top of page

Verzár Éva: A kis lak




A szerző Mire megvirrad (Mai székely balladák) c. kötetéből



Kelj fel és járj!



A kis lak



Már messzire szálltak a jeget hozó és havat hullató, fekete fellegek. Kivirult az idő, a Nap nagynehezen feltápászkodott az eget döfködő fák tetejére, s kacéran kacsintott le onnan a földre; nyomában felszakadozott a hóbunda. Levetkeztek a hegyek, le az öreg vadászház, ott a sűrű erdő megújhodó tisztásán. Gerendái mint összekulcsolt ujjak illeszkedtek egymásba, s a negyvenes éveinek végét taposó asszony elégedetten szemlélgette, simogatta szemével. Csak sikerült! Teljesült az álma! Ideköltözött a hegyre, ahová mindig is vágyott!

Az erdő a kis lak mögött mintha egy erődítmény volna, szinte magába olvasztja a rönkházat. A tisztás üde zöld fűje tengerként terül el az asszony lába előtt, milliónyi kis tarka virág nevet fel az égre; s bár tudják, hogy a magasságokat nem érhetik el soha, nevetve sütkéreznek a napsugárban, s szemérmetlenül tárják szét szirmaikat a dongó vadméheknek. Fekete ünneplőbe bújt bogarak sétafikálnak közöttük, jelezve, hogy hozzátartoznak a havasi élethez. Akad köztük jó néhány különc, aki nem elégszik meg a hagyományos öltözékkel, s bordó pöttyökkel cifrázza sötét ruházatát, ha nem éppen talpig vörösben illegeti magát az asszony előtt – Isten bocsássa meg nekik a flancolást!

A gyönyörűségtől megbabonázva áll. – Hogyan közlekedek majd itt? – mosolyog magában, mert egyetlen szál virágra sem szeretne rálépni, egyetlen kis élőlényt sem szeretne halálra taposni.

Mindent alaposan megszervezett. Jó előre megegyezett a juhásszal és a vadászokkal, hogy hetente hoznak fel neki élelmet, éppen csak annyit, amennyire feltétlen szüksége lesz; és csakis olyasmit, amivel az erdő nem ajándékozza meg. Konokul eltervezte, hogy kiismeri és hasznosítja a vadon terülj-terülj asztalkáját: gombákat, gyümölcsöket fog gyűjteni, feldolgozza őket, ellátja magát télire is eleséggel. Még hús is kerülhet asztalára, ha a vadászok jó szívvel lesznek hozzá.

Próbára teszi magát. Meg akarja ismerni az asszonyt, akit Isten leküldött erre a világra. Eddig is tette a dolgát, de mindig úgy érezte, hogy nincs a helyén. Szabadnak született, s ha fogva érezte magát, mindig lázadozott a lelke. Élni! Végre élni akar! Egybeolvadni a természettel, ősei nyomdokain járni, pogány istenekhez imádkozni: a Nap, az eső, a szél és a cserfes kis patak urához. Az Élet hárfáján játszó szellő lenni, fák ágainak citerása, istenek haragjának eget döngető dobolása.

Maga is meglepődött rajta, de egyszeriben szerencsésnek érezte magát. − Őszintén? – kérdezte tőle a fehér köpenyes, okulárés doktor. – Három hónapot jósolhatok, de azt is csak jóindulattal… – Ha nincs ez a halálos ítélet, ez a halálos fenyegetés, talán örökre odalent marad, s egész életében csak vágyakozott volna, csak készülgetett volna, minden beteljesülés nélkül. Így azonban senki és semmi nem mert az útjába állni, belátván, hogy illik tiszteletben tartani a búcsúzkodó végakaratát. Ám még az is lehetséges – fordult meg fejében, tekintetét a lefelé kanyargó ösvényen pihentetve –, hogy a halálos kór éppen a leghőbb vágyai megtagadása miatt hatalmasodott el rajta; és most, hogy új életet kezd, majd szépen takarodót fúj.

Biztos nem lesz könnyű egyedül; de biztos könnyebb lesz, mint semmit nem csinálva, semmit meg nem próbálva elpusztulni. Úgy befejezni, hogy istenigazából még el sem kezdte. Erejét megfeszítve vonszolta fel magát a kis lakig, cipelte fel magával legszemélyesebb holmijait: pár ruhát, néhány könyvet, tollat, füzetet, s egyetlen kis edényt. A többit, a nehezét, a juhász szamara hordja majd fel ide, csaknem a hegytetőre.

Bement a házikóba, addig is töltse meg a szalmazsákot, essen majd jól este az alvás a deszkából eszkábált ágyon. Frissen szárított fűvel – alighanem az erdésznek köszönhette, ő hozhatta egy lenti legelőről – jól megtömködte, aztán megtapodta, végül a zsák száját gondosan bevarrta. Hanyatt feküdt rá, hogy elrendeződjön benne a széna. Feküdt? Úgy dobta rá magát, mint egy rakoncátlan kislány, elterült rajta s felnézett az égre. Ismerkedett az egek urával. Milyen kék, parttalan tenger! Ilyennek még sohasem látta! Bárányfelhők utazását követte az égi tengeren, integetett nekik, s még mielőtt elvitorlázhattak volna, megszólította őket:

− Szervusztok, kedveseim! Itt vagyok! Fogadjatok el nővéreteknek, majd elszórakozunk együtt, jó testvéretek leszek, meglátjátok! – Aztán hasra fordult, hogy érezze a föld soha máskor nem tapasztalt tiszta illatát. S a Föld egyszeriben mintha megérintette volna szelíd lelkével. – Hazaérkeztem – suttogta az asszony.

Még a szalmazsákon hancúrozott, amikor ráköszönt a juhász. Két szamarat is hozott, mert egyre nem fért fel az összes csomag, meg aztán nem is akarta kedvenceit túlságosan megterhelni.

− Nehéz most az út – magyarázta, s bár, mondhatni, a legszebb férfikorban volt, igencsak lihegett. – A hegy lába innen fentről erősen lecsusszant, s lentről az ösvény, mintha megbokrosodott volna, úgy tör felfelé a magosba. No de itt vagyok. Segítek magának! – Együtt lepakoltak, behurcolkodtak, a rengeteg összezsinegelt csomagot, de a kis íróasztalkát is, amelyen az asszony majd lejegyez mindent, amit csak fontosnak talál új életében. Egyedül egy ügyes kis szerkezetet hagytak odakint. A juhász megragadta, a patakhoz cipelte. A fejsze fokával egy helyütt alaposan feltörte a makacs jeget, majd hamar kivágott két fiatal fenyőt, karvastagságú rönkjüket keresztbe fektette a vízen, s a végeiket – nehezék gyanánt – öles kövekkel rögzítette. Végezetül a rönkökhöz erősítette az áramfejlesztőt, s figyelte, hogyan forgatja a patak eleven sodra a lapátokat. Miután megbizonyosodott, hogy rendben működik, elmagyarázta a legfontosabb tudnivalókat az asszonynak, s búcsúzni kezdett:

− Nem fog félni? A baglyok s a vadak itt elég hangoson szólongassák az éccakát. Ha méges meggondolná magát, jöhet velem vissza. Vagy tudja mit? Ha fél, csak álljon ki a ház elé és kiáltson. Visszaverik ezek a nagy böhöm sziklák a hangot, meghallom ott lenn, s minnyá hozom a szamarakot magáért.

− Menjen csak nyugodtan, úgy elfáradtam, hogy nincs az a bagoly vagy vad, amelyik fel tudna engem költeni, főleg, ha megérzem a szalmazsákom illatát.

Miután eltűnt a juhász és két derék kísérője a fák sűrűjében, leült a ház előtti padra, rákönyökölt az ágakból eszkábált asztalra, s addig maradt ott, amíg a Nap bele nem simult az éjszaka titokzatos ölelésébe. Még jelentést tett a csillagos mezőnek, „Hahó, itt vagyok, vigyázzatok rám!”, s kérte a Holdat, világítsa meg az ösvényeket, el ne tévedjen a rengetegben egyetlen vad is az élelem után kutatva; aztán bebotorkált a kis lakba. Elfáradt. Csak a kezét és orcáját mosta meg friss, hideg vízzel, s azonnal belebújt ágyába. Úgy aludt, mint akit agyonütöttek. Nem voltak fájdalmai, nem voltak émelygései. Reggel pihenten ébredt az első napsugárral és az élénk nótázásba fogó madársereggel.

Első dolga volt, hogy spirituszégőn, friss patakvízből kávét főzött magának. Ez volt az egyetlen élvezete, amelyet magával hozott a városban felejtett életéből. Kezébe vette bögréjét és kitelepedett otthona elé. A Nap – akárcsak tegnap –, már kúszott fel az égi ösvényen, a fák tetején megállt egy kicsikét, hogy sugarai játszadozhassanak a fenyőfák tűhegyes leveleivel, majd ballagott tovább, egyre magasabbra kúszva, hogy elérje a csóré szikla tetejét. Közben a bögre kávé elfogyott, s a harmat világot látni indult a bodorfelhők felé. Az asszony csak ült némán, szoknia kellett, hogy nincs körülötte a városi zsivaj és dübörgés, az átható kukaszag, a szél kergette hulladék. Tüdejébe tiszta levegő áramlik, s a mély csendet eddig ismeretlen szimfonikusok cifrázzák a maguk szeleburdi módján.

Az év első és egyben a legszebb évszakát választotta a felköltözésre. A tavaszt, amikor újjászületik minden: rügyben, bimbóban, fészekben, szívben...

Napról napra vidámabb lett az erdő. Minden reggel más-más arcával köszöntötte a hegy. A rügyek bomladozni kezdtek, édeskés illatukat a szél szárnyaira bízták, úgy adták hírül, hogy semmi kétség, ez a kikelet. A fű is egyre sokasodott talpa alatt, és nemsokára olyan pompás pázsit simogatta, hogy elképzelni sem lehetett kellemesebbet.

Csak az árnyas fák között folydogáló patakhoz ragaszkodott még makacsul a jeges páncél. Egy napsugaras délelőtt mintha hangos reccsenéseket, roppanásokat hallott volna. Hosszasan fülelt, amíg rá nem jött, hogy a patak az: szétfeszítette s ledobta abroncsát. Vígan, szabadon lendült neki a völgynek. Azonnal a partjára ült, illett bemutatkozni legifjabb barátjának. Körülötte egész sereg csivitelő szárnyas gyűlt össze csudát látni; üdvözlésképpen a kis patak megcsillantotta habjában az isteni fényt. A mókusok lejjebb ereszkedtek, s amikor hirtelen szembetalálkoztak magukkal a patak tükrében, ijedten szökkentek el, menedéket keresve a fák magasabb ágai közé.

Ezután a reggelek mindig ugyanúgy indultak: kávé, napsugár, a pataktól kölcsönkért tenyérnyi hűs víz – felfrissítette vele arcát. Napközben azonban addig ismeretlen élmények nyomába eredt. Bejárta előbb a közeli ösvényeket, majd egyre messzebb merészkedett. Ráakadt egy különlegesen kacskaringós végű, letört ágra, pásztorbotra emlékeztette, attól fogva ez lett a leghűségesebb útitársa, Nélküle el nem indult volna, ám ezen maga is elcsodálkozott és elgondolkodott, vajon a lelkének vagy a testének van igazán szüksége rá. A magányérzet fenyegeti vagy talán végső órája közeleg? De megrázta fejét, s határozottan megállapította, hogy jól van, sőt, csodálatosan.

Hetente egyszer sétája az „esztenára” vezetett. A vadcsapásról, a hegy kacskaringós ösvényéről, a fák közül letekintve már látta, amint az oldalban, a juhász nyári kuckója melletti karámban, éppen fejésre készítik elő a juhokat. Mire leérkezett, már üstben állt a habos tej, s a birkák vidáman szaladgáltak a zöld legelőn. Egy pillanatra megállt mellettük, szerette nézni a báránykák felhőtlen játékát. Anyjuktól elkülönítve is vidáman ugrándoztak, mintha csak bégető állatóvodában volnának; feléje fordultak, ártatlan tekintetüket ráemelték, s ő érezte, hogy érthetetlen szomorúság szállja meg egyszeriben, még a szeme is bepárásodik. Ám rémületében gyorsan összekapta magát, mert meghallotta a kutyák veszett csaholását; szerencsére mindjárt a juhászt is, amint átkozódva csitítgatta őket.

− Jó napot! – kiáltott megkönnyebbülve.

− Jó napot adjon Isten! – szólt vissza a juhász, s a munkát a gyerekekre hagyva, már ment is eléje. – Na, milyen a hegyen? – Sose felejtette el megkérdezni ezt, mert igen furcsállta, hogy még soha nem panaszkodott ez a különös asszonyteremtés, holott éppen oda költözött, ahonnan ő olyan szívesen tért mindig vissza a völgyben álmodozó falujába.

− Még nem futamodtam meg – nevetett az asszony. – Az orda meg a sajt viszont elfogyott.

− Ha csak ez a gond, ezen segíthetünk – s máris vezette vendégét a hófehér kendőkkel letakart, fenyőpolcos „raktárja” felé. Sorra emelgette fel a gézkendőket, s mutatta, melyik sajt mennyire érett ki, s tanítgatta az asszonyt, mit vegyen azonnali fogyasztásra, s mit későbbre, akár ha télire, hisz lassan gondoskodni kell a szűkebb napokról is. − Lássa, hogy mijjen gazdag a legelő? S azt is észrevette, hogy a bárányok nem szopják le az anyjuk tejét? Most a legzsírosabb a sajt, s ha akarja, arra is megtanítom, hogyan készül a legfinomabb túró.

− Láttam a báránykákat, és sajnáltam is őket. Micsoda gonoszság nem engedni az anyjukhoz őket!

− Asszony, maga es csak asszony, aki csak a szívivel lát, de figyeljen!

Figyelt is ő, amennyire csak lehetett, s alig várta, hogy kis lakába érjen, s kipróbálja az ősi recepteket. Átalvetőjét dugig feltöltötte sajttal, ordával, s elbúcsúzott hegyi barátjától.

− Aztán el ne tévedjen az erdőben – somolygott a juhász búcsúzóul. Még sokáig nézett az asszony után. „Úgyis megfutamodik már a koporsócsináló idő előtt, amikor a fák könnye több lesz, mint a Nap sugara” – bólintott, de lelke mélyén azért szorított, hogy ne legyen igaza.

Az asszony belekapaszkodott az ösvénybe, s botja segítségével húzta magát terhével a hegynek felfelé. Néha meg-megállt, hogy megpihenjen, ilyenkor körülnézett, itta a rengeteg szépségét, lassan ráismert minden fára, bokorra. S mert állandóan változott körülötte a világ, egy-egy kedvenc fáját vagy formás bokrát soha nem látta viszont olyannak, amilyen korábban volt. Főleg a kiadós eső tette meg a magáét: megszaladtak, kiegyenesedtek, s büszkén nyúltak a fény után, egyre feljebb törekedve, talán hogy utazhassanak egy jót a bodros felhők taraján.

Hazaérvén, ledarálta a sajtot, ahogy azt a juhász tanácsolta, aztán megpihent kedvenc helyén, a patak partján, s elmesélte kis barátjának, mit látott, hallott. Amaz vígan felelgetett, de rohant is tovább, hisz várták a sziklák, kövek, hogy birokra kelhessenek egymással.

Másnap megint vette a botját, hűséges kísérőjét, s nekivágott a vadonnak háncsot gyűjteni. Nem is akármilyet: lehullás után is szépen egyben maradt, jókora fenyőfakérgeket. Választékban nem volt hiány, a fák közötti mohaasztalon bőven talált kedvére valót. De nem csak ezt, hanem őzlábgombákat is egy kosárra valót. Habár alig tudott mozogni hóna alatt a rengeteg faháncstól, ezek a hercig teremtmények olyan kedvesen kínálgatták magukat, hogy nem volt szíve otthagyni őket. Otthon elterítette őket egy árnyékos, de levegős fűágyon, aztán leült a földre, s mint egy kisgyerek a kirakós játékát, úgy illesztette ő össze a kéregdarabokból az első hordóját. Miután pedig igen meg volt elégedve a kézügyességével, csinált még kettőt, s a ledarált sajtot szépen beléjük gyúrta. Végezetül – mielőtt a tetejét mindegyikre ráhelyezte volna – borókabogyót szórt legfelülre, hogy készítménye íze s illata télen, amikor napvilágot lát majd, még finomságosabb legyen.

Rettenetesen elfáradt. Kis asztala mellé ült egy édes bodzateával, hogy papírra rója mindazt a csodálatosat, ami pirkadattól kezdve vele történt; ám alig vette kézbe a tollat, szemhéja úgy elnehezült, hogy kénytelen volt megadni magát az álomnak.

A nyár amilyen lassú lábakon jött, olyan szélsebesen távozott. Melegben a patak játékosan csiklandozta bőrét, a háza fölötti fák árnyéka sohasem engedett be több hőséget annál, mint amennyi éppen kellemessé tette hajlékát. Teendője akadt bőven: bebarangolni a vidéket, összeszedni mindent, ami csak ehető, legfőképpen is a szamócát, málnát, áfonyát, ezeket aztán befőzni; meg az ezernyi gombát, ezeket aztán vagy megszárítani, vagy megsavanyítani. Nevükön szólította a visszajáró madárkáit, s még arra is kapható volt, hogy mókus módra fenyőt másszon, ha kiesett madárfiókát talált a földön. Elnézte bogarainak cikkcakkos vonulását, útjukon kísérte őket, amíg csak látni engedték s el nem bújtak a virágok közé. Órákig csodálta a bolyban szorgoskodó hangyák munkáját, s hallgatta a tücsök ciripelését. E zengő muzsika nélkül kopár lett volna a kis tisztás hangulata, hiszen hangja volt a reggelnek, a délnek pedig meleg csendje: ilyenkor bóbiskoltak a fák levelei s közöttük megbújva a madárkák. Délutánra aztán ébresztőt fújt a megélénkülő szél, pár levél lehullt, hogy jobban férjenek a madarak, s ők újból csevegni kezdtek; estig már be sem állt a szájuk, annyi mondandójuk volt egymásnak. Ám éjszakára a tisztes bagoly nemzetség szigorú csendre intette őket, s átvette a virrasztást a vadon felett.

Órára soha nem volt szüksége, pontosan tudta azt a nap járásáról, de időjósra sem, mert az időjárást pedig megjósolták a fellegek állásai, vagy épp a madarak a hirtelen beálló csendjükkel. Az ősz színei lába elé hullottak köszönteni őt. Ökörnyálfonat kúszott a falevelek között, s az Úristen mintha erőst elbúsulta volna magát. Talán az aranysárga nyarat siratta, vagy már jóelőre a fogvacogtató hidegtől és éhségtől szenvedő állatokat, tény, hogy könnyei csak úgy peregtek az asszony ablakára. Tudhatott már valamit a fennvaló, mert abban az évben hamar megbomlottak a fellegek, s a varjak károgása ellenére a csóré szikla sapkát húzott, a Hargita fehér bundába öltözött.

A juhász sem várt ilyen korán ekkora égi áldásra, a friss havon azért még felmászott a kis lakhoz, s elbúcsúzott, mondván, végre hazamehet a meleg fészekbe asszonyához, a faluba.

− Isten áldja! – szorította meg kezét az asszony.

− Isten álgya! – érzékenyült el az ember. – Osztán üzenetét ne felejcse azért leküldeni a faluba, a vadászok megtanálnak engem.

Tél a hegyen!

Most aztán birokra kelhet a világgal! Most aztán kiderülhet, ki az erősebb! Ki vagyok én? Milyen sorsot szántak nekem az égiek? Élni vagy halni hagynak?

Már majdnem ablakáig ért a hó, bámult kifelé, a háta mögötti kandallóból meleg ölelte át törékeny alakját. A fák menyasszonynak öltöztek, a meglepett madársereg ágról-ágra ugrándozott, mintha nem tudná, mihez kezdjen ezzel a nagy fehérséggel. A mókusok is mulatságos, hangtalan kalimpálásba fogtak, csak a leomló hó suppanása, ágak reccsenése törte meg a néma csendet.

Nem félt a hó fogságában, hisz enni- és tüzelnivalója volt bőségesen. A ház mellett katonás rendben sorakoztak a fahasábok, csak meg kellett kínálni velük a kandallót. A vadászoknak köszönhette ezt, azoknak, akikkel tavasszal s nyáron összebarátkozott, s kivették kezéből a fűrészt és a baltát. Ahogy beszélgettek, mesélgettek, úgy nőtt a farakás a ház mentén.

Hát, nem könnyű az élet a hegyen! A hideg a csontjáig hatolt, amikor kiment, márpedig ezt minden áldott nap megtette, még ha olykor órákba telt is az ajtó elől a hó elhányása: a Nemere szele meg-megbokrosodott, s ilyenkor vitte, tolta maga előtt a havat, a hóbuckákat... Vonzotta titokzatossága a fehér rengetegnek, de azért túl messzire még hójáró talppal sem merészkedett. Óvták ettől a hozzá be-beköszönő vadászok is, hisz ilyentájt sose lehet tudni, mikor botlik az emberbarátnak éppen nem nevezhető éhes vadba, akár farkasba, akár medvébe.

Fájt a kegyetlensége az amúgy meseszép erőnek: ablakából éhségtől elcsigázott őzet látni, vagy behorpadt hasú vaddisznókat, amint makk után túrnak. Elrémült a farkasok üvöltésének visszhangjától, eliszonyodott, ha épp a háza előtt esett össze a falka gyűrűjében egy-egy sudár szarvas.

Neki volt mit ennie – a juhász előrelátásnak, a vadászok segítségének s a hegy gyümölcseinek köszönhetően.

Az embert és állatot igazán próbáló időt február hozta. A csipkeruhába öltözött fák alatt megalázkodtak az éhező vadak, s a napsugárban csillogó havon nem egyszer tört egymás életére az ugyanazon nemzetséghez tartozó csapat. Ilyenkor szeme elé emelte kezét, hogy ne lássa, hogyan rontanak egymásra; s amikor elcsendesült a küzdők hörgése, a fehér havon ott vöröslött az öldöklés szörnyű virága.

Hej, élet! Igazi, küzdelmes, havasi élet!

A madarak ablaka párkányán vertek tanyát, ott csipkedték a jó zsíros szalonnát s a soványka magokat – ezekkel naponta kedveskedett apró barátainak. A levegő kicsinyke uralkodói torzsalkodtak, verekedtek, s hálásan hancúroztak örömükben. S mint igényes népség, evés előtt és után belecsapták csőrüket és szárnyukat a hóba. Mosakodtak. Majd köröztek az asszony előtt, megköszönve a finom eledelt, s felröppentek a közeli fákra, ott helyet sepertek maguknak az ágakon, körülkémleltek, aztán tovább szállt ki-ki a maga fészkébe. Ez a szárnyas hadsereg volt az olvasás mellett a legkellemesebb szórakozása.

Aztán szelídülni kezdett az idő, vadász barátai egyre gyakrabban látogatták meg, s töltötték fel friss vadhússal készletét. A Nap – az Úr jóváhagyásával – elszánta magát, hogy átveszi a hatalmat a jég birodalma felett. Előőrsként küldött sugarai egyre nagyobb támadást indítottak a hótakaró ellen, amire az éjszaka leple alatt alattomos fellegek heves hóviharral válaszoltak. A Nemere süvítve sepert mindent maga előtt, ilyenkor a kis és nagyállatok biztos menedéket kerestek, s megszeppenve várták, mi lesz ennek az őrült kergetőzésnek az eredménye.

Csodák csodájára végül nem a nagyhatalmak lettek a győztesek s vetettek véget a küzdelemnek, hanem a kicsiny, törékeny hóvirágok. Bátrán állták a fagy szaggatását, néztek szembe a Nemerével, ha kellett, összehúzták kecses szirmaikat; ám egyre többet játszottak a napsugárral, és egyre többen foglaltak helyet maguknak a hegygerinc melegebb meredélyein. Amikorra kecsességükkel megtelt az erdő, hangos szóval érkeztek a cigányasszonyok, kosárba kerültek a bátor harcosok, aztán a városba, meleg szobákba, s itt végképp feladták a küzdelmet: a havas szépei nem élhettek gyökereik s a cirógató napsugár nélkül.

− Hej, élet, székely élet! De erős vagy, míg tör az élet! – nézett az asszony a kosarasok után.

Egyszerre fogant a tavasz, s vajúdott ezernyi virágot a tisztásra. Ismét gólyaléptekben közlekedett, féltve nemzetes virágait, s egyre többet maradozott kint, arccal a napsugár felé fordulva.

Az erős asszonyt megviselte a tél.

Mikor megelégelte a mind hosszabb ücsörgéseket, elővette botját, sétára indult. Az öreg tölgy és a három fenyő felé igyekezett. Alig egy kőhajításnyira volt egyik kedvenc tisztása; de igen szerették ezt a helyet a vadvirágok is, közönséges fű jószerivel nem is termett itt, csak a virágos pázsit. Mire a tölgy alá ért, már erősen pihegett. Elfáradt. Öreg tölgybarátja törzsét gyengéden megsimogatta, mint aki nagy dolgot akar kérni: engedje meg, hogy nekidőlhessen és nála megpihenhessen. Hátát nekivetette a fának, s nagyon lassan, csigamódra ereszkedett le a földre. Mókusok ugráltak és játszadoztak körülötte a tavaszi napsütésben, ám rá sem hederítettek. Nem érezte hálátlannak őket – télen bezzeg örültek a kiszórt eledelnek, a makkoknak és tobozoknak –, hanem ellenkezőleg: nem kellett félniük tőle, mert közéjük tartozott. A havas hegy világához.

Otthon volt.

Erős szédülés fogta el, s rögtön megjelent arca előtt az orvos vastag keretes okuláréjában. – Tessék addig is ágyban maradni, az sokat segíthet. A gyenge szívet nem szabad ugráltatni!

Ó, ezek a kedves kis virágok! Szerette volna megsimogatni bársonyos kelyhüket. Kinyújtotta ujját, próbálta elérni pillangóruhájukat, de már nem sikerült. Elsötétült előtte a világ. Még érezte a fenyves erdő illatos sóhaját, mintha a fák is susogtak volna valamit... Bágyadtan elmosolyodott, eldőlt kedvencei közé. A fűszálak között ismét ünneplőbe öltözött bogarak szaladgáltak, a fákon megszólaltak a madarak, altatót daloltak.

Még aznap rátaláltak a favágók. – Havasi Gyopár – mondta egyikük, s a többiek bólintottak hozzá. A juhász, mikor hírét vette, levette kalapját, némán meghajtotta fejét.

Az Asszony előtt.



 

Kapcsolódó cikkünk:





81 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK