VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Vajon miben lakhattak magyar őseink? (II.) – Mi vagyunk a Kárpát-medencei ókor és középkor örökösei




Azt vettem észre, Dr. Kásler Miklós minisztersége óta sokkal erőteljesebben nyilvánulnak meg azok, akik az ázsiai „dolgainkat” összekötik az itteniekkel. S persze a dolgok a valósághoz (nem az ázsiaisághoz) hűen alakulnak, azaz ők nem nagyon vannak tudatában, hogy a legtöbb ázsiainak képzelt műveltségi elem valójában nem onnan van. Ha van benne közös, akkor az sokkal régebbi, vagy műveltség terjedéssel inkább innen ment el. A hosszú idő és a nagy távolság ugyanis nincs figyelembe véve általuk, csak az az eszmei azonosság, amit érzékelnek, és persze sokszor az ázsiaiak szájába adnak. Eközben nekünk nem sok babér jut, mert nem úgy beszélünk, hogy a nyelvünket ázsiai vargabetűvel kunkorítsuk. Nekem legalábbis nincs olyan hosszú, hogy még csomót is tudnék kötni rá. De a legtöbbjüknek Ázsiáig érő van, és túlzásba viszik a kunkoritást.


(A képek innen valók.)


Aki ismeri a tudomány világából agyunk, elménk természetét, az tudja, hogy elég, ha csak némi utalásokra, hasonlóságokra bukkanunk két lelet között, s máris hajlamosak vagyunk megfeledkezni a lényeges különbségekről, s azt gondolni, hogy azért a meglátásunk iránya jó. Ugyanezt tudjuk tenni mi, a mellérendelés hívei is, amikor a mellérendelés elvét fedezzük a dolgok mögött, származzanak ezek bárhonnét. Abban már nem vagyok biztos, hogy többekben, akik ugyan nem ázsiai eredetűnek tartanak minden jót, de „onnan visszajöttnek”, ez így tudatosodna, de azért őket is a nagyfokú hasonlóság mozgatja. Észrevették, hogy erre a nép is jobban vevő, mert látványos a dolog, így aztán még sikerük is van. Részemről ezért nem izgulok nagyon az ő sikerükön, noha a látvány és az érzés miatt egyre bővül és erősödik a tábor. Belefér nekik a magyar itteni eredet, csak még kell az ázsiai vargabetű is. (Lásd legutóbbi két írásunkat a Szilaj Csikón: itt és itt.)

Pedig ha elvetnénk a tarthatatlan és feloldhatatlan ellentmondásokat (pl. a logisztikai lehetetlenségeket), ugyanakkor elfogadnánk a napnál világosabb egyezéseket, ez sokkal-sokkal több „érdemet” nyújtana nekünk, hiszen nem kevesebbet igazolna, mint hogy mi vagyunk a Kárpát-medencei ókor és középkor örökösei. Egyébként ezért kell bevenni a többi itt élő népet, még a németet is, mert egyrészt korábban is itt éltek – bár többnyire akkor még magyar alakban (lásd Varga Csaba könyvét a szlovák nyelvnek mint elrontott magyarnak a dolgáról) –, másrészt most csak velük együtt töltjük ki azt a területet, amely szóba jön az ilyen múlt egésze kapcsán.

Szádeczky-Kardoss Irma szerint:


„...keletre visz minket az a szokásjogi gyakorlat is, amely – a nyugati jogtól merőben eltérően és egészen az újkorba hatóan – az árvák között a legkisebb fiú jogát biztosította az apai házhoz, s annak gazdasági javaihoz (Tripartitum I:40). Itt, a joggal való párhuzamban, a jog és a vallás egy-gyökerűségét mutatja népmeséink karizmatikus legkisebb fiúja, a jövő letéteményese. Ennek a keleti múltnak a színterei egyelőre még homályosak, de a szumér mitológia is feltétlen figyelmet érdemel a gyökerek keresésében. A jelenlegi ismeretek szerint ugyanis ott találhatók legrégibb ismert nyomai a legkisebb gyermek karizmájának és jogi kedvezményezettségének is (de nem a mitológiában tehát először, hanem a magyar népmesékben). Van a Mezopotámiában termett, s onnan szétáradt mitológiának egy számunkra igen érdekes istennője: Anat-Inanna-Ninni-Anahita-Astarte-Istár.”


Lehetséges tehát, hogy nem onnan áradt szét, és gondoljunk a Tatárlakai táblákra, és Colin Renfrew vissza is vonta az eredeti mezopotámiai műveltség-szétáradás elméletét. C. Renfrew: Before Civilization. The Radiocarbon Revolution and Prehistoric Europe. Jonathane Cape, Thirty Bedford Sq. London, 1973.) Egyes népek és korok e más-más nevekkel illették (az istennőt).


„A szépség, illetve a gyógyítás, egyúttal a háború és a harc istennőjének, a harcolók védelmezőjének tekintették. Alakjának képzőművészi megjelenítését általában a csapodár szemérmetlenség kifejezéséül értelmezik. Rendszerint még akkor is, amikor nemcsak ő látható az ábrázolaton, hanem nyilvánvalóan harci jelenet résztvevője, a harcolók egyikének oldalán ’szemérmetlenül mutogatva magát’ az ellenség felé fordulva, az ellenség és a védelmezett alak között. Később a harci jelenetekben már csak a fél lába mezítelenkedik ki a ruhája alól, majd – így a szkíta művészetben is – csak a ruha jelképes szabása és lengesége jelzi kilétét. Nos, ez a figura is megjelent Magyarországon, mégpedig több megjelenítésben, egyebek között egy Árpád-kori (Magyarszentpál, Kolozs m.) templomunkban. Ahol is – László Gyula leírása szerint – az oltáriszentség fülkéjének védelmére, ’hogy a rontó tekintetnek útját állja, s azt magára vonja, egy magát szemérmetlenül mutogató mezítelen némber kifaragott képe állt’.”


Hogy a jelenség nálunk régebbi, azaz itt eredeti, ismételten jelzi, hogy nálunk nincsen mitológiai neve a mezítelen némbernek.


„De mielőtt Magyarszentpálra érkezett volna, ugyancsak megjelent a szkíta művészetben is: lószerszámok homloklemezein, sátortartó rudak hegyébe tűzött bronzfigurákban, vért- és ruhadíszeken, tábori eszközökön. A felhasználási mód egyértelműen jelzi itt is a harcost segítő, oltalmazó szerepkört. És nemcsak bronzfigurákban, kőportrékban érkezett el hozzánk ez a harcban oltalmazó szumér istennő, hanem élő, s gyakorlati valóságban is. László Gyula a görög Kinnamosztól, mint szemtanútól idéz ennek bizonyítékául egy történetet. Zimony ostromakor egy várbéli magyar varázslóasszony kiállt a bástyafokra, s a szoknyáját a nyakába kanyarítva, szemérmetlen felét mutogatta a bizánci ostromlóknak, közben varázsszavakat mormolt, s így védte tőlük az ostromlottakat.”


Itt ismét az eleven – meztelen – hagyománnyal van dolgunk, míg máshol már mitológiává merevült hagyományról, azaz nem ’bronzfigurákban, kőportrékban érkezett el hozzánk ez a harcban oltalmazó szumér istennő’, hanem fordított irányú hatásról van szó, illetve olyan eredetiségről, eredeti azonosságról és nem kapcsolatról, amire eddig gondolni se mertünk.


„Az ókori kelet civilizációjának feltárása és az ékiratok megfejtése nyomán a történészek arra következtettek, hogy Szumérban született meg az első olyan írásban fennmaradt jogrendszer, amely a társadalmi rend szabályozását, a jogalkotást és a törvénykezést a közrend és a köz igazgatása, valamint a szociális jólét és igazságosság szolgálatába állította. A jogélet legfontosabb értéke az igazság volt. És ha az előbbi példáknál a kultúrtörténeti elemek Szumérból Magyarországra kerülésében a szkíta közvetítést tekintjük, mindenképpen jelentősnek kell tekintenünk azokat az ókori történeti adatokat is, amelyek a szkítákat egyrészt a legrégibb népnek mondják, – ami a szumérokkal való közvetlen kapcsolatot is megengedi – másrészt a legigazságosabb népnek írják.”


(Szádeczky-Kardoss Irma: „A jogtörténeti kutatás, mint eszköz a magyar őstörténet felderítésében.” Magyar út és nehézségei a nemzetállamtól az övezetek Európájába a huszadik század fordulóján. Avarok – onogurok – magyarok. A Hatodik Magyar Történelmi Iskola és a Tizenkettedik Magyar Őstörténeti Találkozó előadásai és iratai Tapolca 1997. Budapest-Zürich, 2005. ISBN 963 9349119 és Acta Historica Hungarica Turiciensia XII. évf. 1. sz. pp. 194-196)


Az igazságosságunkra utalás pedig az Iliászban található jellemzésünkre, de az nem a szteppei harcosokra, hanem a Kárpát-medencei lakosokra vonatkozott. Pannóniáról szóló könyvében Mócsy András az Iliász tizenharmadik énekének elejét idézi, mint a legkorábbi tudósítást Közép-Európa földrajzáról és népeiről:


„Zeusz miután Hektórt s népét a hajók fele vitte, / ott is hagyta a fáradalom s örökös hadivész közt; / ő maga meg ragyogó szemeit másmerre vetette, / messze lovas thrákok tájékát vette szemügyre, / harcos műsz népét s tejivó jó kancafejőkét”.


A műsz nép azonosítása korábban – tévesen – lehetetlennek látszott, mivel mys népet csak a kisázsiai Mysiában ismertek, de aztán


„Poszeidóniosz, a hellénizmus utolsó nagy tudósa oldotta meg a kérdést, amikor arra utalt, hogy a trákok északi szomszédságában élő moisoi nevű törzs azonos lehet a Homérosznál szereplő mysoi népével (Strabón VII, 3).” (Mócsy András: Pannonia a korai császárság idején. Apolló Könyvtár 3. Szerkeszti Harmatta János. Akadémiai Kiadó, Bp. 1975. p. 7. Vesd össze Homérosz: Iliász. XIII. ének. Harc a hajóknál. Devecseri Gábor fordítása.)


És Mócsy ugyan nem idézi tovább, de a homéroszi folytatás a következő sorban szintén fontos számunkra az itteniek lelkivilága szempontjából: „...és az igazszívű abiosz népnek mezejét is” – szemügyre vette tehát Zeusz. Ez az igazságosság már a híres hellenista alexandriai filozófus Philónnak is feltűnt, amint Adorjáni Zoltán jóvoltából megtudhatjuk:


„Míg az anyagi javakra és meggazdagodásra törő igyekezet igazságtalanságot szül a méltánytalanság miatt, addig az ezzel ellentétes életfelfogásból jogosság származik a méltányosság alapján. A méltányosság nagyobb boldogságot jelent a földi gazdagságnál, amelyet hiú dicsvágyak határoznak meg.”


Adorjáni még idézi Vértesy Jenő Iliász-fordítását és magyarázatát is 1913-ból:


„Ott a harcos mysek, igaz abiosok, / Kabalatejivó déli hippemolgok...” Ahol „a hippemolgokon a szkítákat kell érteni, az abios pedig szegényeket jelent”.


És Vályi-Nagy Ferenc 1821-es sárospataki fordítása is érdekes:


„S a közel ütközetű Műszok, s hippémolgonokra, / kik tejevők, hosszú idejük, igaz emberek, és jók.”


Philón ugyanis ezért az idővel gazdagságért dicséri őket, mert mint mondja:


„...a javakkal és a vagyonnal való törődés sok időt emészt fel. Az idővel pedig jól kell takarékoskodni, mivel az orvos Hippokratész szerint: ’Az élet rövid, a tudomány pedig terjedelmes’.” (Adorjáni Zoltán: A therapeuták kontemplatív kegyessége. Doktori értekezés. Debreceni Református Hittudományi Egyetem. Bibliai teológia és vallástudomány. Témavezető Dr. Marjovszky Tibor. Kolozsvár. 2004. p. 43.)


Mócsy András még hozzáteszi:


„A görögök az archaikus korban meglehetősen tisztában voltak a Duna-völgy és az adriai part föld- és néprajzával. Azonban ezek a kereskedők által szerzett értesülések a klasszikus korban, az északi görög kereskedelem hanyatlásával együtt feledésbe merültek, vagy mitológiai elemekkel keveredve fokozatosan eltorzultak.” (Mócsy, 1975. p. 7.)


A korai ismereteket azonban mi a közvetlen kapcsolatnak is köszönjük, ami az első földműveseknek innen délre terjedésével valósult meg több hullámban, egész Balkán későbbi műveltségi és nyelvi viszonyait meghatározva.

Nyelvünk egyes kutatói szerint a magyar nyelv korai fejlettségének jele, hogy ellenállt a változásoknak, és akár a 13. vagy akár a 16. századi nyelvemlékeink változatlanságot mutatnak, amit a bibliafordítók érzékeltek leginkább. Eszerint:


„...az ómagyar nyelv nem úgy alakult ki, mint ahogyan azt eddig tanultuk. Édes anyanyelvünk ősi formája egy birodalom életének volt a fejlett – tehát nem kezdetleges – hivatalos nyelve. Így fordulhatott elő, hogy amikor Károli Gáspár lefordította a Bibliát, akkor voltaképpen a Bibliánál régebbi nyelvre ültette át a Könyvek Könyvét. Az archaikus nyelvváltozatokat vizsgálva feltűnik a közös jellemzőjük, nevezetesen az ősiségük. Lett légyen szó óiráni, hun, szkíta vagy magyar megjelenési formáról, minden ízében fellelhető az archaikus forma. Így Károli fordítása nem nyelvfejlődést tükröz, hanem nyelvújjászületést. Ha pedig ez így van, akkor a nyelvnek előtte vissza kellett fejlődnie. Izgalmas kérdések egész sorát veti ez fel.” (Száraz György: „Varázslatos a magyar nyelv.” BOLDOGNAPOT online ezoterikus magazin. 2012., időközben megszűnt honlapon)


Miből következik a magyar nyelv ez ősi mivolta, milyen a rokonság a többi ősi, ókori, de már holt nyelvvel? Izgalmas kérdés, amire eddig nem nagyon volt válasz, de nem is kerestük.

Lehet, hogy itt volt az a nagy ókori birodalom, amelynek hivatalos nyelve a magyar volt? Ezt éppen megerősítené, hogy a sok kutató a szkíta, a sumer és a kelta nyelveknek a magyar nyelvvel való feltűnő hasonlóságát, rokonságát találta, ahol a magyar szógyök azonos alakú és értelmű a megfelelő sumer vagy kelta szóban. Azaz a magyar nyelvet nem érintette a ’nyelvek bábeli zűrzavara’.


„A magyar nyelvnek ősibb a logikája és alapvetőbb köze van a logikához és a számtanhoz, mint bármelyik másiknak. Sőt … a magyar a tiszta hangzók nyelve, ill. ragokkal és képzőkkel a legtöbb szóváltozat létrehozására alkalmas. Újabb felfedezés volt, hogy a sumer és a magyar nyelv szelleme, szerkezete és nyelvtana sok tekintetben egyezik és minden mástól különbözik. Ennél fogva az átvétel kizárható, egyezésről vagy erős hasonlításról, rokonságról lehet szó. Példa erre a hangzóilleszkedés, ami az árja nyelvekben nincs, a finnugorok közül pedig csak a finnben, az észtben, a cseremiszben és a mordvinban. Avagy a kettősragozást is előhozhatnánk, ami a turáni nyelvterületen kívül nem létezik. Ide kívánkozik még a szanszkrit és a magyar nyelv összehasonlítása, amit nem kisebb szakértő, mint Körösi Csoma Sándor végzett el. Ő állítja, hogy a szanszkrit nyelv szerkezete párhuzamot mutat a magyaréval és nagyban különbözik a nyugat-európai nyelvekétől. Felteszi, hogy a szanszkrit rokonságban áll a magyarral.” (U.o.)


A történetírás jellegzetessége csupán a hatalmi hatáskört érinteni, nem foglalkozva a néppel, amely erőforrásként kiszolgálja a hatalmi törekvéseket. Okkal tekinthetünk a Kárpát-medence hatékony földművelést végző népére ilyen kiszolgálóként, aminek felhasználása érdekében a 4000 éve folyó hatalmi vetélkedés első felét a történelemhamisítás keletre telepítette (lásd Fábián Sándor kutatásait), de még a második felének első kétharmadát is meghamisította, s végig megtagadta a népnek azt a főszerepét, hogy a hatalom többnyire az ő érdekében tevékenykedett, s az ez elleni támadásokat előbb-utóbb kivédve, helyreállt ez a természetesnek tekinthető, de máig eltagadott állapot – amit egyébként most, napjainkban is nagyon várunk.

Azzal is előre lehet lépni, ha a XIX. század végi, XX. század eleji tudomány eredményeiből idézünk pár összefüggő megállapítást, amely e nézőpontból egészen mást jelent. Ezidáig nem fejthette ki igazán mindez a hatását, de az igazság szigorúbb vitatása segíthet leleplezni a történelemhamisítókat, nem az ő medrükben terelgetni tovább a ránk osztott sorsot, amely sorsban egyébként – a trianoni látszattal ellentétben – minden mai Kárpát-medencei és szomszédos néppel osztozunk.

És záró tanulságként Száraz György írásából idézek még:


„A nyelvészeten túlmenően az ősi szent hagyományok is rávilágítanak a magyarok őstörténetére. A szanszkrit és az északi ind nyelvek a szkítákat sakáknak, vagy szakáknak, vagy sákjáknak nevezik, ami annyit tesz ’ág’, mint egy faj vagy nemzet ága. Nem mehetünk el a mellett szótlanul, hogy az egyik időszámítást az indoszkíták uralkodásától számítják: sakábd = szkíták szerinti (Kr. u. 78-tól). Bárdi Lajos felhívja a figyelmet: Shakjamuni Buddha a shaka törzsből származott. Az indiai nemzetségek történetét megörökítő Agni puránában (Tűz története, azaz a felsőbb kasztoké) a rázsputok a sakáktól (szkítáktól) származtatták magukat, azon belül egyik águkat a kusánoktól (indoszkítáktól), másikat a hunoktól. Az előbbi nép a Naptól, utóbbiak, a hunok és leszármazottaik a Holdtól kapták erejüket. Családfájuk szerint a Nap fiainak, illetve a Hold fiainak tartották magukat. Zászlóikban a piros a Nap színe, az ezüst a Holdé. Az Árpád-sávos zászlóban is vélhetően eredetileg ilyen okkal szerepeltek ezek a színek. A Hold fiai hungiáknak nevezték magukat…Hol volt a magyar őshaza? Nem tudni pontosan, csak annyit, hogy mely birodalmaknak volt a hivatalos nyelve az ómagyar. Például a Szkíta Birodalomnak. A Magyar Királyság – Hungaria – államalapító népe a szkíta nyelvet beszélte, értesülünk Anonymustól és Bonfinitól. Később a 15. századtól egyre intenzívebben indogermánosították a múltunkat: a tudományos körök egy része váltig állította, hogy nincs szkíta–magyar kontinuitás, s ezzel azt kezdték sulykolni, hogy a magyar esetében egy viszonylag új népről van szó, amelynek nincs őstörténelme. Ha pedig nincs őstörténetünk, akkor a nyelvünk sem lehet archaikus. Azonban a szakirodalomban régen szinonimának számított a szkíta, a hun és a magyar elnevezés. Később ez kikopott, mert bizonyos osztrák uralkodók és néhány érdekkör így döntött. Ez illeszkedett az 1849 utáni, a magyar államiság felszámolását célul kitűző törekvéseikbe. Ezzel igyekeztek aláaknázni a magyar nemzetet, a kultúrát és a nyelvet. Onnantól a mai napig számos történelemhamisítást követtek el. Például a szkíta nemzet, mint a magyarság őse nem szerepelhetett a történelemkönyvekben, viszont minden idegen magyarázatot kritikátlanul átvették.” (Száraz, 2012.)


A végeredmény pedig az lett, hogy főként mezőgazdasági termékeket szolgáltató, kizsákmányolható szolgává alakították az országot és lakosságát, eltüntetve a „dicső múlt”, a magas szintű tudás és a jó élet emlékeit.

49 megtekintés
MOGY-embléma_2019.png
Blogos rovatok
Kiemelt cikkek

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu