Verzár Éva: Ítélet

A szerző Mire megvirrad (Mai székely balladák) c. kötetéből

Ágnisné átka

Ítélet

Öregember ül a pitvarban, kukoricát morzsol, az aranysárga szemek szanaszét szaladnak. Mintha egészen másutt járnának gondolatai...

Fényes nappal mintha nyugvóra hajtotta volna be ezer ablakát a falu: nem hallani a kovács kalapácsának hangját, nem zúg a molnár malma, a cséplőgép szája is üresen áll, magra vár a szövetkezet udvarán. Ám az emberek élénkek, mindenki lázasan készülődik valahová, mintha végveszély elől menekülne, vagy odafent a „rendes feltámadásra” trombitáltak volna. Valami történhetett ebben a hegyaljai faluban. A késő ősz e csendes, napsugaras délutánján felbolydult, mint a méhkas. Amúgy hétköznap van, se nem vasárnap, se nem vásárnap, a szép indián nyárban mégsem szorgoskodik senki a mezőn. A szekerek zörejétől máskor hangos utcák elnémultak, a leszedésre váró kukoricacsövek magukra maradottan meredeznek, zizegnek, suhognak a kihalt határban. A faluban viszont rendesen nyikorognak a kenetlen kapuk, s hol innen, hol onnan tódul ki a nép. Sietős talpak nyomában a pornak sincs nyugta, a levegőben szállva jár táncot a napfényben.

A Fő utcán férfi lépked elől, magabiztosan, templomjáró ünneplőben, kalap a fején; asszonya utánalohol, de csak úgy, otthoni ruhában: a mosogatást még éppen befejezte, nedves kezét beletörölte kötényébe, emezt pedig gyorsan elrejtette a karján lógó, viharvert táska aljába. A gyermekek – mit sem értve a nagy készülődésből – kergetőznek. Az úribb nép párban, egymásba karolva vonul, ügyelve méltóságára, emelt fejjel köszön erre-arra. A mellékutcákból is árad, gyűlik az embertömeg. A legutolsók, nehogy elveszítsenek egy pillanatot is, már-már rohanósra fogják.

No de hova ez a sietség?

Szemlátomást a Kultúrházba iparkodik mindenki. Valóban: műsor lesz itt, nagy műsor, ha nem is valamiféle szokványos, bál vagy hasonló. Hanem: tárgyalás. Nyílt tárgyalás! Ilyen még nem volt: első ízben hoznak nyilvános ítéletet falubéli fölött. Hadd tanuljanak belőle az emberek! Hadd okuljanak! Olyanokat állítanak pellengérre, akik loptak. Loptak a közösből... Ez, persze, végül is, nem nagy kunszt, aki csak teheti, mind lop… Ám ez most mégis más, mert most ítélet születik! Mindenki előtt fogja kimondani, kihirdetni a bíró!

– Fújjj… fújjj… – már messziről hallatszik a bent levők moraja.

Tele az óriási terem. Tömött sorokban ülnek, izegnek-mozognak. Akiknek nem jutott ülőhely, azok a falak mellett ácsorognak, egymás hegyén-hátán. A színpad kivilágítva! Szemben, középen – a fő helyen – a Vörös Asztal.

– Ott ül majd a bíró! – sustorognak. – Biztos már meg is született ítéletet! – De ezt nem mondják, csupán gondolják. Baloldalon az ügyészi pulpitus, átellenben négy szék, egyelőre üresen. Erről az elítéltek néznek majd szembe szomorú jövőjükkel. Ügyvéd sehol: nincs se asztala, se széke. De minek is ide védőügyvéd?

– A tolvajnak nem jár – szögezte le a párttitkár.

Az emberek, lenn a sorok között, egymás szavába vágnak. Mindenkinek van mondandója: fennhangon kommentálják, amit hetek óta a falu hírpostái hoztak-vittek az alszegből a felszegbe:

– Szekerekkel jöttek le az erdőből! Hordták magiknak a drága fát!

– A lopott holmiból gazdagodtak meg, szent Úristen, állandóan húst ettek!

– S hát még milyen cifra volt János asszonya a templomban!

– A fa nem es volt elég nekik, de még pityókát es hordtak bé a földekről! Abból tellett cifrálkodásra! – Ilyen és ehhez hasonló mondatok szálltak keresztül-kasul, s valahogy senki sem gondolt a maga ilyen-olyan dolgára. Tisztán csillogtak a lelkiismeretek, patyolatfehéren tündökölt kinek-kinek a múltja. Ők, ők ott négyen, a bűnösök! A két Józsi, a Ferenc és a János bá! Ők a falu szégyenei! Igenis, példát kell statuálni, hogy soha senki ne merjen ilyen szemérmetlenül lopni a közösből!

Felmorajlik a közönség: a bíró és az ügyész érkezik! Felvonulnak a pulpitusra. Kis idő múltán, egy oldalsó ajtón lép be a négy bűnös, az ítéletre kárhoztatottak. Rabruhában, megbilincselve, lehajtott fővel. Félszegen foglalják el helyüket, s közben nem mernek senkire se nézni. Titokban remélték, hogy a falu népe nem jön majd el a tárgyalásra, hisz’ mindenki tudta, hogyan mennek ezek dolgok, mindenki igyekezett, ki így, ki úgy, ki kevésbé, ki jobban, de megszerzni a magáét. Sokan még dicsekedtek is velel egy-egy pohár pálinka mellett a kocsmában. Ezért hát ennyi emberre, ekkora tömegre nem számítottak. Arra pedig főleg nem, hogy az egykori dicsekvők verik most a mellüket legjobban, efféléket kiabálva feléjük:

– Tolvajok! Tolvajok! – Úgy belejöttek, hogy rendre kellett inteni a mélyentisztelt egybegyűlteket.

A teremszolga intésére lett is olyan csend, hogy a légy zümmögését is meg lehetett hallani. Kezdődhetett a tárgyalás. Hosszan sorolták a törvénybe ütköző bűnöket, s a vádlottak be is ismerték mindegyiket, hiszen valóban elkövették őket. Szólhattak volna az utolsó szó jogán is, ám már nem bírták felemelni fejüket szégyenükben. Tudták, gúnynevet akaszt majd rájuk a falu népe, s akkor is rajtuk lesz majd a billog, ha egyszer, végre-valahára, kiszabadulnak. De lám, az egyikük, a fiatalabbak közül, mintha mégis szólni kívánna. Lassan emelkedik fel, tétován néz a bíróra:

– A feleségemnek üzenném, hogy ne bánkódjék, hamaroson hazajövök. Addig es gondoskodjon mindenről, s a gyermekekre vigyázzon erőst, védje meg, ha csúfolódnak velik. – Ferenc ez a merész, remeg a hangja, lába. Még fiatal ember, alig töltötte be a negyvenet. Három gyermeket nevel – vagy lehet, hogy mostantól már csak így helyes: nevelt – asszonykájával. Csendesen, szépen éltek eddig. Korán nősült, a leánykája már úgy tíz éves lehet. A tömegből, onnan lentről, néhányan hujjongatnak minden szavára. Lenéz, rezzenéstelen arccal, mint akit cseppet sem érdekel, hogy mit mondanak róla. Büszke volt mindarra, amit életében elért. Felesége az egyik sarokban zokog, ám nem akad emberfia, aki átölelné vállát, aki megvigasztalná.

A teremszolga ismét int:

– Mindenki álljon fel! Az ítélet kihirdetése következik. – Nyikorognak a kivénhedt padok, köhögnek az erős bagósok, felemelkedik a tisztes közönség, feltápászkodnak a nyomorult vádlottak. A lélegzetüket is visszafojtják. Egyetlen kicsi számon múlik egész jövőjük. Megússzák-e egy-két évvel egy olyan bűnért, amelyet nem csak ők követtek el, vagy hosszú évekre bent fognak rohadni. A közönség java ugyanezt mérlegeli, csak másképp: kicsi vagy nagy dráma várható. Kicsi beszédtéma, vagy nagy, jó sokszor csócsálható.

Nyolc. Uram Isten! Nyolc év! Nyolc év letöltendő börtönbüntetés!

Az öregemberből, mint kitörni készülő vulkánból, mélyből fakadnak a szavak. Megáll egy pihenésre, sóhajtásra. Unokája segédkezik neki, szintén morzsol, aranysárga szemek az udvar porában. És kicsit odébb meg a nagy unoka még totyogós kislánya bíbelődik egy kukoricacsutkával. Az öreg egy pillanatig habozik, aztán mégis folytatja:

– Az a nagy felhajtás úgy egy hónapig, ha tartott. Meg volt bolondulva mindenki, erről beszéltek reggel, délben, este. De aztán, mint minden, ez is feledésbe merült. Élt mindenki a maga módján, továbbra is onnan szerezte be a mindennapit, ahonnan tudta. Ezután is az erdőből vágták ki a tüzelőnek való fákat, s hozták haza szekereikkel. A mezőről meg bekerült a pityóka, a törökbúza a konyhára s a gazdaságokba. A tárgyalás után egy darabig még óvakodtak kimenni a mezőre, de aztán megint egyre többen és egyre bátrabban nyúltak a „közöshöz”. Minek is félni? Már javában bűnhődnek, akiket rajtakaptak a lopáson, mondhatni, ők vezekelnek mindenki bűnéért.

Az elítéltek aztán hamarabb szabadultak, kedvezményt kaptak jó magaviseletükért. Munkához láttak, dolgozni kezdtek, pár hétig újra téma volt a múlt, hogy s mint történt, pár év múlva már a kutya sem emlegette az egészet. – Csak én nem tudom elfelejteni – jegyzi meg az agg ember.

– Nagyapa, miért nem? – kapja fel fejét az unoka. Sokszor hallott már a történetről, hiszen azóta már édesanya is lett; de a történet mintha mindig befejezetlen maradt volna. – No, meséljen már, bökje ki, régen a begyében van már valami!

– Jól van leányom, ideje is lenne szabadulni az egésztől. Öreg vagyok már, a napjaim meg vannak számlálva, egy reggel lehet, nem ébredek fel. Nem akartam fertőzni a ti lelketeket, de itt az ideje, hogy tisztán láss. Azon a tárgyaláson farkasszemet néztem a szomszéddal, pedig akkor még nem tudtam, hogy az ördöggel nézek össze. Megsajnáltam a szerencsétlent, főleg az utolsó szónál, hisz’ csakugyan három gyermeket hagyott maga után s az asszonyát. A gazember!

– Papa, ha ennyire idegesíti, beszélgessünk inkább másról!

– Most mán hagyj, hadd beszéljek! – Az öreg felhajtott egy pohár vizet, úgy folytatta. – Az asszonyt és a gyermekeit mindvégig segítettük, már csak azért is, mert itt laktak a szomszédságunkban. Majdhogynem családtagnak éreztük őket, minden jót megosztottunk velük megboldogult nagyanyáddal együtt. A gyermekektől most sem bánom, de az asszony, az nem érdemelte meg! Még azután is segítettünk rajtuk, miután embere hazajött. Osztán egy napon Ferenc felakasztotta magát.

– Ez volna a nagy titok? – könnyebbült meg az unoka. – Hiszen ezt mindenki tudta. Szegény nagymama is mesélt erről a szomszédról, mielőtt elment volna.

– Már hogy miről mesélt? – fürkészte tekintetét az öreg. – Hogy végzett magával?

– Arról.

– Többről nem?

– Miért? Van több is?

– Szegény asszony! Milyen nehéz lehetett galamblelkének ez a nagy teher!

– Miféle teher? Ha nem akarja, ne mondja, de ne csigázzon! Lehet, hogy nem is akarom hallani! – tette hozzá tétován.

– Ferenc leánya egy este keserves sírással jött át hozzánk. Az asszonnyal beszélgetett, én csak tőle tudtam meg, hogy miért rí annyira. Hát, ugye, hogy is mondjam el neked lányom… Szóval, az a gazember… az ... használta a kicsi lányát! Miután kiszabadult a fogságból, már nem nyúlt a feleségéhez, de a lányát egyre többször húzta paplana alá. S a felesége tudott erről, a szeme előtt történt.

– Uram Isten! – borzad el az unoka. Hamar kiküldi kislányát játszani; igaz, kicsi még, de akkor se hallja ezt a szörnyűséget. Nehogy valamiképp megfertőzze!

– A leánykának elege lett az apjából. Félt tőle. Reszketett. Elmondta, megöli magát, ha az apja még egyszer reá teszi a kezét. Ma este pedig, mondta a te nagymamádnak, biztosan megtenné, mert még nem jött haza. Ha késik, mindig részegen jön meg és ilyenkor első dolga, hogy a feleségét kiküldi aludni a csűrbe vagy a nyárikonyhába... Ráadásul ilyenkor rettenetesen durva, nem elég, vele hál, de még meg is veri... Szerencsétlen kislány! Vékony egy teremtés volt. Nem úgy nőtt fel, mint a többi gyermek. Örökké csendes, visszahúzódó, semmi vidámság, mint az osztálytársaiban. Sokszor elnéztem, ahogy bújta a könyveket és menekült az emberek elől. Csodálkoztam is rajta, mert sem az apja, sem az anyja nem volt olyan szerényke. De egyikük famíliája sem. Szóval a feleségem hosszasan beszélgetett a kicsi lánnyal, valahogy megnyugtatta, ágyat vetett neki, lefektette, és csak azután jött ki a konyhába. Mikor mindent elmondott, úgy éreztem, rögtön szétvet a düh. De mert ott pihent a kislány, valahogy lefékeztem magam, s csak másnap reggel mentem át a szomszédba. Már vártak, tudták a szerencsétlenek, hogy szörnyűséges bűnük nem az ő titkuk többé. Legszívesebben baltát vettem volna a kezembe, s levágom mindkettőt, de az Úr adott annyi erőt, hogy nem tettem meg. Megmondtam a leányka anyjának és apjának, hogy megyek a városba és feljelentem őket. Addig a gyermek nálunk marad. Ne merészeljék a küszöbömet átlépni, mert nem állok jót magamért!

– Megtette?

– Épp készültem a vonatra. Borotválkoztam, amikor sikoltozást hallottam a szomszédból. Akkor talált reá a felesége Ferencre, a gazemberre. Nem várta meg a rendőröket. Felkötötte magát a csűrben.

Szótlanul, mélyen hallgatnak. Csak nagy sokára tud megszólalni az unoka:

– Biztos a börtön tette vele ezt a szörnyűséget.

Az öreg mint ha nem halláná. Hosszan lógatja, ingatja a fejét. Aztán keserű tekintettel néz fel unokájára.

– Hát nem a börtön tette!

– Mi más? – meredt rá unokája.

– Az apja temetése után a gyermek mondott még valamit. A legszörnyebbet, amit csak akkor mert elárulni, amikor már biztonságban érezte magát. A nyakamba kapaszkodva vallotta be, hogy az apja legelőször akkor nyúlt hozzá, még mielőtt börtönbe került volna. Pár nappal letartóztatása előtt vérbe fagyva hagyta őt az ágyon. Saját tízéves kislányát! A tárgyaláson valóban magával az ördöggel néztem farkasszemet. S én még megsajnáltam azt a gazembert! Hogy lehettem ennyire vak?

– Nagyapa, ismertem én azt a lányt?

– Hogy ismerted-e? Hogyne ismernéd! Elárulok neked egy családi titkot. Őrizd meg és soha se mondd el senkinek! Csak majd egyszer, sokára, ha nagyon öreg leszel, akkor add tovább valamely unokádnak vagy gyermekednek.

A nagynénéd, anyád legkisebb leánytestvére az a kislány, akiről eddig beszéltem. Elköltöztünk abból a faluból, és én soha nem is mentem vissza, pedig igencsak visszakívánkoztam. Hiszen ott születtem, ott van szüleimnek, rokonaimnak a sírja. Erőt vettem magamon ezidáig, de mielőtt meghalok, visszamegyek elbúcsúzni kedveseimtől. A kis Katit – Kati nénédet – nevemre vettem. Nagyanyáddal felneveltük, szeretgettük s taníttattuk. Mély nyomot hagyott benne a múltja. Gondozónő lett, hisz tudod. Mindig a legszerencsétlenebb sorsú embereket keresi, s főleg a hasonlóan nehéz helyzetbe jutott lányokról gondoskodik. Adni, folyton adni akar. Mintha így akarná megsokszorozni azt a kicsike derűt és fényt, ami egy ilyen borzalom után benne még megmaradt.

A pók befejezte aznapi munkáját. Ágyába fektetik a dédunokát, az öreg papa egészen más meséjétől hamarosan álomba szenderül. Még sokáig ülnek odakinn, a ház előtt, nem tudnak nyugovóra térni. Az iszonyat még megüli a levegőt. De legalább végre kiszabadult az öreg lelkének fogságából.