Verzár Éva: Afgán harcos népmeséje

Részlet a szerző ANYAORSZÁG ÖLÉBEN, Víg vendégmunkások szabadságban, szolgaságban c. könyvéből (HÉT KRAJCÁR KIADÓ, 2015)

Afgán harcos népmeséje

Vajon a víz teljesen visszavonult már otthon? Biztosan a fák is félrefordultak a folyó partján kószáló enyhe szélben, csak hogy ne legyenek „szemtanúi” az ár kegyetlen pusztításának. A térdre kényszerültek – alóluk már kimosta a dübörgő áradat az anyaföldet – ráborulnak a víz felszínére, s tán imádkoznak megtépázott ágaik, hogy ne tovább… A ködfelhő is rátelepedett a háztetőkre… S a szemét, mint eldobott virágkehely, fehér foltként lebeg a visszamaradt bűzös sártengerben.

A televízió nem sokat mondott, de a képek mindent elárulnak neki. Neki, aki ismer minden utcát, ösvényt…

Csendet lehel a házakba a fájdalom.

Otthon…

Így estefelé…

Kárpátalján…

Erzsi, a szomszédasszony, mint mindig ebben az órában, a vacsorát főzi. Attila, a vándormunkás, arcát tenyerébe hajtja, s ujjai közt, mint a mozivásznon, megjelenik az asszony begyakorolt mozdulata, amint izzadt arccal s nagy igyekezettel „hátradobja” lógó mellét a válla felett, hogy ide-oda lengedezése ne akadályozza a püré kavarásában.

Barátja, Józsi – az Erzsi férje – ez idő alatt a malacoknak készíti a vacsorát. Szöszmötöl a vödör fölött, kavargat, s a vörös kannában levő jó meleg vízzel egyúttal kimossa a délután használt óvszert…

– Hozhatnál nekem egy-két csomaggal, erősen fogytán van – kérte a betoppanó szomszédot, amikor az átment búcsúzni –, pénzt is adok rá – tapogatja felső zsebét, de Attilának csikorognak fejében a kerekek: „Bicikligumit viszek neki, az is kell, mert rossz, láttam. Előbb átadom neki azt, s majd egy nap vagy kettő múlva megkapja a rendelését is, de addig is élvezem, amint fejét méla bambán rázza, s nem érti, hogy hogyan téveszthettem össze a kettőt…”

De jó lenne otthon lenni! De jó lenne a TV előtt ülni, természetfilmet bámulni! Azt szereti a legjobban.

Most megtréfálta őket egy „kicsit” a folyó…

Nem haragszik… Nem a víz a hibás…

Akkor meg ki? Kinek vétettek ők?

A selyemszárnyú szitakötőket látja, s bele nyíllal a fájdalom:

De jó lenne, ha két lánya a térdén lovagolna, este, lefekvés előtt harmatos kezükkel még végigsimogatnák borostás arcát! De jó lenne ezután az asszony mellé bújni, s elmesélni, hogy mi minden történik vele itt, Magyarországon, ebben a büdös barakkban.

Kárpátalján a Tisza bevégezte a dolgát, s most embere Pesten, fájdalmát magába zárva, felkiált:

– Aici Bucuresti! – Itt Bukarest!

– Ora exacta! – Pontos idő! – Román tudása ennyi, amennyit otthon a rádió naponta megismételt. Kárpátaljáról hozott tudománya itt véget is ért. Vagy mégsem?

– Vin rosu este la sifoniera? – folytatja. „Vörös bor van a szekrényben?” Ezt a mondatot már Pesten tanulta, sok másikkal együtt, amelyeket hadd ne ismételjünk, mert biztosak lehetünk abban, hogy nyomdafestéket nem tűrne, amire a cimborák hahotázva okították. Azért még megjegyzett egyet s mást magának:

– Negru Nereusit! – hívja Próbanégert, a székelyt, az ívásban és beszélgetésben sorsának társát. S az megy, de mindjárt tiltakozik is, mondván, szólítóját nem jóra tanították, mert ő nem „Nem Sikerült Néger”, hanem Próbanéger, s ebből juszt sem enged, s ha még egyszer román szót vesz a szájára, vége a haverságnak…

– Mit akarsz, te lökött ukrán?

– Román! Negru Nereusit! – szidalmazzák egymás homályos tekintettel, amely azonnal kitisztul, amint az előző este eseményeit kezdik hahotázva mesélni, a perpatvar alatt köréjük gyűlteknek:

– Bolond ukrán!

– Negru Nereusit! Potyáztál az este általam, ezért mostantól csak velem foglalkozol, az én szolgálatomba állsz. Hozz kávét!

– Ti meg hol voltatok az este? – szól valaki közbe.

– A Mosolygóba – nevetnek össze, s Próbanégert, nagy kanna kávéval a kezében már meg nem állítja senki, úgy dől belőle a szó:

– Ennek a dilis ukránnak – mutat Attila barátjára – a kocsmában beindult a beszélőkéje, s mire észhez tértünk, a bent levő ívó cimborák felekezetre való tekintet nélkül az asztalokat összehúzták, ráadásul mindenki minket itatott.

– Mi volt a téma, Attila bácsi? – kérdezi egy fiatal legényke, még újonc, s azonnal le is telepedik egy lomtalanításból származó viharvert padra, hogy el ne szalajtson egyetlen szót se a nagyok beszédéből:

– Kölyök! Mit akarsz? Azt sem tudod, mi a háború! Én igen, mert ott voltam, amikor úgy lőttek reánk, hogy a golyók elől csak cikázva tudtam elmenekülni…

– Csakugyan? Hol? Attila bácsi a második világháborúban volt?

– Az anyád! Harminckilenc éves vagyok, te tökfej! Afganisztánban szolgáltam, arról hallottál? Keményebb volt az, mint a II. világháború! Egy nap mindenkit kilőttek a századomból… Csak én menekültem meg… – húzza ki magát büszkén.

– Ez igaz? – néz körül a gyermek.

– Hogyne vóna igaz! – igazolja Próbanéger. – Ha láttad volna az itteni magyarokot, hogy fizettek neki az este. Ők tudják, mert közelebb van a határ, mint hezzánk, s a TV es többet mutatott, mint nálunk, a Ceausescu világba. Nézz rea, ecsém: Ő a hős. Ő az, aki budin ülve győzte le a veszedelmes afgán harcosokat, úgy, hogy onnan ki sem mozdult, mert szégyellte, hogy nincs neki pisilője, mert otthon az is levágta. Hacsak nem hasmenést kapott hősies ijedtében.

– Csakugyan nincs neki? – ámuldozik a legényke.

– Nincs bizony.

– S akkor?

– Az odalán van kivezetve, te Lüke Gyuri. Zacskóba. Ne mondd nekem, hogy nem vetted észre azt, hogy összegyűjt minden bótbol hozott új műanyag tasakot? Főleg akkor kell neki sok, amikor a kannásból jócskán bévedel.

– Juj! – szörnyülködik a pelyhes bajuszú legényember.

– Juj bizony! – De már nevet, hahotázik mindenki, mert ismerik a történetet. Csak a legényke ámul s bámul… Aztán végre összeszedik magukat, mert megérkezik a szolgálati autó. Egymást tuszkolva, szájuk sarkában az előbbi jókedv görbe vonalával, beszállnak, hogy valahol egy építkezésen kipihenjék az este fáradalmait.

Csak egy valaki vakargatja a fejét. Sehogy sem érti az egészet: azt sem, hogy társai cseppet sem együttérzők. Milyen helyre keveredett? Kik lehetnek ezek? Jó lesz vigyázni, mert még neki is baja eshet, s öreganyja azt otthon nem élné túl. Uramisten! Nannyó! Eddigre enni adott az állatoknak, biztosan a tejért is elment már. Hogy a lelkére kötötte, hogy vigyázzon magára, amikor kikísérte a kapun, s kezébe adta batyuját:

– Imádkozom érted, fijjam. Az én Istenkém vezéreljen, s osztán rosszat ne tégy! Ha dolgozni kell, dolgozz becsületesen, apád es asztot tette, amíg élt, s az anyádot se felejcsd egy pillanatra se. Fentről néz le reád, s mindent lát, fijjam, ne kelljen hullajtania a könnyit ott a mennyek országába. Légy becsületes, segíts, ha nálad gyengébbet látsz, fijjam... fijjam…

S a legény most már nem bírja:

– Te, Kalapos – kérdezi társát –, Attila bácsinak csakugyan nincs...?

– Nincs!

– Osztán hogy lehet az? S tük métt kacagtok ezen?

– Mer’ ő vágta le magának.

– Akkor nincs esze, vagy véletlen vót? Hogy esett meg a szerencsétlennel? Mongyad mán!

– Marhát ment vágni a gazdaságba, s amikor hazaért, meglátta a szomszédasszonyát, hogy mind megeszi a tálon levő süteményt. S mert édes szájú, erősen felmérgelődött. Hogy csillapodjon a friss levegőn, s mert a dolgát es el kellett neki végeznie, kiment. Amikor megnyugodott egy kicsit, bément a konyhába. A szomszédasszonya pont akkor tátotta a száját s falta fel az utolsó még megmaradt krémest. Ráadásul csúfondároson még reá is szólt:

– Nyitva, szomszéd, a mészárszék, s kilátszik a kolbász! – mutatott a nadrág felé.

– Hű az annyát, hogy nem fér meg a hejjin –, üvöltött Attila magából kikelve, előkapott egy nagy konyhakést, és nyissz, levágta, osztán hirtelenjibe az asztalra dobta, hogy ne okozzon neki több gondot.

– Uram Isten! – szörnyülködött a legényke, fehérré vált, egyre fehérebb lett képes fele, az ájulás setét madara már-már kergetőzni kezdett vele.

– Ecsém, itt a víz, igyál… A marha tőgye vót az, amit levágott s dobott az asztalra, te, nehogy eldobd nekem magad. Várj, elmondom mi történt tovább. Na, erre a látványra a szomszédasszonya úgy megijedt, hogy amíg Attila otthon vót, bé se tette hezzik a lábát. A felesége pedig mindennap sütött neki, hogy teljen meg végre a bendője édességgel. Ennyi…

Estére hazaértek a megfáradt vándorok. A slag munkába állt, hol egyiket mosta tisztára, hol a másikat. A székely legényke is felfrissült, prüszkölve mosta le magáról a napi koszt, izgalmat. Virgonc frisségében Attila bácsiját megölelte, hogy hála a fennvalónak, mégsem ment el az esze, s ráadásul megvan mindene, ami egy rendes embernek meg kell, hogy legyen.

Attila – a harcos, a hős, aki Afganisztánban sem volt soha életében – mélyen a legényke szemébe nézett, megpaskolta annak hátát, s készülődni kezdett, hogy este ismét elmesélje a Mosolygóban legújabb történetét, amelyet vagy megélt, vagy nem, de ahol ő megfordult, szem nem maradt szárazon. Vagy sírt, vagy nevetett mindenki történetein, tán még a kínai is, ha betévedt az öreg lebujba.

Az ár bevégezte dolgát, a fekete zsákok tele vannak a lomtalanításból összeszedett hasznos holmikkal, ruhákkal és egyebekkel, amelyeknek lányai és felesége de megörvendenek, ha hazaér. Csak ereje, egészsége, de főleg kedve legyen, hogy bírja a harmatot simogató kezek, felesége szemének tüze, no meg a szomszédasszonya hanyag mozdulata nélkül, amint az válla fölött átdobja dús-habos mellét, s a csendes esti órákban kikavarja párjának a krumplipürét.

Otthon, Kárpátalján…

A székely legényke pedig felnéz az égre, s azt a csillagot keresi, amelyik a tornácuk sarkánál szokott lenni, hogy üzenjen öreganyjának:

– Megvagyok, Nannyó, az Isten álgya, minnyá otthon leszek, meglássa… A pajtások jók, mind rendes emberek, senkinek sem kell szégyenkeznie miattam.

Otthon, Erdélyben…

HÉT KRAJCÁR KIADÓ

2015