroglifikus szövegeink jelen vannak az utóbbi évtízezredek írásemlékein. Ezek létezését azonban Antal Csaba figyelemre sem méltatta, hozzájuk sem tud szólni, pedig seregnyi példáját adják a Dana és a Ten hieroglifa alkalmazásának.
(3) Azt is írja Antal Csaba, hogy "a jobbról az ötödik rovásjel (ligatúra) elemeire való hibás szétbontására épülő értelmezés teljességgel komolytalan. A jobbról az ötödik rovásjel egészen biztos, hogy nem a 'dana' és a 'ten' szójelekből épül fel és a székely írás 'd' hangértékű rovásjelének egy „dana” jelentéssel rendelkező szójelből való eredeztetése sem állja meg a helyét". Itt szakmai érveket nem hoz fel, pedig arra lenne szükség.
A Dana istennév létezését nem vonhatja kétségbe s ha az létezik, akkor ugyan miért ne lehetne külön jele? Ha az óperzsa ékírásban külön jele volt Ahuramazdának, akkor hasonló jeleink nekünk is lehettek. Mint azt a 2017-ben kiadott Magyar hieroglif írás c. kötetben közzétettem, ilyen ősvallási kötődésű szójeleink voltak is. A 90-es években elvégeztük az akrofónia rekonstrukcióját a székely írásjelek esetében. Az derült ki, hogy szinte minden jelünk a kőkori ősvallás jelkészletéből származik, ezért a jeleink szinte kivétel nélkül az ősvallás szakszókészletét rögzítik. S a Dana szó e körbe illik.
A Ten szójelünk létét pedig az énlakai bilingvis alapján szabad elfogadnia.
Az intelligens ember képes a világ dolgai között lévő törvényszerű összefüggések felismerésére.
Irodalom
Antal Csaba (2026): A székelyderzsi tégla rovásfeliratának új szempontok alapján kidolgozott olvasata (academia.edu)
Varga Géza (2017): Magyar hieroglif írás, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest
Varga Géza (2018): Az énlakai Egy Isten mondatjel
Varga Géza (2018): Sumér-magyar jelpárhuzamok
Varga Géza (2018): Isten szavunk eredete
Varga Géza (2019): "Isten" szavunk eredete a magyar hieroglifák alapján
Varga Géza (2019): "Dana ten országa" hieroglifikus mondat a Nagy Károly által az avaroktól rabolt ékszeren
Varga Géza (2019): A székelyderzsi Dana ten mondatjel és társai
Varga Géza (2026): Az ábécé jelsorrendjének magyar eredete
Varga Géza (2026): Halaf jelhasználat
Varga Géza (2026): Shann Winn és Marco Merlini Duna-menti neolitikus istenjelölőinek magyar olvasata
Varga Géza (2026): Az Indus-völgyi és a magyar jelformák összehasonlítása
