Verzár Éva: Ki tanyája ez a nyárfa?
A szerző Mire megvirrad (Mai székely balladák) c. kötetéből
Házasság aranyérrel
Ki tanyája ez a nyárfa?
A Ditró felé vezető úton egy dombocska emelkedik a magasba, szép, nemes fenyőfák koszorújában. A domb alatti csendben háromezer tatár és háromszáz hős székely alussza örök álmát. A dicsőség erősen él ma is, mert csak nem lehet elfelejteni, hogy itt győzték le a helyiek – Gábor deák vezetésével – a Moldva felől betörő tatárokat az Úr 1658. évében, ennek is szeptember 6-ján.
Tatárdomb lett e szent helynek neve, valahol Gyergyószárhegyen, Székelyföldön, ott, ahol Kuk Imre is meglátta a napvilágot, s fel is cseperedett elég rendesen, mert nagy embernek adott az Úr naponta legalább háromszor enni. Hiányossága volt azonban ennek a derék székelynek, hogy fél szemére viszont nem adott látást neki a fennvaló. Ezért kapta ajándékba a falutól a Kuk nevet, ha tetszett neki, ha nem. Hibája tehát végülis csak ennyi, emberségében és nótáskedvében azonban töretlen, élete végéig dalolva védte a székely mundér, no meg a székely férj becsületét.
Tornácos háza az alszegben a legszebb, benne középtájt kocsma, kétfelől a lakószobák, ahol álomra hajtották fejüket: drága feleségével a kocsmától jobbra, és áldott anyósa – akit a házasságával kapott ajándékba a sors kegyelméből – a kocsmától balra. Házának eme beosztása miatt búcsálódott állandóan, de nem volt mit tennie, így volt az jó, ha nem akart egészen az anyósa mellett élni, s hagyni, hogy amaz az ő életének kapuján járjon ki-be egész életében.
Dolgos kocsmáros lévén, minden áldott napon hajnalban kelt, és szorgos és hűséges oldalbordája is ugyanakkor lépett ki a nagy tölgyfa ágyból, s tette elejébe a bőséges reggelit. Ezután friss, hideg vízben megborotválkozott, vette kötényét, s kinyitotta az ajtót, amely hova máshova, mint éppen a kocsmába nyílt. A baj már itt elkezdődött, mert ha ki is nyitotta azt az ajtót, maga után becsukni már nem merészelte. Asszonya állta annak útját, s alighogy megjelent az első itókára szomjas vevő, nyílt a saját lakosztályával szemben levő ajtó is, ahonnan pedig az anyós tartotta szemmel vejét.
Ez volt Kuk Imre egyik keresztje, mert inni, bárhogy is kívánta a szervezete, a két szempár kereszttüzében nem lehetett, még csak nyalni sem:
– Mit csinálsz, Imre? – szólt rá állandóan az asszony.
– Imre! Imre! – mér’ nyajja az üveg szádát? – kárált rögvest az anyós, amint ő kitöltötte a kikért italt, s nem akarta volna, hogy kárba vesszen az a csepp itóka, amely úgyis lefolyna az üveg falán.
Így teltek-múltak a napok Kuk Imre feje felett. Nem volt olyan napja a hétnek, hogy az állandó felügyelet megszűnt volna figyelni, s óvni a derék ember máját, egészségét. Csak zárás után akadt egy kis idő, egy órácska, amikor az asszonyok a vacsorával és a fejéssel voltak elfoglalva. Na, ezt az órácskát használta ki Imre, s felkutyagolt a felszegi kocsmába, kihirdetve otthon úgy félszóval, hogy elintézni valója van a faluban.
Amint a felszegi kocsma ajtaján belépett, s nekidőlhetett a pultnak, kérte is gyors egymásutánban a napi adagját, annyit, hogy az élvezet mellett a mennyiség is meglegyen. De nemcsak emiatt, hanem azért is, mert meg kellett annyira szédülnie, hogy végigénekelhessen a falun, s oda-odaszóljon danolva az elvtársaknak, akikkel útközben találkozott, hogy:
„Ki tanyája ez a nyárfás,
Nem a tied, úgy-e elvtárs?”
Ha nem volt rendőr a közelben s az elvtársak is szerencséjére jókedvükben voltak, a szél pedig elvitte a Tatárdomb felé a nóta szavát, semmi baja nem esett; ám ha egyszerre ellenségéül szegődött a fentiek mindegyike, Kuk Imrét egy kicsikét megcsutakolták az őrsön, hogy menjen el a jókedve a nótázástól. De hiába, mert ez, amíg csak élt, megmaradt, a gyakori csutakolások ellenére is. Védte a székely mundért, no meg a maga becsületét, ezt ugyanis a két asszony erősen megrövidítette, hiszen:
Alig nyelte le a gyorsított feleseket Imre, az ajtóban ki más jelenhetett volna meg, ha nem a két szent asszony:
– Imre! Hát megint itt? – sopánkodott a feleség.
– Imre! Gyüjjön gyorsan, mer’ azér’ a vellát a maga kezibe rendelé az Úr – kárált az anyós, emlékeztetve vejét kötelességére, hogy estére kelve minden rendes gazda kihányja a trágyát az állatai alól, aztán pedig folytatva azzal, hogy:
– Maga sem ganajba fekszik, hanem keményített fehér lepedőre, az Isten álgya!
Kuk Imre egyetlen mukk nélkül indult a felesége után, csak hogy a szót ne szaporítsa. A kertek alatti ösvényen elől a feleség baktatott, utána Imre, a sort az anyós zárta be, és Imre csak danolt, danolt. Danolt az mindenkinek: az elvtársaknak, a rendszernek, a székely sorsnak, s ha barátai kerültek látóterébe, a férfiúi becsületnek. Méghozzá emígyen, szó szerint – de hát mit tehet erről a krónikás?
„Elmegyek a lombhullással,
Szar előttem, fos utánam…”
Áldassék Kuk Imre neve, míg világ a világ! Ki ugyan másképp nem tudta megvédeni magát a rendszer csatlósaitól, asszonyai óvó szeretetétől, minthogy dalolt, dalolt, míg magához nem szólította az Úr, ama reményt hagyva hátra a ma élőknek, hogy ott fenn sem ment el a jókedve, csak épp nem csutakolják annyit, mint itt lenn, a Tatárdomb alatt meghúzódó híres, nevezetes kisfaluban.
Kapcsolódó cikkünk:
