Vajda Miklós: Trianon titkai 5. – Máig tartó nemzetgyilkossági kísérlet
Cholnoky Jenő: Magyarország földrajza című munkájának 1929-es kiadásában a 470. oldalon írja:
„A Déli-Kárpátok Oláh-országi oldalának kitűnő ismerője Emmanuel de Martonne, francia geográfus. A tudományos kutatások örve alatt kémszolgálatot végzett az oláhoknak, a határrendőrségünk el is fogta, nekem kellett a kiszabadítása végett lépéseket tennem, mit sem sejtvén arról, hogy milyen alattomos munkát végez. Nem mellékes körülmény, hogy mindez az 1916-os román betörés helyszínén történt, amelynek a visszaverése során a magyar katonák elfogtak egy francia repülőst is – aki azt sem tudta, hogy hol van. Ne gondolja senki, hogy Emmanuel de Martonne egy névtelen, kis Európát járó geográfus, aki ráérő idejében egy kicsit kémkedik.
E francia spionnak minden nagyobb román városban utca viseli a nevét. Ő Románia földrajzi megteremtője, azzal a térképpel, amelyet a trianoni béketárgyalások számára készített, figyelmen kívül hagyva az etnikai vonatkozásokat, viszont gondosan ügyelve a Temesvár–Arad–Nagyvárad–Szatmárnémeti–Beregszász vasútvonal magyar területen kívülre helyezésére.
Trianon diplomáciai-politikai boszorkánykonyhájában a magyar küldöttség több kötetnyi, kiváló tudós (köztük Bethlen István, Teleki Pál, Cholnoky Jenő) által készített dokumentációjára senki sem volt kíváncsi”.
Naftali Krausz, Budapesten született izraeli újságíró a következőket írja:
„Annak ellenére maradt Hajdú-Bihar megye magyar terület, hogy a franciák egyik szakértője, Emmanuel de Martonne egyik szakvéleményében arról írt a párizsi békekonferenciának, hogy a debreceni pusztában etnikai öntudatra ébredt román csoportok vannak.
Milyen különös, hogy e jeles francia tudósnak nem tűnt föl, hogy Csíkszeredán, Marosvásárhelyen, Aradon, több ezer erdélyi, kárpátaljai, délvidéki, felvidéki településen élnek etnikai öntudattal rendelkező magyar csoportok.
Trianonban majd jönnek a kitűnő francia mérnökök, és húzzák De Martonne ceruzája nyomán a határt, át a temetőn, a falu főutcáját kettévágva, a páros oldal ide, a páratlan oda, de akadt falusi porta, ahol a ház és lakói ide, a kert, a gazdaság, az állatok oda tartozik. Megnyomorítva emberéletek millióit a határ mindkét oldalán.”
(Vágner Szabó János: A gyepűvédő Cholnoky Jenő.)
Az II. Miklós orosz cár Romániában
„1914 júniusában (közvetlenül az I. világháború kirobbantása előtt) látogatást tett Romániában az orosz cár, és a külügyminisztere, Sazonov. Félhivatalosan azt terjesztették el, hogy a két dinasztia közötti családi kapcsolatok létrehozásáról lesz szó, ezt azonban senki sem vette komolyan. Néhány németbarát román politikust leszámítva a román államférfiak nyilvánosan hitet tettek román-orosz barátság mellett. Károly román királytól (aki a Hohenzoller-Sigmaringen dinasztia tagja volt) Sazonov a román külpolitika megváltoztatását kérte. A király biztosította Sazonovot Románia semlegességéről, hozzátéve, hogy meg fogja őrizni országa cselekvési szabadságát. Az orosz külügyminiszter Bratianuval is tárgyalt, s megállapította, hogy Bratianu meg akarja változtatni a román külpolitikát. A román miniszterelnök Sinaiából Sazonovot sokatmondó kirándulásra vitte: gépkocsijukkal áthajtottak a román-magyar határon magyar földre, s rövid ott tartózkodás után visszatértek Romániába. Sazonov értett ebből a soviniszta utazásból. Tehát a románokat azzal lehet megnyerni, ha az erdélyi kérdés számukra kedvező megoldását helyezik kilátásba előttük egy esetleges nemzetközi bonyodalom kirobbantásához.
Néhány nap múlva az európai terrorizmus első képviselőinek egyike agyonlőtte az osztrák-magyar Monarchia trónörökösét Szarajevóban.”
(Raffay Ernő: Nagy Románia megteremtése, 73. oldal, Kárpátia stúdió)
Ezt a háborút a pénzkartell hosszú évtizedeken át készítette elő és robbantotta ki a nemzetközi szabadkőművesség aktív részvételével. A háború Magyarországnak nem volt érdeke. Az igazai konfliktus a hegemóniára törekvő államok feletti hatalmaknak volt az érdeke, mert Németországot, mint konkurenst ki akarták iktatni.
Nagyon árulkodó körülmény az, ahogy minden korábbi diplomáciai protokollt figyelmen kívül hagyva a magyar küldöttséggel bántak az egész nemzetgyilkossági kísérlet idején.
A magyar békedelegáció 1920. január 7-én érkezett meg Párizsba. Azonnal Neuillybe utasították, a Chateau Madridba. Látogatókat csak a konferencia főtitkárának, Dutasta nagykövetnek az engedélyével fogadhattak. Csak Neuillyben közlekedhettek szabadon, a Párizsba menetelhez engedély kellett. A békeküldöttségünk internált volt a Gloire hazájában. A francia kultúra és civilizáció ezúttal is a gőg és dölyf mezében mutatkozott. 15 hónappal a fegyverszünet megkötése után a magyar békeköveteket, mint internáltakat kezelték. Hermetikusan el voltak zárva a külvilágtól, a nagyhatalmak képviselői nem fogadták őket.
Gróf Apponyi Albert, a békedelegáció vezetőjének a bánásmóddal kapcsolatos tiltakozó levelére Clemenceau a következőt válaszolta:
„Holnap nem tárgyalásokról lesz szó, hanem a békefeltételek átadásáról. Abban az esetben, ha a magyar békedelegáció nem tarja szükségesnek, hogy eleget tegyen a Legfelsőbb Tanács meghívásának, ez utóbbi tényben a szövetségesek által megállapított békefeltételek átvételének megtagadását látná, és úgy vélné, hogy a delegációnak, amelynek Ön az elnöke, nem volna oka arra, hogy továbbra is Párizsban tartózkodjék.”
Tehát a hivatalban lévő francia miniszterelnök kiutasítással fenyegette mag a magyar békedelegációt arra az esetre, ha nem veszi át a diktátumot.
Apponyi és a magyar nemzet erkölcsi és jogi érvei nem hatottak a kereszténység tanításától oly szűzi érintetlenségben meghagyott párizsi konferencián. A francia gyűlölet, bosszúvágy és kegyetlenség, a rideg angol erkölcsi gátlástalanság és az amerikai szuper farizeizmus ellen nem volt fegyver. A magyar békedelegáció 1920. június 4-én a Madame Dubarry részére kellemesebb célokra épített Petit Trianon palotában aláírta a Benes által „bölcsnek, megokoltnak és igazságosnak" nevezett határtalan követeléseket tartalmazó, és minden előző ígéretet megtagadó, a politikai-erkölcsi nihilizmus teljes diadalát jelentő békediktátumot, az ezeréves Magyarország halálos ítéletét.
(Dr. Vecseklőy József: nemzetgyilkossági kísérlet Trianon 1919. Párizs. Antológia kiadó 220-227. oldal)
(folytatjuk)
