Verzár Éva: Az Életnek

Részlet a szerző

Lármafák oltalmában. Mai székely balladák 2.

c. kötetéből

Az Életnek

Kutya csaholása és a kerti kapu csattogása kel versenyre az éjszakában a megfáradt orkán egyre gyengülő hangjával. Az ember veszi kucsmáját, kiakasztja a belső ajtó kampóját, majd az ősszel felszerelt, tél szelét védő deszkaajtót tolja, egyre erősebben és erősebben, egész testével nekifeszül, szorítja a kilincset, mintha az segítségére lenne, hogy végre kijusson a szabadba. A frissen felhalmozódott hótömeg végül enged erejének. Amint a rés már akkora, hogy átfér rajta, a gazda kilép, körülnéz, beleszagol a csípős levegőbe:

– Még csak e’ hiányzott! Mán megint kezdhetem elölről a lapátolást! – A tegnapi lapátnyomnak még a széle sem látszik, magaslik viszont egy nagy hókupac: szél és ember közös alkotása, hisz a hóemberféléből, a nagy fehérségből orr gyanánt egy nagy murok vöröslik ki. Isten egybeolvasztotta az eget a földdel, ebben a ködben nincs távolság a fent lakók és a földi emberek között. A lelkek észrevétlen járhatnak le látogatóba, hogy segítsenek, vagy épp rontsanak.

A hegy pipafüstbe burkolózik, a fák karja körben lekonyult a nehéz teher alatt. A ház mellett arasznyi hóréteg alatt árván kucorog egy halom rőzse – mint leölt éves disznón a szalonna, oly vékony-vastagon –, s várakozik valamire, vagy valakire. Az ember fogja a legalsó vastag ágat, emeli, rázza a szerencsétlen elárvult ágakat, csapkodja, hogy vizet ne vigyen be a lakásba, s amikor elég száraznak gondolja, nyitja az ajtókat, s a vaskályha mellé dobja a tüzelőt.

– Maraggyatok az ágyba – szól a családnak –, míg bé nem hevítek. Hideg van künn. Megint kiszakadt az égnek párnája, s mind a mü életünkre hullott az éccaka. – Azzal nekilát, rázza a kályharácsot, húzza a hamuval teli ládát, ismét beereszt egy adag csípős levegőt, ereje elől asszony és gyermekek mélyebbre bújnak a meleg paplan alá. Kinn a kerítés mellé borítja János a tegnapi tüzelés porát, s a nagy fehérségben fekete folt töri meg patyolatát a télnek. Az asszony, míg az ura kinn matat, hamar feltápászkodik az ágyból, valami ruhafélét a hátára dob, s a konyhaszekrény alól előkerül egy doboz, benne paszta. Gyors, begyakorolt mozdulatokkal, sietve, hogy emberétől nehogy kikapjon, súrolja a kályha tetejét, amíg hideg, hogy tiszta legyen a főzőfelület. A szégyen ölné meg, ha valamelyik szomszédasszony beállítana a nap folyamán, s a tűzhelye őrizné a tegnapi főzés maradékát. S amint elégedett az eredménnyel, fázósan, épp idejében fekszik vissza az ágyba:

– Csak nem nyugszol! Mán megint felkeltél! Mon’tam, hogy nyughass! – morog János szelíden, anélkül, hogy asszonyára nézne, vagy arra várna, hogy felesége válaszoljon. Legbelül büszke, hogy ilyen szép, rendes házat tart, s őneki még soha nem kellett szégyenkeznie azért, hogy valami szanaszét lett volna, ha valamelyik koma váratlan beállít hozzájuk. Főleg ilyenkor télen, amikor mind együtt vannak a nagykonyhában, hogy ne kelljen a szobát is fűteni ebben a nagy szegénységben.

– Nem értem én Jánost – mondogatja a szomszédasszony egyre Juliskának, amikor annak az ura nem hallhatja –, nem értem, hogy miért nem menyen ki az erdőre? Mindenki onnan hozza bé a fát, csak ő ojjan kényes a becsületire, pedig aszt senki nem köszöni meg neki.

– Nem es kell aszt köszönni, nénnye – védi urát Juliska minden alkalommal –, úgy jó neki, ha a fejit úgy teszi le este a párnára, hogy osztán nem zavarják álmát a rémségek, mivelhogy tiszta a lelkiismerete.

– No, osztán azzal sokra mentek, vesződtök a nyers ágakkal, ne es tagadd, láttalak a nyáron, hogy gombászni két táskát viszel magaddal. Tudom, hogy esszegyűjtöd a marhák után a ganét, szárítod, s még azzal es tüzelsz.

– Mé’ tagadnám, annak jó ám a tüze! Főleg, ha van benne szalma es. Ha tudná, hogy érti János, még vesszőt es teszen belé, s ojjan melege van, úgy duruzsol tőle a kályha, hogy a szíve táncol az embernek annak hallatján.

A tűz nem akar fellobbanni. Csak ontja ki magából a füstöt, már-már köhög mindenki, aki a ház levegőjét szívja, amikor János mérgesen előkapja a petróleumos üveget, s nyakon önti a kályhában tudományos szakértelemmel berakott ágakat, veszi a gyufát, s lobban is az oly hevesen, hogy Juliska ijedten les ki a paplan védelme alól, hogy nem veti-e fel a kályha tiszta lapját a lobbanás ereje.

– No, megvó’na. Maraggyatok még, teszek rea vagy kétmaroknyit, avval melegedik annyira, hogy felkelhetsz asszony. – Leül, vár, vigyázza a szava nyomát, nehogy ismét kibújjon az ágyból ez a szent lélek, mert akkor haragjával gyűlne meg a baja. Aztán, amikor a meleg már felszáll a gerenda felé, s viszi a pipa füstjét is magával, János köhint, kimegy, hogy ellássa az állatokat, cipeli a forró vizet az itatókba.

A ház felé fordulva látja a kémény küszködését a kékes füsttel, majd pillantása betéved az eresz alá, hol katonás rendben kellene álljon a téli tüzelő. Felsóhajt. A rőzseköteg helye üres. Hirtelen elhatározás költözik a szikár, ám edzett emberbe, letesz mindent a kezéből, nagy hevesen felkap egy jó nagy baltát, abbahagyja a munkát, az ajtó mellé állítja a fejszét. A magas küszöb előtt összeveri csizmáját, a maradék havat kivénhedt seprűvel jobbról, balról lesepri, bemegy a házba, leül az asztal mellé, s várja, hogy a sercegő zsírban elkészüljön a reggeli rántotta. Míg pattog a szalonna, kunkorodik a bőre, megakad szeme asszonya dagadt bokáján, lábán, aztán a hasán – benne talán épp most rúgott az égi áldás, mert megrándul az asszonyka teste, de nem szól, csak dolgozik halkan.

– Egyétek meg a rántottát, felmenyek a hegyre, lesz tüzelő – szól határozottan, azzal belép a kamrába, leakasztja a maradék táblaszalonna végét, feltarisznyázza egy darab kenyérrel, egy lila hagymát gurít mellé, nem néz felesége szemébe, kilép az ajtón.

– Istenem… Istenem… – veti a keresztet utána felesége, mert tudja, mi dúlhat most embere lelkében.

Csend van. Hátborzongató nagy a csend és a hideg. A kutyák ugatása abban a pillanatban megfagy, amint kinyitják szájukat, a vonyításhoz nincs erejük, ezért jobbnak látják meleget keresni az istállókban, mármint azoknál a gazdáknál, ahol szabadon járnak-kelnek ebben a nagy hidegben. Szabadon, hisz az eb is ember, ha hűségére van tekintettel a gazdája. Néhanapján pedig emberebb az embernél is. János két lába közé fogja a hegyen felvezető, hó alatti szűzösvényt, nyomában farkát csóválja a boldog komondor. Az ember nem néz se fel, se oldalt, se hátra, csak megy a nagy csendben, s lelkében dúl a nagy csata. Becsülete s családja iránt érzett szeretete vívja háborúját elhatározásával. Fát lop. Már tudja is melyiket. A Csóré orom melletti nagy tölgyet, azt a büszke lombos fát dönti ki. Elég lesz a fája egész tavaszig, az ágai olyan vastagok, egyenesek, hogy nincs annál szebb életfa az egész erdőben. S milyen büszkén áll ott fenn, az örökkévalóságnak gondolhatja életét, de megmutatja ő, hogy ledönti, ha nem is egy, de kevesebb csapással, mint ahogy a minden vihart legyőzött faméltósága gondolná.

Az ösvény mellett sort állnak az erdő védelmező harcosai. Ágaik majdnem a földet érintik, csak néha hallani huppanását egy-egy megsiklott hórétegnek, amelyik már nem bírja tartani magát, de se madár, se mókus nem mozdul, nem keres

vadeledelt, s még mindig egybeolvad az ég a földdel, a lelkek János után suhannak, hadd lássák, mire megy az egykori gyári munkásból lett gazda. A hegy derekánál lehet, amikor sípol a vonat. Fülébe visszhangzik a völgyben haladó „villanyos” szirtről visszaverődő sípolása. Megáll. Látni nem látja, csak lelki szeme előtt suhan, valahonnan az emlékeiből. Az orrában, kackiás bajszában valamelyik szőrszál még őrzi a munkás múltat, s most felidézi a vonatfülkében ácsorgó, átázott munkások vegyes illatát. Ilyenkor télidőben… Ilyenkor télidőben, amikor még járta a közeli várost. Naponta túrta a havat, viaskodott a széllel, sötétben indult munkába, sötétben érkezett haza. Elfásultan, megcsömörödve a világtól, a rendszertől… Nem adta el falusi otthonát, még akkor sem, amikor felajánlották, hogy költözzön a városba. Még akkor sem, ha napi öt kilométert biciklizett az állomásig. Csak itt, a hegyen tűnik közelinek a vonat, de lenn, ahol kanyarog az út a folyó mellett, bizony tekerni kellett a pléhszamarat, hogy elérje az akkori „berecki gőzöst”.

Nem fogadhatta el az összkomfortos skatulyát, ahol a gondolatok falakba ütköznek, s a vízcsap nem recseg-ropog, mint kútjának rúdja, csak az arcát látja viszont benne, s nem szól hozzá a mély, ahonnan felszínre tör az élet tiszta vize. A szabadságot annál jobban szerette, minthogy elcserélte volna szerény hajlékának a mindenségre kitekintő ablakait. Ott érezte otthon magát, ahol ellát a csillagokig, s ahol érzi földjének ősi vérrel megszentelt illatát.

Legyint. Rég volt, elmúlt. Minden elmúlt, mindent átélt, kibírt. Szeretete ősei földje iránt nemhogy megcsappant volna a nehézségektől, hanem inkább erősödött, telt a szíve, lelke, mint a malomárokba duzzasztott víz hajdanán. Csak múljon el ez a tél, felkészült arra, hogy keményen megdolgozik családja életéért, s megtanítja csillagszemű lányait, hogy nincs annál szebb, mint amit az Úr adott a székelyeknek: tájban, érzésben, szeretetben. Megtanítja őket figyelni az öregek szavát, hallani a virágok, erdők sóhaját. Józan paraszti esze s egészséges lelke nem csalatkozott. Kétezerben lecsapott a nagy gyárra a végítélet napja. Kitárta az addig fegyveres örökkel őrzött kapuit, s ontotta magából az élet megfáradt, reménytelen napszámosait. Az emeletes betonházakban már nemcsak a gondolat vonult rabságba, hanem a jövő reménye is.

Lesz tüzelő, amire Juliska lebabázik. Lesz meleg, altatót pattog a kályha a kicsiknek, s hozzá az édesanya dúdolja, dalolja az ősi gyermekringatót. Beköszönt a boldogabb élet Székely János életébe, csak még egy keveset kell bírni…

A csúcs már nincs is oly messze… Csak ez a csend ne lenne! Ha életet érezne maga körül! De még ez a kutya sem vakkant, pedig már „illene” valamit észrevennie, valami élőt, s fusson, ahogy eddig mindig tette, ha az erdőt járták.

A Csóré szikla ölében ritkás a hó. Nem tűri a széllel borotválkozó kőtömeg, hogy megülje a takaró. Leül hát János a tövébe, szembe a nagy tölggyel, hogy amíg eszik, lássa, farkasszemet nézzen vele, némán, mint két, örökös küzdő haragosa az életnek. A szalonna két ujja között egyre fogy, a hagyma elgurul, hadd menjen útjára a bolond, János meg sem mozdul. Csak akkor áll fel, miután a hógalacsinokat is lenyelte víz helyett, ereje teljében felmagasodik, fel, feje már elér egy felhőn utazó lelket. Lép egyet, majd kettőt, le nem veszi szemét a tölgyről. Szép, jó vastag ágú fa. Erős, lombos volt még a nyáron. Egyenes a törzse, mint a székely embereknek általában. Emeli karját, amikor vakkant az eb. Mókus szalad az egyik ágon – hogy honnan a csudából kelt fel, vagy került a szeme elé?! S aztán fakopács ébredezik, gyógyítgatja a fa törzsét. Ezek mind megbolondultak? Menjenek már! Kell a fa. Ha nem siet, ráköszönt az este, pedig terve szerint legalább két-három ágat még ma levontat az oldalból. Átkozott lélek, épp erre lenne dolga? Felverni az apró népet? Az aprókat? S hirtelen négy lányát látja az ágyon, riadtak, mint mikor az apjuk mérges, s a betonkolosszusokat látja, ahol a négy fal bezárta a kilátást az életre…

Leengedi a fejszét.

– Megmenekültél – szól a tölgynek, s odább áll, odább, ahol kiszáradt, kidőlt, kiszolgált potrohos ágak egymás hegyén-hátán álmodják a napsugarat, a csillagok éji palástját, a langy esőt, a kis patak csilingelő csobogását.

– Legalább nem fáradok el – s szedi halomba a száraz ágakat. – Ennek is van ám dala, s úgyis az asszony hangja a legszebb – nyugtatja magát. Még feljön, feljön mindennap, s majd ha egyszer kidől a tölgy, úgyis az övé lesz.

Víg csaholással indul lefelé az eb, s az ember követi nyomát. Már látja a kis házat, sűrű füst nem kanyarog a kéményből, csend van, nagy méla csend.

A kapu kelletlen megcsikordul, a kutya leül a küszöb elé, s mint akinek soha nem jutott a jóból, fájó tekintettel, nyüszítve néz gazdája szemébe.

– Elfáradtál úgye? – simogatja meg a hűséges eb füle tövét, s belép a házba.

Nem látott füstöt lefelé jövet, most mégis megcsapja a meleg, nem is akármilyen, érzi ő, megérzi, és ismeri a keményfa melegét. A kályha mellett halomba áll a száraz hasáb, a bába a kályha mellett, ölében a kisded. Az ágyban ijedt négy kislány a takaró felett, s mellettük fehér lepedővel letakarva a szülésben kimúlt asszonyi test.

– Fiú – mondja a bába. Itt volt a pap es – s nyújtaná a kisgyermeket apja karjába, de az ellöki magától. Szava nem veri fel a kenetes csendet, csak az ajtó csapódik mögötte, s megy, megy, ki tudja meddig, ki tudja mi a célja, merre halad, s meddig tart az útja? Halálra szántnak érezi testét, lelkét, s csak harmadnapra, amikor temetésre szól a harang, indul a lába háza felé. Beáll a koporsó mögé, nem hall, nem lát, csak megy, ballag asszonya után.

– Ámen – visszhangzik a búcsú fülében, valaki karon ragadja, hazakíséri, leülteti az asztalfőre. Tort ülnek. Kiürül a ház, Juliska testvérnénje megeteti a kisfiút, betakarja a lányokat:

– Itt az üvegbe éccakára a tej, ha sírna Jánoska – azzal csukja maga mögött az ajtót.

Cudar telet tud maga mögött a kis család, de a mindennapok meleg ölelésben teltek, a vaskályha duruzsolásában, dalában. A tűz táncában, amelyet a szomszédok, rokonok, soha nem engedtek kialudni. János egyszer sem vette észre, ki hozza, ki rakja az eresz alá a fát. Nem tudhatta, kinek legyen hálás, vagy adós, így hát Istent kérte, hogy áldja meg a mindenre figyelő falut, amely nem alázta, hanem segítette, úgy ahogy tudta.

A tavasz harsonába fújt, hangját visszhangozták a hegyek, völgyek, nyomában rügyek pattantak, szél szelídült szerelmetes kergetőzésbe, míg végül kiűzetés lett az ordas idő végzete. A hegy tündöklött friss zöld ruhájában, a remény beköltözött a faluba s János lelkébe. A Csóré szikla kövei egyre melegebben verték vissza az áldott nap aranyló sugarait. Olyan volt néha, mintha isteni színjátékot játszottak volna fenn a nagyhatalmak, mert nem adta meg egykönnyen magát a fagy, vissza-visszatért, könyörtelen sepert végig a bomló természeten.

János, miután átadta a juhásznak a nyájat, bevárta a lágy szél ölelését, csak azután vette saját fészekalját és vágtak neki a hegyoldalnak. A nagy tölgy alatt vertek tanyát. A kislányok aprócska lábát zsenge fű simogatta, a zsenge virágokból táplálkozó tarka lepkék légi tánca pedig játékra csalogatta.

Jánoskát apja a subájára fektette; a tölgy meglebbentette leveleit, a gyerek nevetett, majd önfeledten gügyögött, amikor egy szedett-vedett ágfészekből kiesett egy koraszülött csupasz fióka. János kezébe vette a szerencsétlent, felnézett a tölgyre:

– Vigyázz a fiamra, visszaviszem a kincsed. – Mint egy mókus, mászott a fára, a fészek ágai közé mohát tett, s közepébe visszahelyezte a kis madarat.

Lenn, mintha csak a semmiből, felleg ereszkedett a Csóré szikla alá, légszárnyakon osonva elérte a kisgyermek arcát, megcsiklandozta. Az apa lába éppen a földet érintette, elbűvölve meredt hangosan kacagó kisfiára. Állt és várt, a szíve összeszorult: mert a Lelket látta benne, az óvót, az örökké vigyázó Angyalét…

– Tündérkert, tündérkert a tiéd – szólt barátjához, a tölgyhöz. –

Ezétt nincs egy talpalatnyi föld se müfelénk, amelyhez ne fűződne egy mese, egy legenda.

Azzal összeszedte kis csapatát, s hazavitte felnevelni őket.

Felnevelni a Jövőnek, az Életnek…

Kapcsolódó cikkünk: