Verzár Éva: Lélekutak…

Részlet a szerző

Lármafák oltalmában. Mai székely balladák 2.

c. kötetéből

Lélekutak…

Ökörnyálfonatos őszt kerget a viharos szél a hegyekben, s ha lustán elterül az oldalban a nap álmodozó sugara, mint a talpig rokolyás cigányasszonyok szoknyája, oly cifrába öltözik a lombhullató erdő összefüggő vonulata. A várakozásé a nap, a szelíd álomringató napoké, a lázrózsában égő leveleké, a végtelen türelemé, ami ráragadt a völgyben lakó asszonyokra, emberekre.

– Megzavarodott! Megzavarodott! Fogják meg! Fogják meg! – kiabálnak a csordát váró emberek, s bár senki sem tudja, hogy mit, kit kell megfogni, mégis visszhangozzák egymás szavát, mert szél zúgatlan nem indul, s jobb tovább adni a szót, mint elhallgatni, és ebben az egyhangúságban amúgy is kell valami érdekes, ami felvillanyozza őket. Csordajöttéig felbolydul a falu, mint méhkas, az alvó por megmozdul, s el nem maradna az eszét vesztett ember nyomából.

Két kisfiú szaladgál a nagy udvarban. Mindkettő vidám, élénk tekintetű – anyjuk szemefénye –, ráadásul olyan okosak korukhoz képest, hogy már lexikonokat bújnak, s mindazt, amit egykori kereskedő apjuk elmesélt bejárt útjairól, már térképen követik.

Polcok, öreg, nemes diófapolcok, glédában állnak rajtuk a súlyos Révai lexikonok, de nem üli meg őket a por, nem fogja a pók hálója, mert hol lenn tanyáznak az asztalon és apró kezek közt zizegnek a lapok, hol visszakerülnek a helyükre, rövid időre, épp csak annyira, míg meg nem kell fejteni valamilyen tudományos talányt, megtalálni a keletre vagy nyugatra vezető útvonalat.

Csinos asszonyka térül-fordul a tekintélyes bútorokkal berendezett konyhában. Keze alatt elkészül a finom reggeli, ebéd, vacsora. A palacsinta nagy halomban áll legalább egyszer egy héten a hatalmas diófa asztal sarkán, s hogy nem marad belőle egy sem, azon csak nevet, de szeme büszkén csillog, hogy egészségesen maszatos fiainak, bármennyit is süthetne, még kérnének…

Süt, főz, mos, vasal, szeme csillogásában lázból táplálkozik a fény, a gyermekek nem veszik észre, hogy alakja egyre vékonyabb, már-már remeg a lába, a palacsintahalom a tálon egyre alacsonyabb, s egy nap nincs anya, üres a palacsintás tál…

Három férfi uralja a konyhát, s míg éveket suhan az idő, pókháló költözik a gerendák közé, a kisablakok rácsai közt pókfészek ver tanyát, a veretes hálóban megszáradt légymúmia pókanyának. Anya… A palacsintaillat világgá menekült, mindenütt por, ledobott ruha, szennyes, de állnak a könyvespolcok, rajtuk a régi könyvek tisztán, portalan.

A nagyobbik gyermek apjával túrja a kertet. Egybefolyó virágoskert öleli körül az úrféle zsindelyes, magastetős házat – úgy áll a birtok közepén, hogy minden ablakából körbelátni a színes ágyásokra. Szépséges, nemes virágok illegetik magukat illatfelhőt hintve a szellőnek, hagymájukat, magvaikat a világot járt kereskedő apa hozta magával, eleinte csak azért, hogy csinos feleségének örömet szerezzen. De ha már ilyen jól érzik magukat és így elszaporodtak, és már senki sem szedi őket tarka csokorba az asztal közepére, úgy döntenek, hogy véget vetnek a virágdzsungel-életnek. Sorba, ágyásokba költöztetik őket, és kertészetet rendeznek be, ez lesz életforrása a három árván maradt férfiembernek.

A kisebb fiúcska csak a lakásban érzi jól magát. Széke karfáján anyja meleg kendője, míg ő Winnetou és Old Shatterhand oldalán vívja csatáit s vérszövetséget köt. Egy nap megvágja karját, ráveszi bátyját is, hogy ugyanezt tegye, s az igazi testvérség mellett bajtársi szövetséget kötnek; utazik s felfedez Benyovszky Móric emlékirataiban, Teleki gróffal talál a saját tavára kinn a réten, s amikor hormonjai erőre törnek ifjú testében, már Homérosz eposzaiban él.

Istenek halhatatlansága költözik lelkébe, fuszulykakaróval a kezében rohan lovagi harcba, Trója bevételére készül, megtámadja a fáskamrát, diadalmaskodik, ünnepel…

Vándorszínészként lézeng Petőfivel, fűti a szerelem lángja, s mikor megérinti a forradalom szele huszonéves lelkét, véres karddal, lángban égő szemekkel rohan neki a nagyvilágnak, hogy a székely hadsereget maga mellé gyűjtse… Ágyút önt… Olvas, számol, rajzol… Fejében zsongnak a lexikon sorai, hangok szólítják, indulatok fűtik, szenvedés, öröm, őrület…

– Fogják meg! Fogják meg! – kígyóként csúszik ki az emberek kezei közül, s olyan erőt érez magában, mint akinek élete függ gyorsaságától… Nem, neki nincs achilleszi pontja! Őt nem győzheti le senki! Nem állhat meg! Nem eshet fogságba! Karját a magasba emeli, int az embereknek, hogy hagyják, hagyják, ők nem tudhatják, nem ismerhetik a veszélyt… Csak a hídig, csak a hidat kell elérje, s amikor kifulladva megfogja az öreg híd karfáját, már se nem lát, se nem hall. Összecsuklik a fáradtságtól… Fehér ágy, fehér köpenyek, gyógyszerek nyugtatják…

A báty, a nagyobbik testvér, néha az asztal sarkára néz. Palacsintaillatot érez. Keze elindul, aztán megáll a levegőben… A palacsinta illata valahonnan a szomszédból szaladt át vendégségbe a megöregedett, zsúptetős faházba, ahonnan már elköltözött nemcsak az anya, de sok-sok év küzdelme után az apa is. Vérrel fogant és pecsételt testvéri-bajtársi szerződését tartotta élete legfontosabb fogadalmának, még akkor is, ha szíve választottjáról kellett lemondania, mert az, betegsége miatt nem vállalhatta három férfi gondozását. Bodros hajában eltéved a cigarett füst, ismét az az illat, felállna, hogy utánanézzen, ki, vagy mi csalogatja ínyenc illattal, de lába összerogy, a diófa asztal nem bírja tartani a szélére alélt magatehetetlen testet…

Már senki sem kiálltja, hogy fogják meg. A nyugtatók, a gyógyszerek és angyalok vigyázzák az egyedül maradt „utazót”. Róma, Párizs, vagy éppen Théba, vagy Akropolisz… Örök utazója a földi élet álomvilágának, mint késő őszi nappalok álmos sugarai. Él egymagában, Erdély ölében, egy örök gyerek… A sírkertben öregasszony ápolja a két hantot, friss virágot ültet az egykori kertész és nagyobbik fia álomágyára, a legszebb virágokat. De sokszor cseréltek magokat, hajtásokat az öreg Jánossal!

– János! János! Hát te es elmentél, elvitted viráglelked, s most odafentről csillagporral locsolkodsz! De segítenék neked, de mennék utánad!

– Károly, Károly! – áll meg öregje mellett Juliska néni, nem messze az egykori kertész szomszédságától. – Csóré lett a kert, nem maratt mán csak az ajtó előtt virág… Többet mán nem hozhatok, csak neked hagytam meg a kedvenceidet, de mán nem teleltetem őköt az istállóba. Minek es költöztetném télálomra? Nincs mán ott lélek, ami melengetné, hogy fagy ne tegyen bennik kárt. Kihozom az egészet úgy gyökerestől, ahogy vannak, hogy itt hullajtsák el magjaikot, hátha megvédi töviket a hó, ha jön, s a fagy es kíméletes lesz velik, ha béköszönt.

Azzal indul, nyomában érett, kukacos diónyi almák koppannak a szikár földön. Öreg fák hullajtják az élet reménységét, s mikor már csukná maga mögött a kiskaput, megborzong a szellő, csalja, csalogatja, az első sorba, oda a Fő utca mellé, ahol az autók gyarapodó suhanását csak egy sor orgonabokor választja el a csend birodalmától…

– No, te, hogy megszédülék! – kapaszkodik a fejfákba, körülnéz, s egyből rálát egy ismerős sírra, ahol leülhetne megpihenni, s ahol senki sem szólítja meg gorombán, hogy mit keres, miért zavarja a holt lélek nyugalmát. Odatotyog, leül megpihenni a szürke betonkeretre, illatozó őszirózsák és őszi árvácskák arca mosolyog az öregasszonyra. A szellő, mely eddig megtámogatta, most kavarog, hol a fák ágai közt citerázik a száradó levelek húrjai között, hol nekiszalad az égnek, de visszatér, le-lecsap a földre, felkapva egy-egy könnyű fűszálat… Kócoska hangja is csendesebb, Juliska néni csak lelkének szavát s a régi emlékeket látja, érzi:

– Magát majdnem el es felejtém, s ha nem remeg a lábam, ha nem lennék ijjen anyámasszony katonája, mán valahol hazafelé járnék, Vilma. De nem bánom, nótát nem hoztam magammal, mind valamikor a parkban, amikor mozikezdésre vártunk az öregemmel, s maga mellé telepedtünk beszélgetni. Rég vót. Lássa? Egyedül maradék én es… Tuggya maga es, hogy mijjen üres a ház, ha nincs lélek, akihez az ember szólhatna… Magától es elmenének úgy-e? Marattunk mü vénmagnak a székely hazába. De mit es csinálhatnánk? Amit tudtunk, megtettük, a vér nem válik vízzé, s bárhol es lennénk, csak ide húz vissza alélek. Ide, az orgonabokrok tövibe, ahonnan látni halottak napjakor a szomszéd hegyek temetőiben virrasztó emberek gyertyalángjait. Fények, Vilma! A fények örökké visszavezetnek! Elmenyen mindenki, amerre az útja vezeti, de a lélek: csuda dolog. Lássa! Ha most a lelkembe nézek, s belégondolok ifjúságomba, csak nóta kellene, s cseppet sem esne nehezemre esszecsapni a bokám! Hej, de rég vót! De rég hallgattuk a nótát a hársfák alatt! S a mozi! Mán a’ sincs… Azé’ méges kár, hogy ojjan messze mentek a gyermekei, Vilma.

A szellő kavarog, Kócoska remeg a szél ölelésében, nyüszítene az emlékek súlyától, de ölelné is a fejfát szorosan magához… Csak azok a hangok! Csak a göröngyök tompa huppanását ne hallaná, mert anyu félt tőle… Csak az átok szava ne jutna ismét és ismét fülébe, amint az anyja az ő csontjait átkozza, mert ő azt a fiút szereti, akit az anyu nem szível… Ne, csak azt ne kelljen hallania! Az anyai átok fog…

– No, mennék es, a szusz visszatért belém, s látom az idő es szelídülni kezdett, csak nem lök fel, míg haza nem érek.

Az ősz szivárványszíneivel tűzdelte tele Peka Károlyné, Juliska néni hárászkendőjét, törékeny vállára borította, s a tavasz pattanásában született rakoncátlan szellő, amely egész nyáron át sarkában volt – súgott, ha nem emlékezett –, megszelídülve követte töpörödött alakját. Olyan könnyű lett, olyan gyámoltalan, hogy nyáron, át a keskeny ösvényeken, sírhantok közt vezető lélekutakon, ha nincs a szellő barátja, aki igazgatta jobbra, balra, míg vissza nem nyerte egyensúlyát, s nem állt biztosan a lábán, bizony sokszor esett volna a föld vonzásának ölelésébe. Alakja esténként oly vékonyra nyúlt maga előtt, mint a kúszó fák recsegő ágai. Húzta a föld… Egyre erősebben, egyre jobban, de ő nem le, hanem felfelé kívánkozott. Látva fentről Juliska néni földi kínlódását, Peka bácsi közbejárt az Úristennél, s lenyújtotta szivárvány lajtorjáját az égnek. Pont időben, akkor, amikor már a reggeli hidegtől vacogni kezdtek volna a föld lelkei. Juliska néni égi útra szállt…

S ha Canossa-járását egy falujabelije sem tudhatta, a szellő tudta, s azt is megértette ezen a nyáron, hogy élni csak szenvedések árán lehet: megmártózni fájdalomban, szeretetben, zokogni, nevetni, kérdezni, felelni, pofonokat adni és kapni, élőként alászállni a poklok mélyére, s erőt merítve a hitben, onnan felemelkedni.

Megbocsátani és végül megtisztulni…

Kapcsolódó cikkünk: