Vajda Miklós: A mohácsi csatavesztés elhallgatott háttere (2/1)

Amit a hazai sajtó sem mond el nekünk

1526. augusztus 29-én megtörtént a mohácsi csata. A történészek ettől a dátumtól számítják a középkori magyar állam hanyatlását. Nagyjából ennyi, amit a történelem órákon a tanárok megtanítanak.

Azonban a történelmi események nem állnak meg önmagukban. Minden történés következik egy előzőből, és mindegyiknek vannak következményei. Gyakran elég távoliak.

709-ben a mór (arab) seregek elindulnak meghódítani Európát. A mór vezér – Gibr al Tarik – vezette át a seregét a később róla elnevezett szoroson (Gibraltár).

A pénzkölcsönzéssel foglalkozó helyi közösség felszabadítóként üdvözölte a muzulmánokat, akikben új ügyfeleket látott. Az amerikai újságíró, Rose Wilder Lane azt írta, hogy a spanyolországi muszlim uralom idejében a kereskedelemmel foglalkozó társadalmi réteg a középső és felső osztály részévé vált.

Spanyolország évszázadokra elveszett a kereszténység számára.

A jelenlegi muzulmán migráció egy szabadkőműves, sátánista támadás a keresztény nemzetek és a keresztény nyugati civilizáció ellen, amelynek gyökerei ebbe az időbe nyúlnak vissza.

1492 elején Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella (a katolikus királyok) vezetésével megtörténik az utolsó mór erődítmény, Granada bevétele is. Ekkor kialakul a mai Spanyolország és a mórok kiszorulnak Európából.

Még ebben az évben Kolumbusz Kristóf,a Genovából érkező kalandor, az ottani üzleti körök ügynöke nekivágott a nyílt óceánnak, hogy folyamatosan nyugat felé hajózva, eljusson Indiába. A genovai bankárok kb. hatszáz százalékos kamattal finanszírozták ezt a vállalkozást.

Kolumbusz útjára azért volt szükség, mert a Spanyolországból fokozatosan visszaszorított muzulmánok Európa keleti felén támadtak a keresztény világ ellen. Mivel az Ázsiából induló kereskedelmi utakat az észak felé haladó török hódítás elvágta, ezért szükségszerű volt a nyugatra induló hajózás. A genovai kerekedők ezt a vállalkozást azzal indokolták, hogy ezzel az expedícióval akarták bizonyítani, hogy a Föld valóban gömbölyű.

Spanyolország visszafoglalása után a katolikus uralkodók válaszút elé állították a mai nemzetközi pénzkartellnek a spanyolországi elődeit.

A pénzrendszer birtoklása révén minden hatalom azoknál volt, akik a függetlenségi harcok évszázadai alatt jövedelmező üzleteket kötöttek a hódító mórokkal, és nagymértékben finanszírozták a vállalkozásaikat, ami ellentétes volt a spanyol korona érdekeivel. Ezért a spanyol katolikus állam számára nem voltak megbízhatóak.

Tehát a korabeli keresztény államban a közhatalom került szembe a magánérdekkel. Ugyanez történik napjainkban is a magyar nemzetállam – mint közhatalom – és az EU által képviselt magántőke között.

A felkínált alternatíva az volt, hogy a korábban a hódító mórokkal üzletelő bankárdinasztiák vagy asszimilálódnak és katolikusok lesznek, vagy elhagyják az országot. (Ld. itt és itt.)

A Dózsa György-féle „parasztháború”

1513-ban X. Leo pápa keresztes hadjáratot hirdetett a török ellen. 1514 áprilisában kihirdették a pápai bullát, majd megindult az országos szervezés. Bakócz Tamás esztergomi érsek a híres katonát és székely kisnemest, Dózsa Györgyöt nevezte ki a keresztes hadak főparancsnokává.

A sereg hadtápvonalai és az ellátás a pár évtizeddel korábban Spanyolországból elűzött és Európa közepe felé induló kereskedő (Jacob Fugger) és családja kezében összpontosult, akiknek sikerült megkaparintaniuk a szepességi és az erdélyi aranybányák monopóliumát.

Ezek a bankárok az állami pénzeket először önmaguk javára akarták megforgatni, ezért a keresztes had ellátása komoly késedelmet és hiányosságokat szenvedett, s ebből a keresztes hadsereg soraiban nagy elégedetlenség támadt.

Kapzsiságuk és harácsolási ösztöneik által a Fuggerek katasztrofális gazdasági helyzetet idéztek elő és a háttérből szították az elégedetlenséget. (Mint ma a Soros által finanszírozott civil szervezetek.) Ennek hatására néhány hét alatt polgárháborús helyzet alakult ki az ország több térségében. (Ma is ez a célja a Soros által támogatott ellenzéknek.)

1514 nyarán a Dózsa vezette keresztes hadsereg nem a törökkel, hanem az állam és a nemesség haderejével szállt szembe.

Dózsa György, a Magyar Királyság akkoriban legveszélyesebb belső meggyengítője akkor állt egy véres belső megmozdulás élére, amikor egész Európában (a Vatikánban is) pontosan tudták, hogy a török birodalom óriási hadereje hamarosan megtámadja a keresztény világot – ténylegesen Magyarországot. Ebben a nemzetközi helyzetben gyöngítette meg a parasztlázadás az országot. (Raffay Ernő: Ady Endre kultúrharcai 200. oldal). A török hírszerzők megalapozottan jelenthették a hadvezetésnek, hogy az Európa pajzsát jelentő birodalom meggyöngült, ezért most célszerű megtámadni.

Rejtett pénzügyi és gazdasági ellentétek

Fortunatus (Szerencsés) Imre az Ibériai félszigetről (Hispániából) menekült család sarja volt, aki áttért a római katolikus vallásra, és az őt megkeresztelő Szalkai László bíboros, egri püspök, 1524-től esztergomi érsek pénzügyeit intézte, a királyi udvari feladatai mellett. (Szalkai érsek a mohácsi síkon halt hősi halált.)

A legfőbb érdekellentét egyfelől Szerencsés Imre, Habsburg Mária királyné és németjeinek a szövetsége, másfelől a német-római birodalmi és a kereskedelmi és banki kapcsolatokkal rendelkező dél-németországi Fuggerek – Európa ekkorra már legerősebb bankháza –, illetve az ő magyarországi képviselőjük, Thurzó Elek (a korabeli Gyurcsány) érdekcsoportja között húzódott. A tét Magyarország nemesfém- és rézbányászatának megkaparintása, a kitermelt ércek külpiaci értékesítése és a haszon megszerzése volt.

A nemzetközi helyzet – és a korabeli európai unió

I. Ferenc francia királyt – Itália meghódításáért indított háborújában – V. Habsburg Károly német-római császár és spanyol király 1525-ben foglyul ejtette. I. Ferenc fogságából Frangepán János horvát grófot küldte követségbe I. Szulejmán török szultánhoz, hogy támadja meg Magyarországot, és ezzel kösse le V. Károly seregét. V. Károly nemes egyszerűséggel cserbenhagyta sógorát, II. Lajos magyar király, s nem sietett segítségére. De történt még más is, amit korunk történészei nem szívesen említenek.

V. Károly német-római császár, akinek a birodalmában sohasem nyugodott le a Nap, hiszen a Habsburg-ház birtoka volt Spanyolország, Németalföld, Közép-Európa, Itália, Szicília, Közép- és Dél-Amerika, a Fülöp-szigetek, stb., levelet kapott Jacob Fuggertől.

…bizonyára tudja Felséged, hogy az én nyolcmillió aranydukátom nélkül ön nem lehetett volna német-római császár, hiszen a választófejedelmek megvesztegetéséhez múlhatatlanul szükséges volt ez a (ma kb. nyolcvan milliárd forintnak megfelelő) összeg, ezért szíveskedjék utasításaimnak maradéktalanul eleget tenni.”

Ez ugyanaz az arrogáns hangvétel, amelyet napjainkban George Soros használ az Európai Unió senki által meg nem választott nemzetközi bűnözőivel szemben. Ugyanis ezek a senkik a nemzetközi bankárhatalomnak a helytartói. Ez már a középkorban is így volt, és azóta sem változott.

Jakob Fugger Karl Becker festményén

Így utasítja Jacob Fugger minden idők egyik legnagyobb hatalmú uralkodóját. Ebből megérthetjük, hogyan is működik a világ.

Mint ahogy az itáliai bankárdinasztia, a Mediciek is körülbelül öt milliárd dollárnak megfelelő összeggel vesztegették meg a bíborosi konklávét, hogy X. Leó néven Giovanni di Medici lehessen a pápa.

A Fuggerek és Mohács összefüggései

Tomori Pál (1520 előtt kiváló katona, 1520 közepétől ferences szerzetes, 1523 elejétől kalocsai érsek, ez év tavaszától a magyarországi honvédelem legfőbb szervezője) 1523 nyarán jelentős győzelmet aratott az oszmán-törökök felett, ám mivel a királyi kincstárban nem volt pénz a hadi kiadásokra, a déli határok tartós védelmét nem lehetett hatékonyan megszervezni. A kortárs Európa nyugati fele a saját belviszályaival volt elfoglalva, és a világ akkori legnagyobb haderejű, Oszmán-török Birodalommal szemben Magyarországot lényegében magára hagyta.

Az 1525. május 27.-i országgyűlésen a magyar rendek – elsősorban a magyar köznemesek – a Fuggerek kiűzését követelték II. Lajos királytól, „mert azok az „ország kincseit kimerítik és kiviszik”, egyúttal Szerencsés Imre leváltását is, összességében tehát az ércforgalom és jövedelme „nem jövevény” kézbe kerülését.

Ez azt jelenti, hogy már akkor is működött „a tőke szabad áramlása” mint Magyarország gátlástalan kirablásának korabeli eszköze.

A júliusi országgyűlésen a király visszavette saját kezelésébe (mintegy államosította) a Fuggerek által korábban bérelt réz- és nemesfém bányákat,

ám az európai bankárok összefogása miatt sem a bányaművelés szakembereit nem tudta megtartani, sem a kitermelt rézércnek vagy a kiolvasztott fémnek biztos piacot nem tudott szerezni: az ércbányászat szinte leállt.

A Fuggerek bosszúja nem késlekedett, és drasztikus eszközhöz folyamodtak: gyakorlatilag összeurópai pénzügyi blokádot vezettek be Magyarország ellen.

Az általuk pénzelt Habsburg Ferdinánd, II. Lajos testvérének, Jagelló Annának a férje – kasztíliai és aragóniai királyi herceg (infáns) és 1521/’22-től Ausztria uralkodó főhercege – is el volt adósodva a Fuggereknek, így még ő sem tudott megfelelő segítséget nyújtani sógorának, a magyar királynak.

A Fugger-családhamarosan Dél-Amerikában is terjeszkedő, tehát „globális” bankrendszere éppen akkor – a „mohácsi csata előestéjén” – tette lehetetlenné (tagadta meg) Magyarország pénzügyi–katonai finanszírozását, amikor arra a honvédelemnek – tágabb értelemben pedig a keresztény világ védelmének – a legnagyobb szüksége lett volna.

II. Lajos király – mindössze 20 évesen, tehát komolyabb élettapasztalatok nélküli uralkodóként – nagy bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor személyesen is felvállalta a csatát Mohácsnál a létszámban több mint másfélszeres, haditechnikában sokszoros túlerőben lévő oszmán-törökökkel szemben. A mohácsi síkon 1526. augusztus 29.-én mintegy 85.000 muszlim oszmán-török (ebből kb. 55.000 a reguláris katona) állt szemben mintegy 51.000 kereszténnyel, akiknek 49 %-a volt magyar: a sereg fele a hazáját védte. A csatamező mintegy 25.000 fős magyar seregéből a történészek szerint 14.000 körüli volt a hősi halált haltak száma – minden 5-ből közel 3 lélek…, közülük 4-5.000-re tehető a lovasok száma. Mohács csatamezején a haza védelmében 2 érsek és 5 püspök is hősi halált halt. A keresztény haderő másik fele cseh, lengyel, német birodalmi, és közvetlenül a pápaság szervezte harcosokból állt. Kettő kivételével odaveszett az összes keresztény seregvezér is. I. Szulejmán szultán megkerestette Tomori holttestét: levágott fejét karóra tűzték a szultán sátra előtt. Közel 2.000 keresztény esett a fanatikus muszlim oszmán-törökök fogságába, akiket a győztesek a szultán parancsára a csata után a helyszínen azonnal módszeresen lemészároltak (tömegsírjaikat a régészet feltárta)… A csatavesztés után menekülés közben egy ingoványos részen sérült lováról lezuhant a király, és nehéz vértezete okozta korlátozott mozgása okán a Csele-patakba fulladt.

Velence – jó pénzért – hadseregszállító hajóhaddal segítette a török gyalogságot. Ugyanakkor az oláh vajda azt ígérte a szultánnak, ha 10.000 lovast kap, Budáig nyomul…

„Magyarország és Velence között évszázadokon át küzdelem folyt a dalmáciai tengerpartért és a parti városokért.” (Nemeskürty István: Ez történt Mohács után /167.1./.) Velence régi riválisa, Magyarország felé terelte a szultánt… A török hadsereg ellátását és hadtápját velenceiek intézték. (121-123.o.)

I. Ferenc francia király, a kor legjobb ágyúival és képzett tüzérekkel segítette a török hadsereget, mert azt akarta elérni, hogy I. Szulejmán támadja hátba a vele háborúzó Habsburg erőket.

A Bécs fennhatósága alatt álló hadsereg pedig (bár az egész nyár a rendelkezésére állt) nem mozdult a közeledő török erők felé, mert már akkor is hadszíntérnek tekintette Magyarország területét,

csak arra vigyázott, hogy az osztrák örökös tartományok területére be ne törjön a hódító haderő. Ezért lábhoz tett fegyverrel várta a híreket a csatáról.

(folytatjuk)