Verzár Éva: Furcsa menyegző

A szerző Mire megvirrad (Mai székely balladák) c. kötetéből

Házasság aranyérrel

Furcsa menyegző

Bizony úgy történt, ahogy azt nagyapám mesélte egy tavaszi este, amikor a cserebogarak csak úgy csapódtak a lóca mellé kitett lámpához, mintha mind irányt tévesztett volna.

Szóval Bözsi – a szomszédunk leánya – férjhez menésre adta a fejét. A nagy hírrel anyja, Terus néne állított be hozzánk estebéd után:

– A Bözsi es megbolondult! – mondta jó napot helyett.

– A leánya? – kérdezte egyszerre Julis nagyanyám és az öreg János nagyapám.

– A’ hát!

– Mit eszelt ki megint az az eszeveszett leány, szomszédasszony? Tíz gyermeke közül ez az egyetlen, már megbocsásson, amelyik olyan, mintha zabot evett volna, s ez már szent igaz – állapította meg nagyapám.

– Férjhez menyen még a nyáron, most jelentette be az asztal mellett, az apja éppen a csirke cubákját szopogatta s majd megfulladt a porctól ijedtébe’.

– No, no – szippantott egyet nagyapám a szivarjából. – Mitől lett olyan ijedős szegény Márton szomszéd? Valamikor nem vala az, jól emlékszem arra én es.

– Maga csak ne emlékezzen, s főleg fogja jó szorosra a száját, mert úgy-e hallgatni arany, s osztán még csak az kellene, hogy felpiszkálja a parazsat, nézhetnénk magunkot, ha Bözsi szemet kapna.

– Miért? Legalább többet tudna – vigyorgott az orra alatt nagyapám –, vagy tán nem teccik a vőlegény, valami bajik van vele?

– A legénnyel semmi baj, derék, becsületes, dolgos, jól es néz ki, az es van, amit aprítson a tejbe, de a leány, azzal vóna egy kicsike baj, mert ezelőtt egy hónappal más után koslatott. S most ecceribe férjhez menne ehhez. Ennek a mü leányunknak csak nem nő bé a feje lágya! Csak tudnám, kitől örökölte, mert biz’ tőlünk nem!

– Aztot én csak nem mondanám ijjen határozottan, szomszédasszony – makacskodott tovább öregapám, mire a jóasszony felkapta a fejét s a kötényit, s mérgesen becsapta maga után a kaput.

– Nagyapa, e meg mi vót? – kérdeztem az öregtől. Az meg csak lógatta a fejét s csavargatta a bajuszát, de közben a szeme olyan ravaszkásan csillogott, hogy tudtam, lesz ebből még esti mese. Úgy es helyezkedtem el a lába mellett, hogy magam alá húztam a vastagabbik lábtörlőt, mert bizony hidegek voltak még az esték, s ha az öreg mesére adja a fejét, olyankor mozdulni sem tudok, nehogy félbeszakítsam mondandójában. Nem es csaladkozék, mert az öreg kérges kezével csak intett, hogy menjek közelebb:

– Erről egy kukkot se senkinek! Megértetted? Elmesélek neked valamit, de csak tanulságképpen: ne járj te is úgy, hogy elfelejted azt, amit fiatalon megcselekedtél.

Mártonnal, Terus szomszédasszonyunk hites urával hajdanában fiatal, katonakiszolgált legények valánk s mán akkor es jó barátok. Nemcsak hogy pelyhedzett már arcunkon a szőr, de jó alaposan oda kellett vágni a borotvát, hogy levigye szakállunkot, úgy megemberesedtünk. Testünk és vérmérsékletünk erőst kívánta a feleséget, mert úgy-e akkor nem úgy volt az, mint ma, hogy esszefeküdt a leány akárkivel, hanem annak rendje s módja vala. Aki aztot a csúnyát megtette, senki becsületes emberfia el nem vette vóna feleségül. Nekünk, legényembereknek még lehetett ide-oda bóklászni szoknya után, vót még piroslámpás ház es akkoriba s a faluba rossz nőcskék es valának, de nem vót annak ojjan az íze, mint kellett vóna. Szerelembűl akartunk szeretkezni, tiszta leánnyal. Márton meg es ismerkedett egy igencsak fájintos leánnyal. Illedelmes volt, elpirult, ha ojjant mondtak neki, serénykedett, eltett mán az anyja helyett mindent télire s vasárnapi ebédet es olyant főzött, hogy a koma csak törölte a bajszát, miután megette. Nem gondolkozott sokat, csak úgy félévet udvarolt s mán meg es kérette egy vacsora után keresztapjával a kezit, úgy, ahogy azt szokás. Az estebéd a leányos háznál esett meg – a szülők igencsak készültek rea jóféle ételekkel –, s amikor a Márton keresztapja felállt és kacifántos beszédben megkérte a leány kezit, a szülők és a „kisasszony” rögvest igent mondtak. Utána csak úgy fél évet jártak jegybe’, s mán kitűzték hirtelennyibe’ a lakodalmat. De előbb kihirdették a nagy eseményt a templomban három egymást követő vasárnapi misén vagy istentiszteleten, ki mijjen vallású vala.

Nagy volt a família, míg sorra jártak mindenkit a meghívókkal, igencsak eltelt az idő, s mán ott voltak, hogy sütni-főzni kellett a nagy napra. El es indultak a meghívottak. Vitték a leányos házhoz a sok libát, kacsát, tyúkot, lisztet, tojást, egészen a kovászig mindent, ami ilyenkor kell. A kamra hamar megtelt s két héttel a lagzi előtt az asszonyok erősen serénykedtek, miközben csak trécseltek egyvégtében, úgy folyt belőlik a szó, mint az Olt müfelénk. Először levágtak egy jó nagy kocát. A húsát felszabdalták, a zsírt kiolvasztották egy nagy üstbe, a tepertőt meg félretették pogácsának. Az emberek mán ekkor minden este mulatoztak, igencsak jól érezték magikot. Férfikézre nemcsak a disznó vágásakor volt szükség, hanem állandóan. A tyúkvágásnál ők voltak azok, akik megmerték az üstöt vízzel a kopasztásra, s ők cipelték a temérdek húst a jégtáblák közi a pincébe. Kenyérsütésnél pedig ők hevítették a kemencét, no, ezzel csak azt akarom mondani, hogy ott volt a férfiember es minden előkészületnél s a végin jót mulatott addig, amíg a nagy nap elérkezett.

Márton es végigjárta ezt a kegyetlen ceremóniát – mert az vala –, minden másnap ojjan ködbe látta reggel a napot, mintha a Hargita ködös köpenyege a szemibe költözött vóna. Én es úgy vótam vele, mert jó pajtásként ott segédkeztem s hasogatott a fejünk elég rendesen. Aztán a lakodalom napján, mikorra mán félig ki voltunk nyúlva, felöltöztünk díszesen, ahogy azt illik, s mentünk kikérni a menyasszonyt, hogy oltár elé vezettessék, tudod régen es úgy volt, mint ma van szokásba, csak akkor komolyan vették ám a hagyományokot.

A kikérés idejére az asszonynépség kedve igencsak pajkosságig tetejire hágott akkor, amikor a legény által választott leány helyett álmenyasszonyokot vittek a kapuba a vőlegény elé, s kacagtak jó nagyokot, amikor az ara rút vénasszony, kacér menyecske vagy anyát szopó csecsemő képibe jelent meg. A vőlegény rendre elutasította ezeket, neki az „igazi" kellett.

Na, de eléggé elkalandoztam, bár ezt még te es tudod, még ma es ez jár müfelénk, ha lakodalom van. Akkor folytatom, ahol abbahagytam, mer eccer vala kivétel.

– No, arra kíváncsi lennék!

– Akkor figyejj s ne jártasd a lepénylesődet! – mordult reám az öreg.

A kapuba nagy zenebonával érkeztünk, húzta a cigány a fülünkbe a nótát, meg es hallotta azt, aki nem volt süket, hogy nem akármi van készülőben. A léces kerítéshez érve megálltunk úgy-e, s vártuk, hogy bébocsájtást kapjunk, s vigyük a menyasszonyt a templomba. Az első álmenyasszonnyal nem vala gond, amire fel voltunk ám készülve, mer az egy vén banya képibe’ jelent meg. Ám akit kihoztak másodszorra a menyasszony helyett, igencsak csinos, tüzes leányocska és illegette magát rendesen. Azt meg nem tudtuk, hogy Márton mán a készülődések alatt szemezgetett vele. Na, ekkor jött a nagy bumm, mert a koma szeme meg sem rebbent, amikor kimondta, hogy neki ez kell, a többit ne es hozzák ki. Ezt vezeti oltár elé.

– Hű, a nemjóját, én még ijjent nem hallottam, tata!

– Lehet, mert jól eltitkolánk. Láttad úgy-e Terust, hogy ment kifelé, még a kötényit es maga elé kapta siettibe, pedig igencsak lucskos vót az esti mosogatástól.

– Terus néni miért volt dühös?

– Kölyök! Ő volt az álmenyasszony, akit Márton azonmód, a kikérést gyorsan béfejezve, oltár elé vezetett!

– S mi lett az igazival, apó?

– A’ mán más tészta, öcskös!

– Mér’, papa?

– Mér’, mér’?, Mer’ aztat meg én vezettem az oltár elé, Julis nagyanyádot, ott hejjben. Régtől tetszett nekem pirulós orcácskája, csak nem akartam a barátom levesibe köpni azzal, hogy elcsábítom tőle. S bizony, nem bántam meg, hogy elhamarkodtam volt a dolgot. Kettős lakodalom lett belőle, a leány nem maradt faluszégyenire pártába s nekem egy fityingembe sem került. Mulattunk egészen másnapig, amíg a hajnalcsillag világított az égen. Anyámék eleinte ájuldoztak, de reggelre, amire haza kellett vinni a fiatalasszonyt, arra – az italtól-e kicsit megbódulva, vagy mert méges teccett nekik a választásom – mukk sem volt.

– S Terus néne megbánta?

– Ejszem nem, szült eleget, nem vót ideje bánkódni, csak minden lakodalom előtt töri a frász, nehogy szégyenszemre megjárja, s a leányát ne vigye el a vőlegény. Bözsi pedig igencsak kikapós, mit lehessen tudni?

Valahogy most mán én es, tudatlan fejemmel megértettem, mik történtek s mán bé es indult az agyam, hogy majd ha nagy leszek, megnézem én mindegyik menyasszonyt, akit kihoznak elém, hátha jobb es kerül terítékre, mind akit én választottam. Erről azonban nem szólok, legyen az én titkom, de ekkor jó nagy nyaklevest éreztem a kobakom hátulján. Valahogy az öreg kitalálhatta gondolataimot, s mint a falnak ütköző cserebogár, vertem én es a fejem a tornác oszlopához.

– Nana, te kölyök! Oszt' meg ne próbáld!

Hát mán azt es kitalálják, amit ki sem mondtam? Megette a tudás ezt a csuda nagyvilágot, az öregek mán kipróbáltak mindent, nekünk meg nem marad semmi jó? Csak aztán meg ne lepődjenek őkelmiék! Mert akármily idők jönnek, a vér azé mégsem válik vízzé...!