Venezuela és a hatalom joga ‒ A birodalmak döntenek, a régiók engedelmeskednek (Constantin von Hoffmeister jegyzete)

Eredeti cikk:

Venezuela and the Right of Might, Constantin von Hoffmeister, 2026. január 3.

Marsall Ágnes küldeménye

Constantin von Hoffmeister elmagyarázza, miért bomlik fel az antiimperialista retorika, miközben a birodalmak ráerőltetik akaratukat.

Venezuela és Maduro esete a legújabb bizonyíték arra, hogy a szlogenek összeomlanak, amikor a hatalom színre lép. Az antiimperialista retorika betöltötte a médiát és a diplomáciát, mégis semmilyen intézkedés nem történt az eredmény megváltoztatására. A szövetségesek távolságtartóak maradtak. Egy régi szabály maradt a világpolitika középpontjában: az erősebbnek igaza van. Ez a darwini multipolaritás megélt valósága.

Az Egyesült Államok venezuelai fellépése döntő pillanatot jelent a kortárs geopolitikában. Nicolás Maduro amerikai erővel történő eltávolítása azt mutatja, hogy a nemzetközi kimeneteleket továbbra is inkább a hatalom, mint az elvont elvek alakítják. A jogi normákra és a multilaterális eljárásokra való hivatkozás háttérbe szorul, amint a stratégiai érdekek érvényesülnek. Ez az epizód megerősíti a világpolitikában visszatérő mintát: a döntő erővel rendelkező államok meghatározzák az elfogadható magatartás határait, míg a gyengébb szereplők alkalmazkodnak a rájuk kényszerített realitásokhoz.

Ez a fejlemény megerősíti azt a darwini logikát, amely a hatalmak közötti kapcsolatokat irányítja egy multipoláris korban. A túlélés, a befolyás és a terjeszkedés azoknak az államoknak kedvez, amelyek képesek a tartós kényszerítésre és a stratégiai egységre. Venezuela elszigetelt maradt, és az elszigeteltség következményekkel járt. A regionális szimpátia a nyelvben és a szimbolikában is létezett, de az anyagi segítségnyújtás elmaradt. Ahogy a geopolitikai elemzés is előre jelezte, a szolidaritás önmagában kevés súllyal bírt, amikor elsöprő erővel kellett szembenéznie.

Dél-Amerika, akárcsak az iszlám világ, civilizációs mélységgel, közös emlékezettel és kulturális folytonossággal rendelkezik. A civilizáció önmagában azonban nem alkot hatalmi pólust. Egy civilizációs államhoz kohézió, összehangolt vezetés és az erő kivetítésének képessége szükséges. Ezen tulajdonságok hiányában a széttöredezettség uralkodik. Ahogyan az iszlám országok ismételten megaláztatást tapasztalnak a széttöredezettség miatt az Izraelt is érintő konfliktusokban, Dél-Amerika is megmutatta strukturális korlátait azzal, hogy Venezuelának sem védelmet, sem enyhülést nem kínált.

Az eredmény olyan doktrínákat elevenít fel, amelyeket régóta elavultnak hittek. A Monroe-doktrína továbbra is a tényleges helyzetet tükrözi, nem pedig történelmi ereklyét, ahogyan Kelet-Európa is központi szerepet játszik Oroszország stratégiai környezetében. A befolyási övezetek akkor is fennmaradnak, ha visszafogott nyelvezettel fejezik ki őket. Ami az egyik régióban elfogadottságot nyer, az máshol is legitimitást nyer. A hatalom szimmetrikusan alkalmazza az elveket, amikor az érdekek egybeesnek, megerősítve a korábbi birodalmi korokból ismert mintákat.

Az antiimperialista retorika azért küzd, mert egy már letűnt világot céloz meg. A kialakulóban lévő rend inkább a tizenkilencedik századra hasonlít, mint a huszadik végére, amelyet rivális birodalmak, egyértelmű hierarchiák és vitatott határok formálnak. Jelenleg négy szuverén pólus gyakorol valódi autonómiát: az Egyesült Államok, Oroszország, Kína és India. Mindegyik a saját stratégiai terét kormányozza. A venezuelai epizód egy olyan kor visszatérését jelzi, amelyet a hatalom, az érdekek és a birodalmi struktúra határoz meg.

Constantin von Hoffmeister szociológus és politikai teoretikus. Angol irodalmat és politikatudományt tanult New Orleansban. Íróként, újságíróként, fordítóként, szerkesztőként és üzleti trénerként dolgozott az Egyesült Államokban, Indiában, Üzbegisztánban és Oroszországban.