Vajda Miklós: Hősök és partizánok

… a halottaknak meg kell adni a végtisztességet,

… halandó nem szegülhet ellen az istenek törvényének,

… az istenek törvényei felülírják az emberieket.

(Sophokles: Antigone)

1938. március 13-án a Wehrmacht elfoglalta Ausztriát. Ettől kezdve hat éven keresztül, egészen 1944. március 19-ig, a német csapatok bevonulásáig a magyar politika és diplomácia végrehajtotta azt a világtörténelemben máig egyedülálló teljesítményt, hogy a háborús Európában hat évig meg tudta őrizni a viszonylagos függetlenségét a két nagyhatalom között. Mindeközben egész Európából menekültek százezrei özönlöttek Magyarországra.

1944 őszén a magyar katonák ellentmondásos helyzetben találták magukat. A sikertelen kiugrási kísérletet követően Magyarország a két megszálló nagyhatalom hadszíntere volt.

A németek oldalán még harcoló magyarok a hazájukat védték, míg a Vörös Hadsereg oldalán küzdők a szovjet megszállást segítették elő. Így tehát Budapest ostromában mindkét oldalon harcoltak magyarok, akiket a politika utólag minősített nácinak, nyilasnak, hazaárulónak, vagy felszabadítónak, hős partizánnak.

A Hitler által erőddé nyilvánított Budapestet 1944 karácsonyán kerítették be a támadó szovjet csapatok. Az ott lévő védőknek Hitler megparancsolta az utolsó töltényig való harcot. A több mint ötven napig tartó küzdelmet követően a védők külső segítségben már nem reménykedhettek, élelmiszerük kevés volt, a katonák éheztek, ahogy a lakosság többsége is. A rendelkezésre álló lőszer is megfogyatkozott, egyes lőszerfajtákból már csak egy napra volt elég. A főváros eleste nem volt kérdéses, legfeljebb annak az ideje, az viszont még nem dőlt el, hogy mi lesz a védők sorsa. Hitler parancsával ellentétesen Karl Pfeffer-Wildenbruch tábornok, a budapesti német csapatok főparancsnoka a kitörés mellett döntött.

A 150.000 vörös megszálló katona által bekerített Budapestről 1945. február 11-én este 8 órakor megindult a kitörés. A 43 900 katona közül körülbelül fele-fele arányban oszlanak meg a magyarok és a németek (utóbbiak között szatmári bánáti és bácskai besorozott magyarországi német fiatalok), az összlétszám negyedrésze sebesült.

Három lépcsőben tervezték végrehajtani a hadműveletet.

Az első lépcsőben a jobbszárnyon a 13. páncéloshadosztály, balszárnyon a 8. Florian Geyer SS-hadosztály maradék egységei indultak rohamra. Őket követte a 22. Mária Terézia SS-lovashadosztály, a Feldherrnhalle páncélos-gránátos hadosztály maradványai, valamint a magyar egységek. Végül a járóképes sebesültek következtek volna.

A főparancsnok és a vezérkar 500 SS katona kíséretében próbálkozott meg a kitöréssel az Ördögárkon keresztül. A vörös csapatok azonban számítottak a kitörésre, és az is elképzelhető, hogy a hadműveletet részleteiben elárulták. Három védelmi lépcsőt alakítottak ki. Az első a Széll Kálmán térnél volt – erre haladtak a tengelyhatalmak csapatainak fő részei. A házak tetején és felső emeletein elhelyezett géppuskák iszonyatos tüzet zúdítottak a nyugat felé igyekvő katonákra, amelyek kiváló célpontot nyújtottak a fentről tüzelő oroszoknak.

Ugyanez történt az Olasz fasorban is (ma Szilágyi Erzsébet fasor), ahol az áttörés szintén rendkívüli véráldozatot követelt, és a fasor végén, a Szent János kórháznál beásott T-34-esek és nehézfegyverek várták a német-magyar csapatokat.

Viszonylag könnyen ment az áttörés délnyugat felé, igaz, arra nem is terveztek kitörési útvonalat, Wolff alezredes akkor vezette arra csapatait, amikor már látszottak az Olasz fasor veszélyei. Egyes csapatok a fogaskerekű vonalán igyekeztek nyugat felé, kevés sikerrel – arra található a legtöbb tömegsír. Az Ördögárokban haladó vezérkarnak a jelentős szovjet erőösszpontosítás miatt nem sikerült a kijutás, kénytelenek voltak más kijáratot keresni, Wildenbruch egy budai villában, Hindy a várban esett fogságba.

Az egyik hősi halált halt magyar katona szüleinek írt hivatalos értesítés

A rendkívüli veszteségek ellenére körülbelül 16 000 embernek sikerült Buda határát elérnie. A csata közben elesett, vagy a kilátástalan helyzetben öngyilkos lett: Schmidhuber tábornok, a 13. páncéloshadosztály parancsnoka, Zehender, a 22. SS-lovashadosztály parancsnoka, Rumohr, a 8. SS-lovashadosztály parancsnoka, Vannay László őrnagy, aki egy önkéntes rohamzászlóaljnak volt a parancsnoka, és a legendás Prónay Pál is.

A Buda határát elérő német-magyar alakulatok kisebb csoportokban próbálták a frontvonalhoz küzdeni magukat. Egy részük nyugat felé haladt, más részük Esztergom irányában próbálta elérni a saját csapatokat. Nehézfegyverzet és páncélosok hiányában azonban nem tudták keresztülverekedni magukat a jól megerősített szovjet csapatokon. Bár az erdők viszonylagos biztonságot nyújtottak a szovjet csapatok és páncélosok elől – csatarepülők ott is támadták őket –, de az erdőkből kiérve semmilyen fedezék nem állt rendelkezésükre. A Budapestet ostromló ellenséges csapatok megfordultak és az áttörőkre vadásztak.

A Pilisben húzódó német-magyar vonalakat csak kevesen, mintegy 700-an érték el. Közülük legtöbben a Wolff alezredes által vezetett csapatba tartoztak. A sebesültek és pár ezer ember el sem indult – ez utóbbiak nem vállalták a kitörést, de szép számmal voltak köztük olyanok is, akikhez a kitörési parancs el sem ért. Velük együtt a szovjet hadsereg összesen 20 000 foglyot ejtett a harcok során. A többiek valószínűleg mind meghaltak, bár a tömegsírokban csak töredéküket találták meg.

Ezek a hősök, akik minden veszély ellenére vállalták a kitörést, és akiknek küzdelmeit vagy siker koronázta, vagy minden igyekezetük ellenére nem tudták elérni saját csapataikat, tettükkel örök példát mutatnak. (Magyar Demokrata)

Az akciónak viszont már nem elsősorban katonai célja volt, hanem az, hogy a védők elkerüljék a szovjet hadifogságot. A kitörők első hulláma ugyan áttörte a szovjet ostromgyűrűt, de a Bolyai Akadémiánál nem tudott messzebb jutni, ott megállították őket. A második és harmadik hullám viszont a szovjet ostromgyűrűn keresztül kijutott Budapestről, és az erdős-hegyes terepen át elérte a Nagykovácsi körüli erdőket, amelyek gyülekezési pontként voltak kijelölve. A többiek elestek, hadifogságba kerültek vagy a szovjet fogságba esést követően kivégezték őket.

A szovjetek még a saját dokumentumaik szerint is az ostrom kezdetétől végeztek ki magukat megadó magyar és német katonákat. (Ez a genfi konvenció és a hágai egyezmény alapján is háborús bűnnek minősül.)

A bolsevik megszállás alatt dicsőséges felszabadító Vörös Hadseregnek nevezett horda azért végzett ki elfogott magyar katonákat, mert egy világháborúban védték a saját hazájukat, majd amikor már erre nem volt további lehetőség, a kitörést választották.

Ma már tudjuk, hogy a Budapesten fogságba esett németek többsége sosem került haza élve. A magyarok közül, akik a kitörés után kerültek Budán hadifogságba, az eddig ismert töredékes adatok alapján legalább ötszáz fő volt, akik szintén a hadifogságban haltak meg.

A katonák szemszögéből nézve nem volt értelmetlen próbálkozás fegyverrel eljutni a saját csapatokig, elkerülve a fogságot. A tények – hogy a kitörés során több mint hétszáz fő a szovjet fölény ellenére elérte a saját állásokat – azt mutatják, hogy nem egy lehetetlen küldetésről volt szó. A sikeres kitörés egyik legfontosabb eleme a meglepetés volt, ami részben megvalósult.

A magyar közgondolkodás szerint hős az, aki „harcban bátorságával, vitézségével kitűnő, halálra is elszánt katona”. Történelmünk azt bizonyítja, hogy ennek hiányában már nem lenne Magyarország. A kitörés során életüket vesztett katonák, beleértve a kitörés után fogságba esett kivégzetteket is – akik közül a magyarok a saját hazájuk fővárosa védelmében harcoltak – ezért egyértelműen, hősi halottnak számítanak.

A megítélésbeli különbség csak annyi, hogy a Vörös Hadsereg mellett harcoló – többnyire a Tanácsköztársaság bukása után a Szovjetunióba menekült, vagy a hadifogságban bolseviknak átnevelt katonák – tértek vissza, akiknek a segítségével hajtották végre azt a kommunista terrort, amely 1956-hoz vezetett.

Ezért a Budapest ostromával és a kitöréssel kapcsolatos történéseket nem csak annak alapján kell megítélnünk, hogy melyik oldalon harcoltak és esetek el a katonák, hanem annak alapján, is hogy milyen elvek védelmében tették ezt.

Természetesen a kegyeleti megemlékezés azoknak is kijár, akik a később megszállónak minősült szovjet csapatok mellett harcoltak. Voltak köztük olyanok is, akik nem tudhatták előre, hogy Sztálin nem felszabadítást szánt az országnak. Ők – az én megítélésem szerint – áldozatok, de nem hősök.

Az viszont elgondolkoztató, hogy a kitörés hőseire való 2022-es megemlékezést a hatóságok nem engedélyezték. Ennek az üzenete az, hogy vannak olyan erők az országban, amelyek megint át akarják írni a magyar történelmet. A számukra nem előnyös megemlékezéseket, amelyeknek az üzenete a megalkuvás nélküli helytállás, nem támogatják.

De kitörés emléktúra helyett lesz majd Budapest pride.