Verzár Éva: Húzd, cigány! Húzd!

A szerző Mire megvirrad (Mai székely balladák) c. kötetéből

Mesél a múlt

Húzd, cigány! Húzd!

– Húzd rá, cigány! Húzd! Ne csöpögtesd a nyálad! Nem láttál még efféle ételt? Nem hát. Honnan is láttál volna? Kaviárt? Itt van! Egyed! A banda, a banda is egye, nekem nem kell... Hánynom kell tőle, hogy miért ízlett ez a vacak a nagyságos úréknak!?

A bogárhátú autóban néha nem tudni, ki a sofőr. A mélyen tisztelt farkaskutya? Aki hol a hátsó ülésről nyomul elő és les ki az ablakon, félrenyomva gazdája fejét, hol a helyén liheg, az anyósülésen. Vizitbe mennek, naponta többször is, ha kell. Nappal kísérő, éjszaka védi a gazdáját, ha megtámadnák: jóllehet, erre még nem került sor, mert a doktorurat szeretik, még akkor is, ha néha-néha morgolódnak ellene. Igaz, ami igaz, olyan még nem történt egyetlen éjszaka sem, hogy ő ne kelt volna föl, ha megkopogtatták ablakát, s ne ment volna ki a hívásra, legyen az előkelő ház vagy ócska putri, ahova várták. Olykor elfutotta a méreg, való igaz, főleg ha egy héten hatodszorra riasztották álmából.

A nagysága, a kedves asszonyság, igazi úrinő. Valójában ő szabja meg a tempót, s aki közelében van, az annak is megmondhatója, hogy bizony bele-beleszól a rendelő munkájába is, holott igazából semmi köze hozzá. Amúgy is rengeteg a tennivalója. A virágoskertet gondozza, amely olyan, mintha valamely palota környékéről varázsolták volna ide, oly szabályos díszben és pompában illatozik. Ösvényei apró díszkavicsokkal vezetik az arra méltót, hogy megcsodálja azokat a különleges szépségeket, amelyeket egy igazi angol úr hoz néha-néha az asszonyság megrendelése szerint. Jó barátjuk. Ők nem mehetnek külföldre, pedig vágyakozik nagyon a drága hölgy. Eddig minden évben próbálkoztak, de a hatóság folyton visszadobta irataikat.

– Mégis, mit akar ez a zsidó? – mondatott ki hangosan az ítélet a hivatal baráti társaságában. – Üljön veszteg a helyén a doktor úr, még eljártatná a száját valahol! – S ők csendben maradtak. Egyre több lett a virág a kertben, egyre több ládában vöröslött a parasztmuskátli. A doktor úr pedig ki-kirendelte alkalmazottjait, hogy segítsék asszonykáját a nagy befőzésekben vagy a kerti munkákban. S ennek a nagysága igencsak örült, mert legalább megtudott egyet s mást arról, ami a környéken történik, az ura ugyanis nem volt éppen szószátyár ember. S ha leggyakoribb segítőjének, Anna asszonynak a gyereke is ott volt, mit bánta. Neki nem adatott meg, hogy felneveljen bár egyet is. Valahogy nem jött össze. Talán emiatt vagy más miatt, sehogy sem értette meg, hogy a kislány a hídon túli cigányasszonynak miért köszön rögvest kezitcsókolom nénit, ha neki viszont nem szól egy mukkot sem, amikor találkoznak.

– Csúnya gyereke van, Anna! – mondta ilyenkor, s az asszony ezekért a szavakért meg tudta volna fojtani. A gyerek bezzeg a doktorbácsinak is köszönt, mert az még azt is megengedte neki, hogy az epret megegye mosatlan, ugyanis:

– Anna, csak úgy nő fel ez a vézna bugris, ha legalább évenként egy fél kiló piszkot felfal. Hagyja azt a gyermeket, hadd egye a legszebbet, mit számít egy kis piszok!

Aztán egy nap – épp az eper befőzése után – megjött a levél. Utazhatnak Nyugatra! Anglia, Svájc, még ki tudja, hová nem mennek! Körutat szervezett a doktorné, s elérkezett napja a búcsúzásnak is. Néró kutya megkapta reggel a legszebb borjúcsontot, s még mielőtt az emberektől való búcsúra került volna a sor, nyakába akasztották a legszebb szál kolbászt, amely addig a padlásfeljárón lógott társaival egyetemben.

– Isten magukkal! – fogtak kezet mindenkivel, s Annának a doktorné odasúgta:

– Ha nem jövünk, ne várjanak! – Jót nevettek a viccen...

Az első két hét a rendelőben és annak környékén, mondhatni, gondtalanul, már-már vidáman telt el. A macska elment, cincogtak az egerek: elő-előkerült a gyógyszerkészletből a finomított alkohol, megvegyítették illatos köménymaggal, cukorral, s koccintottak a doktor úr és a szabadság tiszteletére. Egy lap is érkezett Anna címére, amolyan üdvözletféle, s egy levél is, de valahogy annak lába kelt. Ugyanis a doktorné a bizalmas barátnője levelébe csúsztatta Annához intézett sorait:

„Drága Anna, nem jövünk haza, a kulcs magánál van, ami kell, vigye. Osztozzanak Edit barátnőmmel, őt ismeri. Isten áldása legyen magukkal!"

Hogyan került a titkosszolgálat kezébe az üzenet, azt nem tudni. Egy biztos: a barátnő hamarabb olvasta, mint a szolgálat emberei, mivelhogy nem postán jött, hanem ismerős belső zsebében.

Hatalmas ember érkezett Anna házába, s ez aztán mindenkit izgalomba hozott és félelemmel töltött el. Elkérte az üdvözlő lapot, össze-vissza nyaggatta az asszonyt, dörgedelmes hangon meggyanúsította, hogy tudott arról, az orvos házaspár nem szándékozik visszajönni.

Aztán kezdődött a nagy hajcihő a pincében. Hetekig, mindennap. Az üzletek megteltek csupa rongy ágyneművel, abrosszal, ruhával, cipővel. Kiárusították a falu népének, amit a hálátlanok itthon hagytak; pontosabban: amiket a pince homályában cseréltek ki a sok épre, szépre, értékesre. Festmények másztak le a falakról, könyvespolcok lakói indultak vándorútra. Összetartozó kötetek, gondolatok intettek kényszerű búcsút egymásnak – honnan is tudhatták volna magasságos eltulajdonítóik, hogy egymás nélkül töredékek, torzók maradnak?

– Húzd rá, cigány, míg van kolbász, bor, datolya, narancs, csoki... Csak húzd! Addig húzd, míg kiürül kamra, pince. Mit sem számít, hogy már hányadékukban fetrengnek a falu élenjárói!

Húzd, cigány! Húzd! Hegedűd titkon sírjon: már nem vonyít Néró kutya, szegény pára, a láncon, a kínzó éhségtől. Kimúlt…