Verzár Éva: Gondolatok az életemből

Ma temetik – temetjük – Verzár Évát, írótársamat, a Szilaj Csikó főszerkesztő-helyettesét, a fészbukos változatunk kigondolóját és szerkesztőjét. Rá emlékezünk most alábbi önéletírásával, a Mire megvirrad (Mai székely balladák) c. kötetből. És rá emlékezünk majd az elkövetkező hetekben, hónapokban, években azokkal a remekléseivel, amelyek ugyan már megjelentek korábban könyvben is, a Szilaj Csikón is, de pótolni szeretnénk valamennyit abból a tetemes adósságból, amellyel a földi világ tartozott és tartozik Verzár Évának.

Röviden szólva: nem kapta meg kortársaitól az őt mint nem mindennapi szépírót megillető figyelmet és elismerést –, tisztelet a kis számú kivételnek.

A Mire megvirrad hátulján olvashatók az alábbi méltató, igaz sorok a Hét Krajcár kiadó vezetője, Benke László jeles költő és író tollából:

„Isten áldotta tehetséget, írót avatunk e kötettel. Ma szinte senki nem ismeri Verzár Éva nevét. De jaj, holnap az irodalom is megismeri őt! (...) egyik ámulatból a másikba esve olvasom, élem és megélem ezeket az írásokat. Történetről történetre haladva megállapíthatom, hogy e könyv írója még látta a havasokat, itta források vizét, hallotta fenyvesek zúgását. Tudja, mi a tisztaság.”

Jókai Anna pedig ezt írta a Verzár Évának szóló magánlevélben:

„Így Ádvent környékén, különösen tisztító, lélekpezsdítő a Te könyved: a Mire megvirrad. »Mai székely balladák« alcímet adtátok neki. Szabályos vers-ballada egy van a kötetben: a megrázó szépségű »Ágnisné átka«; az újdonság az, hogy prózában is lehet balladát írni, ha elég merész az írója és elég érett az olvasója arra, hogy a drámaian elhallgatott részeket a fantáziájával kitöltse. Neked, kedves Éva, ez a bravúr sikerült. A befogadó tudatában is megképződik a híd, ami a történetet egybefűzi. S hogy milyen történetek ezek? Pátosz és szentimentalizmus nélküliek, az emberi természet minden oldalát feltáró hétköznapi léttragédiák, olykor groteszk szituációk, néha sírnivalón keserűek, s gyakran vigasztaló humorral áthatottak. A felnevelő táj összetéveszthetetlen színei villannak a sorok között, a havasok friss levegője fújdogál mondatról-mondatra.”

Soha nem hallottam egyetlen panaszos szót sem Verzár Éva szájából. Sem a testi fájdalmai miatt, sem az elismerés hiánya, a nagyközönség érdektelensége miatt.

A testi kínokkal úgy tudott megbékélni, hogy úgy érezte, ezzel is csak közelebb kerül embertársaihoz, jobban átéli fájdalmaikat, könnyebben megérti szenvedésüket, lelki viharaikat.

Az pedig, hogy írói mellőzöttsége miatt mégis csak maradhatott benne elmondatlan közölnivaló, leginkább abból derülhetett ki, hogy amikor úgy egy hónapja megkérdeztem tőle, hogy melyik írásával koronázzuk meg a Hét Krajcár itteni, Szilaj Csikós ünnepi sorozatát, gondolkodás nélkül vágta rá: az Ignácnéval. S ez az elbeszélése bizony így fejeződik be:

„A sírásók felemelték a koporsót, engedték volna le, ha ki nem síkul az első kettőnek kezéből a kötél, minek következtében a díszes fakoporsó fejre állt, szétnyílt, s hirtelen felült benne a görbe hátú asszony. Babonás félelem ragadta meg a falu felnőtt népét; rémüldöztek, sikoltoztak, majd megfutamodtak. Kiürült a temető, csak az egyik unoka hangja csengett tisztán a kísérteties csendben: – A nagymama még mondani akart valamit.”

A gyors választása – az Ignácné hirtelen ajánlása – még valamiről árulkodik azonban. Mégpedig arról, hogy Éva véglegesen megbékélt a földi sorsával, s menni készült. Ágó és Gábor Nórcija és Leója után végre megjött az oly régóta várt újabb kisunoka, Oszi és Ágszi Pannija, megismerhették és megszerethették egymást, elrendeződött ez a sokáig olyannyira fájó hiány is. Nem volt tehát miért tovább cipelnie magával az őt lelkiekben mégoly nemesítő, testiekben azonban egyre súlyosbodó, mind inkább elhatalmasodó terheket. A legutolsó pillanatokban is maga mellett érezve küzdelmes élete töretlenül hűséges társát – férjét, Verzár Jenőt –, egyetlen jajkiáltás, egyetlen panaszos hang nélkül, méltóságteljesen elszenderült.

Végül is beteljesedett és kiteljesedett az élete. A Szilaj Csikó világhálós nyitóoldalát most is ékesíti az ő életcélja, örök mozgatója: „Hogy valami nyomot hagyjak magam után..." Ezért is választottam egyszerre búcsúzás- és megőrzésképpen ezt az írását: Gondolatok az életemből.

Aki a gondolatait itt hagyja, az már nyomot hagyott. Aki olyan könyveit hagyja hátra, mint a Mire megvirrad, vagy a másik mai székely balladáskönyv, a Lármafák oltalmában, vagy a kisregénye, az Anyaország ölében, az már örök időkre földi szívünkbe zárta magát.

Már aki olyan szerencsés volt, hogy találkozhatott vele, s aki olyan nyitott volt a szépre és jóra, mint amilyen szerencsésnek mi, Szilaj Csikósok mondhatjuk magunkat, s mindazok a székelyföldiek és anyaországiak, akiket valaha is megérintett személyének és írásainak szeretetteljes varázsa.

Erről a varázslatról tanúskodik ez a Szilaj Csikós csoportkép is, amely Verzár Éva és Verzár Jenő csömöri házának kertjében készült. Mogyoróvesszőt ültettünk a jövőnek. Meg lehet nézni a tekintetekből sugárzó életörömöt.

Ezt kaptuk Évától, Jenőtől, egész családjától.

Köszönjük Neked, drága Éva! Örökké hálásak leszünk érte.

S még valami – egy nagyon friss fejlemény: tegnap a Budaházy-ügy utolsó három elítéltje is köztársasági elnöki kegyelemben részesült. Bizony, Verzár Évánknak is szerepe volt ebben, hiszen az ügy minden mozzanatát szorgalmasan felrakta a fészbukos Szilaj Csikóra. Éva nemcsak csordultig székely maradt szép lelkében, de egy igazi kuruc, egy igazi szilaj igazságharcos is mindig ott mocorgott törődött testében.

Amíg tehetjük, járunk nyomdokaidban.

Isten Veled, drága Éva!

És Isten segítse meg a hátramaradókat, szeretteidet, családodat, székelyeket, anyaországiakat!

(Varga Domokos György)

---

Verzár Éva

Gondolatok az életemből

Szép, különösen szép kezdő mondatot kellene megfogalmazni, mint a mesékben, hisz minden születés csoda: a könyvé, a dalé, az emberé… „Az egyszer volt, hol, nem volt” épp ezért nyerhetett létjogosultságot, mert elkezdeni valamit a legnehezebb. Méricskélt gondolatok sokasága, hogy az olvasót lehetőleg az első szavaknál, de legalább az első mondatoknál megfogja az, ami a lelkedből annyira kikívánkozik. Mit sem segít az a nyilvánvaló tény, hogy folynak utána a sorok bőven, mint a mélyből feltörő forrás.

Különben is: e világi saját – még ha nem is önálló – életünk legbiztosabb kezdőpontja a születésünk, és erről éppen nincs semmi emlékünk, bárhogy is erőlködünk. Az első emlékek a gyermekkor titkos világából, homályosan villannak elő. Talán csak annyi, hogy valaki elrontotta a háromkerekű biciklidet, vagy egy fagyos reggelen kitörted az ablakot, mert egyedül ébredtél, és mert féltél… Hogyan lehet kitörni a bejárati ajtó ablakát egy karcolás nélkül? Hogy lépdelhet a kicsi láb a fagyos talajon, megkeresni az édesanyját, aki kora reggel, ha kis időre is, de munkába megy? Előtte még óvatosan melléd csúsztatja a díszpárnát, hitte, hogy az megvéd, amikor kezeddel keresed a megszokott, megnyugvást adó testet.

Telnek-múlnak az évek, egyre több mindenre emlékszel: illatokra, hangokra, elmosódó arcokra. Ha most abból az időből valaki eléd állna, csöppet sem csodálkoznál, hogy nem változott semmit. Neked ugyanaz a gyermek maradt, aki a pajtásod volt egykoron.

Otthonod jut eszedbe, a nagy kúria, ahol törpének érezted magad – meseországban. Körülölelt egy nagy-nagy kert, tele fákkal, virágokkal és nem utolsó sorban a mögötte folydogáló folyóval. Csodálatos világ ez… Tavasszal a fák virágai, fehér és rózsaszín szirmai bűvölnek el; aztán jön a nyár, és az érett gyümölcs illata, íze varázsol el minden alkalommal, amikor leszakítod a legpirosabb almát vagy a legsárgább körtét a fáról. A kert az otthonod, ismersz minden fűszálat, tudod, hol kell keresni a sóskát, azt is, mikor a legfinomabb. De ismered az erdők-mezők virágait is, tudod, hol nyílik kedvenced, az ibolya. És főleg, legizgalmasabb foglalatosságként: várod a vásár napját!

Az első tavaszvásár! Reggel korán már hallod, ahogy gyülekeznek a szekerek, gyermekszemeknek csupa-csoda áruval megrakottan. Nem kell a nógatás, hogy kelj fel és öltözködj, kislányom, a vásár hívogató hangulata kiugraszt az ágyból. Eszedbe juttatja a mézeskalács mennyei ízét, a kakas alakú, fütyülős cukorka édességét. Ha emlékeidben tovább keresgélsz, elővillan a palántasoron árusító asszonyok ismerős arca, előttük kosarakban az eladásra váró árvácskák mosolygós szirmai. Friss zöldhagyma ágaskodik ki és kelleti magát, a saláta kerek feje pedig szinte az öledbe ugrik, hogy magaddal vidd.

Kissé odébb már érdekesebb a világ: szalmakalap, kistáska, hordók, teknők, és ki tudja, még mi minden vár eladásra. Nem is érdemes tovább várni és bámulni, mert megérzed illatát, csábít a micss, vagy ahogy románul mondják mititei. Kicsit jelent, kis húsdarabok szénen sütve és mustárral tálalva. A tálalás szó, persze, kissé túlzás, mert csak úgy a kezedbe adják egyszerű papírtányéron, ám így is alig várod, hogy bekaphasd őket.

Elmaradhatatlan az ilyen vásáron a sok barom – azért is hívják baromfivásárnak –, s minden megvehető: tehenek, lovak, rózsaszín malackák sokasága… A vásártér legnagyobb mutatványa a lóvásár. Kalapos cigányok nagy vehemenciával próbálgatják igavonóikat, és persze mindenki a magáét dicséri. Sokan veszik őket körül. Olyan is, aki vásárolni szeretne, de a legtöbb ember csak a száját tátja. Nem mindennapi cirkusz a lovakra való alkudozás. Nézegetik patájukat, fogaikat, járatják, vonultatják a türelmes jószágokat a homokos talajon, közben ki-ki a maga meggyőződését harsogja. Ha pedig valamelyik végre megfelel, jöhet az alku. Meg-megköpdösik tenyerüket, nekilendül a kar, aztán rendre megáll félúton a levegőben. Amíg aztán végre kimondják az utolsó árat, és csattan a tenyér. Innen már nincs visszaút. A megegyezés szent. Ekkor már fellélegzik a tökmagot rágcsáló nézősereg is, s mindjárt odébbáll, mert amott kezdődik egy újabb alkudozás, újabb műsor, s el nem szalajtaná senki.

A vásár a szerelmesek napja is. Fiatalemberek a mézeskalács-szívet nézegetik. Az árus ismerős, ismerősként üdvözli az embereket. Minden vásárban ott vannak, semmit sem felejtenek, nem tévesztik el, ki kicsoda, mindenkihez van kedves szavuk. Érdeklődnek, élcelődnek, pontosan tudják, kinek milyen ajándékot kínáljanak. Ízletes és illatos portékájuk sokat segít. Kibékíti az összeveszett párt, vagy épp erőt ad szerelmet vallani a félénk legénynek. Szív alakban kis tükör, sokféle felirat, mert ahány szerelmes, annyi gond, féltékenység, bánat, öröm. Estére sok leány nézegeti magát a kis tükrökben, majd elteszik valamelyik vitrinbe – emlékül, hogy majd évtizedekkel később, az élettől meggyötörten, egy pillanatra elővegyék.

Évente négyszer van vásár. Meghatározó esemény a falu életében. Lassan melegednek a napok, a virágokból már formálódik a gyümölcs. A folyó is kezd színt váltani. Ha beledugod a lábad, egyre tovább tarthatod benne. Eljön az a pillanat is, amikor habjaiba vetheted magad.

A folyó életem meghatározó közege volt. A mögött a kúria mögött folyt csendesen, barátságosan, amelyben laktunk, és amely hajdanában-danában férjem nagyszüleinek a tulajdonában állt. A valamikor Örményországból menekült nemesi család tíz gyermekével Erdélyben telepedett le. Az egyik ott felnőtt gyermek a párom nagypapája. Idővel a család szétszóródott a világ minden tájára. Az otthon maradottak eladták a kúriát. A választási lehetőségek közül ők a földre, erdőre szavaztak, ezeket tartották meg; a hatalom meg hamarosan elvette tőlük. Maradt a nagy semmi.

Nekem megadatott az a szerencse, hogy ott lakhattam, mert az egyik felében szülőotthon volt, s édesanyám ott dolgozott. Ott nőttem fel, és oda vittük vissza, sok évvel később gyermekeinket, hogy lássák a mi csodás mesevilágunkat: a kertet, a mögötte araszoló folyót... Csakhogy emez akkorra már átesett a diktatúra egyengetésén: mocsár és átható bűz fogadott bennünket.

Nyári reggeleken első dolgom volt, hogy megnézzem, süt-e a nap. Ha igen, irány a víz! Hamar megtanultam úszni, mert a nagyfiúk rákényszeríttettek. Mégpedig úgy, hogy beledobtak a vízbe, és ha már fulladoztam, azonnal kivettek. Nem tudom, hányszor történt meg, mert én igencsak igyekeztem, és hamarosan már versenyt úsztam velük. Ha megéheztem, szaladtam előre. A kemencében sült kenyérből leszeltem egy jó nagy darabot, megkentem, legtöbbször csak zsírral. Visszafelé már más volt az útvonal, nem a baromfiudvaron át, hanem a kerten keresztül. Onnét szedtem a hozzávalókat: hagymát, uborkát vagy éppen fokhagymaszárat. Szalmakalapomat érett almával, körtével töltöttem meg. Elég volt estig.

A nyári esték csodálatosak falun. Előbb a csorda jött meg. A teheneket érkezésük előtt már egy órával várták gazdáik. Minden sarkon csoportokban beszélgető emberek, akik kitárgyalták esténként a falu dolgát-baját. Néha megjelent a dobos – egy sánta ember –, és hírül adta, amit tudnia kellett a falu népének. Mikor lesz bál, vagy éppen mikor oltják a tyúkokat. Háborús veterán volt a falu hivatalos hírmondója; a harctéren veszítette el egyik lábát, amelyet aztán falábbal pótoltak. A gyermekek, amikor megjelent valamelyik utca sarkán, csúfolták is emiatt. Mert ők is ott voltak mindenütt, ahol a nagyok, csak kissé távolabb tőlük, leginkább a sáncok martján játszadoztak. Az öreg dobost sem gúnyolhatták sokáig, mert valaki mindig közéjük csapott, és úgy rebbent szét a sok mezítlábas szeplős gyermek, mint a verebek a porból. Ez volt a nevelés egyik formája, de hatott. Megszeppenve ültek vissza a sánc szélére, mímelve a játékot, s fülelni a nagyok szavait.

– Közhírré tétetik! – hangzott fel a dobpergés után. A kikiáltók jellegzetes, elnyújtott hangján sorolta a dobos, hogy mi minden várható az elkövetkező napokban. Miután meghalt a jó öreg, nem is volt több hivatalos szószólója a falunak, már ekkor érződött, hogy változni fog a világ. Már volt televízió a faluban! A szórakozás helye azért maradt a park, a mozi, a bálterem.

Igen! A bálok! Nagy hírnek örvendtek, s jöttek is a legények számosan, ki biciklivel, ki gyalog. Két zenekara is volt a mi falunknak, egy fúvós banda, és egy modernebb: harmonika, dob, hegedű, szaxofon és gitár játszotta a talpalávalót. Mulathatott a fiatalság hajnalig, s beszélhetett a falu népe akár egy hétig is. Mert mi volt a legfontosabb ezekben az összejövetelekben? A mulatozáson túl a szerelem, s a szerelmek, jövendőbeli jegyességek, esküvők kitárgyalása. Kiváltképp az asszonynépség vívta ki magának a jogot, hogy eldönthesse, illik-e ez vagy az a fiatal legény és leány egymáshoz. Jaj volt annak, aki nem alkalmazkodott a nép akaratához!

Tavaszi, nyári, őszi estéken nemhogy elcsendesedett volna az élet, inkább megelevenedett a falu. A napi munka végeztével felszusszanhattak az emberek. Minden ház előtt kispad várta a napi munkától megfáradtakat, hogy megpihenhessenek, beszélgethessenek. Hiába támadt rájuk szúnyogok özöne, a falusiakat cseppet sem zavarta. Meggyújtottak egy kupac megszáradt marhatrágyát, s a szagától elszeleltek a csípős rovarok, az emberek viszont jól elvoltak vele.

Gyermekkorom idején a téli estéken inkább a petróleumlámpa mellé húzódtak, ilyenkor a kinti élet megszűnt kapocsként szolgálni szomszéd és szomszédja között. Inkább egy-egy konyhában gyűltek össze, ahol az áporodott szagban a férfiak az asztalnál kártyázgattak. Emlékeim szerint hatvanhatot játszott mindenki. Az amúgy a lábuk mellett gubbasztó demizson gyakran emelkedett magasba, hogy teletöltse a poharakat, és leöblítse a büdös pipától vagy szivartól kiszáradt torkokat. Közben beszélgettek, meséltek, és – mint mindig – miről is szólhatott volna a történet, mint megélt eseményekről. A gyermekek tátott szájjal hallgattak, alig várva, hogy végre ők is nagyok legyenek. S akár harcoljanak majd, mint a nagyapáik, megjárják az élet ismeretlen útjait, hogy aztán nekik is legyen mit mesélni, amire megöregednek.

Minden és mindenki része volt ennek a közösségnek. Nagyon nagy rosszat kellett tegyen az, akit kiközösítettek.

Volt egy öreg a faluban, deréktól lefelé béna; nem tudom, így született-e, vagy egy gyermekkori betegség tette ezt vele. Ő volt a falu „Samu bácsi”-ja. Reggel egy négylábú székre hasalt, és vonszolta magát a földön, amíg ki nem ért a kapu elé. Itt, a kerítés előtti pad mellett üldögélt egész nap. Néha behúzta magát enni meg a dolgát elvégezni. Samu bácsi nagy tiszteletnek, megbecsülésnek örvendett. Kikérték a véleményét, mindig volt valaki mellette, beszélgetett egész nap, szerintem mindent tudott arról, mi történik a faluban. Ismert mindenkit és őt is ismerték. Állapota miatt senki sem bántotta, elfogadták olyannak, amilyen, teljes természetességgel. Ezt hívnák manapság „másságnak”, s a másság iránti „toleranciának”; kár, hogy inkább csak beszélünk róla, jól megmagyarázzuk, csak éppen nem élünk vele. Persze, nem csak ő számított – a mai felfogásunk szerint – „más”-nak, mert volt a faluban sánta és szellemi fogyatékos gyermek is – ám idővel mindegyiküknek akadt megfelelő helye, feladata, munkája, s ezt el is végeztek a maguk tudása szerint. A közösség nem lökte ki őket magából, hanem törődött velük, ebben nőttünk fel, és ma is e szerint élünk, erre tanítjuk gyermekeinket is.

Igen, ez volt a szép, jó – megfűszerezve egy kis nosztalgiával –, mert ki ne kapott volna ki egy-egy elkövetett csíny miatt? Valahogy ez nem maradt meg bennünk, vagy csak a mélyben rejtőzik, s csak akkor szólal meg, ha épp rosszaságot akarnánk elkövetni.

Aztán minden ember életében jön valami, ami felforgatja az addigi megszokottat, próbára tesz, előtör az ismeretlenből és meghatározza a további életed. Egy meleg nyári napon, amikor nem várod, egyszer csak jelentkezik a fájdalom. Persze hogy a vízben! Amikor kijöttem letelepedni a nagy gesztenyefa alá, már nem mozdultam meg. És nem mozogtam hat hónapig. Az izületgyulladás miatti kényszerű pihenést a kórházban töltöttem. Ápolónők és szurik között. Csak arra emlékszem, hogy naponta négyszer, nappal és éjjel jött a nővér, s beadta az injekciót. Eleinte nagyon féltem, de aztán hozzászoktam. Hat hónap után gyógyultan – legalábbis ezt gondolta mindenki – hazamehettem. Csak azt nem tudta még senki, hogy ez csupán az első lépés volt az élet néha nagyon is gyötrelmes útján: a szenvedés első poharát ürítettem ki, a többi még hátra volt.

Szerencsére – mégis ezt mondom – kegyes volt hozzám a sors és a betegség, mert hagyta, hogy egy darabig még boldog legyek. Hogy kiélvezzem a fiatalság minden örömét és bánatát. Mindig ellenzéki voltam és konok. Ez jellemezte azt a tizennégy éves fiatal lányt, aki felvételizni ment, és sikeresen be is került egy jó nevű gimnáziumba. Akkor még nevelőnő gondoskodott a bentlakó lányokról. Gondosan figyelt, és mi szépen megtanultuk, hogyan kell rendet tartani a szekrényekben, hogyan használjuk az evőeszközt, mi illik egy lánynak, és mi nem. Megtanított viselkedni, amit mi akkor nevetségesnek tartottunk, gúnyoltuk is emiatt, később azonban – amikor be kellett mutatni valakit valakinek, vagy éppen illedelmesen kellett megszólalni egy társaságban – hasznosnak bizonyultak tanácsai. Az élet sok egyszerű, ám mégis oly fontos dolgait tanultuk meg tőle. Ami ma hihetetlen tűnik, az akkor és ott valóság volt: még a sorban álló, ebédlőbe vagy táncolni induló lányok fehérneműit is ellenőrizte, nehogy megfázzunk. Ám ha már a kapun kívül voltunk, mindenki zsebébe becsúszott a ronda, de meleg alsónemű, hiszen kilátszott volna az akkor már nagyon is divatos miniszoknya alól..

Nehezen viseltem a bezártságot, az egyetlen hely a padlás volt, ahol nyugodtan lehetett beszélgetni – és főleg cigarettázni. Dacból: csak azért is mást tenni, mint ami megengedett. Elmesélni egymásnak, ki kinek tetszik, az álmainkat, vágyainkat... Sok-sok titkot és leányálmot rejt a padlás, vajon most mi van vele?

Havonta csak egyszer lehetett hazalátogatni hétvégére. Nekem ez kevés volt, mindent elkövettem ellene. Nem is eredménytelenül: a hétvégeket végül mindig otthon töltöttem. Ha másképp nem sikerült, akkor eltörtem szemüvegem lencséjét, s emiatt már haza engedtek. El sem tudtam képzelni, hogy ott maradjak bezárva, hiszen otthon, a faluban vártak a barátok és a már nyiladozó szerelem. Mi állíthatott volna meg? Semmi! Még ma is tudom minden megállónak a nevét, amelyek mentén a vonat végigdöcögött. Emlékszem a felszállók arcára. Látom a vasút melletti falvak körvonalait, a fákat, vetéseket, még mindig velem vannak. Természetesnek venném, ha egy nap arra ébrednék, hogy zötyög velem a vonat, haza az iskolából. Érzem az otthon édes örömét, amikor végre megéreztem a falum illatát s megláttam az állomás épületét.

Igen, a falumnak illata volt. A szeszgyárban az ország legjobb minőségű alkoholját állították elő, különös párák terjedtek és járták át a levegőt. Néha a nagy katlanokban odasült a kukorica vagy a krumpli, ezt is messziről lehetett érezni. Ez volt az én otthonom illata, mennyei párlat, amelyet soha életemben nem felejtek el, bárhol és bármikor érzem, mindig honvágyat ébreszt bennem.

A másik jellegzetessége szülőfalumnak a rezesbanda. Ők zenéltek a bálokon, majálisokon. Ezért is akartam gyakran otthon lenni: mindig volt valami mulatság. Vagy a szabad természet, vagy a kultúrotthon adott helyet ezeknek az összejöveteleknek. Legjobban a fenyvesben, a szomszéd falu erdejének kis tisztásán tartott bálokat szerettem. Szerettem és tudtam is táncolni, magával ragadott a zene ritmusa. Fenyves erdő tisztásán keringőzni szédületes érzés, főleg, ha olyan fiú karjában táncolsz, akit a szíved választott, s közben délceg fenyők is forognak veled. Veled táncol az egész világ, magadban érzed azt a hatalmas erőt, amit boldogságnak neveznek, és amellyel, úgy érzed, könnyedén fölemelnéd a hegyet, csak akarnod kellene.

Ha nem volt semmi esemény, ott volt a park. Egy padra tízen is leültünk, akiknek nem jutott hely, azok körbe álltak, és éjszakába nyúló beszélgetések kezdődtek. Ide gyűlt össze a falu fiatalsága. Nappal a vízparton, este a parkban, és nem untuk soha.

Ilyen körülmények között ismertem meg szerelmemet, a mai páromat. De addig hosszú volt az út. Igen, mert részt vállalt belőle mindenki, aki élt és mozgott. Egy jó család, amely fiuknak jó partit szánt – és a lányát egyedül nevelő anya, aki arra büszke, hogy gyermekét taníttatja: ez a felállás sehogy sem felelt meg az elvárásoknak. Pedig az én korosztályomból a faluban ketten érettségiztünk, s ez akkor nagy szó volt; ám hiába. Elindult a nyolc éven át tartó „szerelemháború”, minél jobban nem akarta a falu, annál jobban akartuk mi. Nem sok hely akadt a számunkra, hogy együtt lehessünk, de megtaláltuk a legcsodálatosabbat. Nyári hétvégeken nyakunkba vettük a kilométereket. A hegyláb és folyómeder közti réten át indultunk útnak. A cél a távoli fenyves volt, és onnan tovább: a tó. Útközben néha feltűnt egy-egy kapáló ember, nyúl ugrott meg vagy éppen őz suhant tova. Olyan csend volt, hogy csak a madarak dalát és a tücskök ciripelését lehetett hallani. Ha megláttuk a fenyvest, akkor már nem sok volt hátra. Bejáratát egy akácerdő övezte, kellemes illatot ontott a megfáradt utasok felé. Beljebb már az erdő csendje és pompája fogadott, szép magas fák, kis füves ligetek, a lehető legszebb hely, amelyet életemben valaha láttam.

Voltál, kedves olvasó, fenyves erdőben? Tálcán kínálja asztalán a millió pici, apró eprecskéjét. A tiszta levegő gyantával fűszerezett, finom illatát ma is érzem. Csak le kellett hajolni, vagy inkább leülni a selymes fűbe, s a természet asztala megterítve terült eléd. De azért vittünk magunkkal elemózsiát, éhségünket csillapítandó: a fenyves közepén levő kis tisztáson megsütögettük a húst, üvegekben odacipelt vízzel oltottuk szomjunkat. A gyönyörű csendet csak néha-néha törte meg egy-egy gombaszedő visszhangzó kiáltása.

Innen már nem messze bújt meg a tó hegyek ölelésében. Megpihenten nekivágtunk az utolsó szakasznak, vagy ha közben már ránk esteledett, gyaloglás hazafelé, de most már az aszfaltúton. Szerencsések voltunk, ha megsajnált valaki, és felvett kocsijára, de ha nem, végig kellett gyalogolni azt a húsz kilométert. A sok hétvégi kirándulásnak házasság lett a vége. Azzal az egyetlen fiúval, akit megszerettem egész életemre. Társam lett, a mai napig is az, hiába jött közbe borzalmas betegség, vagy hiába árasztott el vízzel, és némított el örökre székely falvakat egy esztelen társadalmi rendszer. Mondhatni, egyetlen szóváltás nélkül éltük le eddigi életünket – mára már két szép gyerekkel kibővült – kis családunkban.

Az esküvőnk a szülők áldása nélkül, kettesben, egy kis baráti társaságban zajlott. Egyetlen pillanata a mai napig elkísér: egyik barátunk ellopta apja piacra szánt virágait, és úgy, ahogy voltak, kis csokrokba kötözve, bedobálta őket az ablakon, be az egész kosár tartalmát. Barátunk ma már nem él. A férjem később, amikor már Magyarország lett a hazánk, hazautazott, meg akarta látogatni őt. Nem a lakását ajánlották, hanem a temető néma csendjét, ahol annyi más barát között alussza örök álmát. Kár, hogy el kellett válnunk. De hát az elnyomás, a nélkülözés és a betegség minket más utakra indított el...

Visszatekintve, mintha minden sokkal nehezebb lett volna, mint a mindennapokat megélni...

Vonat indult el egy erdélyi város pályaudvaráról, magával hozta a sok nélkülözőt, kíváncsit, szerencsekeresőt és gyógyulni vágyót. Magunk mögött hagytuk a szürkeséget, a nincstelenséget és szeretteink könnyes szemét, aggódó tekintetét, amint a vonat kifutott, s magával vitt két nagy és két kis emberkét.

Mi voltunk azok. Hoztuk szívünkben gyermekéveink nagy teleit, amikor visongva akaszkodtunk az erdőről hazajövő szekerek után, vígan szánkóztunk, vagy éppen a befagyott folyón siklottunk. Hoztuk a napsugaras tavaszokat, a felejthetetlen nyarakat, színpompás őszöket. Akkoriban, boldog ifjúkorunkban, még nem sejlett föl bennünk semmiféle vonat – amely hosszú évek múltán most elhozta velünk emlékeinket s két, műtétre váró gyermekünket. Megérkezés szürkeség után a színekbe, a válogatott zöldségek, a könyvekkel tele standok világába – hihetetlen volt. Hazajöttünk, és mégis minden más volt, mint – otthon.

Elkezdődtek a hétköznapok, hónapokig nem láttam a férjemet, csak munkaruhában. Semmink sem volt, csak az albérlet, ismeretlen emberek és a nélkülözés. Kiérkezésünk telén tapasztaltam meg, mi is az az igazi fájdalom, holott a fizikai szenvedés már sok éve marcangolta testem. Azon a télen, egy napon fiam hazajött az iskolából, és szomorúan mesélte, milyen finom ételeket esznek társai. Pedig talán nem is tudhatta, mit rejtenek a szép, gondosan elkészített tízórais csomagok. Akkoriban nálunk nem jutott túl sok a konyhára. Mondhatni, nagyon szegény napok járták. Átküldtem fiamat a szomszédba játszani, titokban remélve, hogy ott rendes vacsorát kap majd a gyerek.

Ehelyett síró szemekkel jött haza. És farkaséhesen. Nincs az a fizikai fájdalom, amelyik úgy égeti a lelket, mint amikor a gyermeked éhezik. Átéltük…

A téli ismeretlenségben hiányzott a könyv és a barát. A könyvek mindig barátaim voltak, de sajnos pénz nem jutott rájuk, és barátaink sem voltak, akikkel beszélgetni lehetett volna. Beszélgetni! Az egyik legcsodálatosabb dolog a világon.

Tavaszodni kezdett, lassan az élet is megindult. Sikeresen megműtötték a fiamat, még egy operáció maradt hátra, a lányomé.

Az életben vannak pillanatok, amelyek mélyen beivódnak az ember emlékezetébe, és onnan soha kitörölni nem lehet. Azok a percek, amikor monitoron keresztül láttam a lányomat becsövezve… Éreztem, hogy tehetetlen vagyok, nem tudok segíteni, csak sírtam, pedig én ordítani szerettem volna, annyira fájt! Addigra már az én gerincem is merev lett, a fejemet már fordítani sem tudtam, de ők gyermekek, kicsik, akik tehetetlenül és értetlenül fekszenek, kiszolgáltatva a sorsnak. Nem bírom nézni a beteg gyermekek szemét, annyira tiszták és megértők. A kisgyermekből egyszeriben felnőtt lesz, és olyan komolyan és szófogadóan viselkedik, hogy az már fáj.

A nehéz napok emlékeit ma is őrizzük: a lányom harminchat lejes papundekli kiscipőjét (csak azt lehetett kapni), a fiam negyedik osztályos ellenőrzőjét, meg az Öreg Polcot. Ittlétünk első bútordarabját! Szegény, az esőben ázott-fázott, amikor befogadtuk. Átfestettük és lett belőle konyhai polc. Nagy terhet nem cipelt, de a miénk volt, családtag. Később már illatozott őkelme a finom szappanoktól, samponoktól. És ma is megbecsült helye van egy új házban, amelyet magunkénak mondhatunk.

Az Öreg Polc és a kiscipő életünk végéig velünk maradnak. De velünk az időközben megtalált barátok is, a szomszédok is, és azok a kis közösségek is, amelyekkel mostanság a világháló fon össze, s amelyek hiányát nagyon megszenvedtem. Mert mindig tartozni kell valahová, érezni, hogy vagy valaki, és tudsz adni, meg tudod fogni mindig annak a kezét, aki épp a legnehezebb napjait éli át.

Soha nem felejtem el Erdély hegyeit, folyóit, fáit és az ottani embereket. Nem felejtem el a hazajövő csordát, a padokon ülő asszonyok sustorgását, de szorosan megfogom az itteni barátaim kezét, mert nélkülük nem sikerült volna. Évente kétszer megyek rehabilitációs kezelésre, és évente kétszer kötök olyan barátságokat, amelyek talán egy életre szólnak.

Még mi maradt hátra? Szeretetben ápolgatni a kertem virágait, útjára bocsátani a két, mára már felnőtt gyermekemet – remélve, hogy emberségre tanítottuk őket, s valóban az élet igazi értékeire nyitottuk rá szemüket.

Házunk volt már átmeneti szállása ismerősnek és ismeretlennek egyaránt. Otthoni barátunk itt nyerte vissza egészségét egy féléves kezeléssel, féléves nálunk-lakással. Kezdem azt hinni, ez lett életünk legfőbb célja: viszonozni a sok jót, amit kaptunk. Adni. Adni a rászorulóknak, legalább egy jó szót. Vagy annál sokkal-sokkal többet. Adni, mert még mindig úgy érzem, hogy nem adtam eleget.

A Szilaj Csikó munkatársainak hajdani látogatása Verzáréknál, csömöri házukban