Verzár Éva: Lelkem… Lelkecském…
Részlet a szerző
Lármafák oltalmában. Mai székely balladák 2.
c. kötetéből
Lelkem… Lelkecském…
Haladékért könyörögve az időnek, térdre rogyva a Fő utca kellős közepén, zsindelytetős fehér ház imádkozik módosra épített szomszédjai között, hogy bírja még talpazata – ha van neki –, de legalább a falai, a teteje, még egy kis ideig az idő viszontagságát, mert bizony a benne lakó szegényasszony, egymagában, két gyermekkel nem lenne arra képes, hogy újraépítse, vagy megerősítse. Főleg nem most, amikor egyik fia sincs mellette, hogy megfogja aprócska kezét, magához emelje bizakodva, hogy van remény, Anya… Remény…
− Lelkem, lelkem, nem látta az én Józsikámot! Ő es Magyarországon van. Magik es onnan jöttek haza. Úgy-e lelkem, hogy onnan jöttek? Az én Józsikám es ott van… Látta? Ha lássa, mongya meg neki, hogy jöjjön haza egy kicsit, ojjan rég láttam mán. Ugye megmondja? Ott van ő es Magyarországon – de hogy hol, azt nem mondja, nem tudja, csak annyit tud, hogy Magyarországon él a fia, s mert ott csak jó emberek vannak, akik biztos találkoznak egymással, Józsikát is kell lássa az, aki onnan jön, vagy oda megy…
Lelkem… Lelkem… − kiált, néha hiába, mert már kerülik, már mindenki tudja, hogy kérdezni fog, kérni, és amire kilépne a megroggyant kapun, sietősen elhaladnak, nem hallanak, vagy nem akarnak hallani, hogy ne ígérgessenek hiába, ne keltsenek feleslegesen reményt Annácska lelkében…
Lelkem… Lelkecském…
A vonat, a „berecki gyors”, zakatolva haladt Erdély szívében. Öreg vasút… Magyarvilágban épült, de már román szél fúj be az ablakrésen, amelyen szivarfüst menekül a szabadba, már semmi sem ugyanaz. Csak az emlékek, öreg ingázók emlékei, akik a piacra mennek, vagy onnan jönnek, vagy munkába, a gyárakba, s arról mesélnek, hogy egykor a meleget a marhavagonokba beállított kályha szolgáltatta, de jó volt, mert meleg volt, s el lehetett jutni messzibb városokba. Az ingázók öregjei mesélik a rég megélt időket, fiatalok hallgatóznak, s nem hiszik, hogy olyan is volt, csak azt neheztelik, hogy most drága, zötyög, késik és valami miatt ismét fékez…
– Mi történt má’ megint? – riadnak pihentető álmukból a munkában megfáradt utasok, s már csüngnek az ablakban, mérgelődnek, hogy megint meghúzta valaki a vészféket, vagy épp egy eltévedt marha került a sínre…
– Kiszökött! Kiszökött! – visszhangzik innen is, onnan is –, nekivágódott az oszlopnak… Meghalt… Kiloccsant az agya…
– Nem volt jegye… A kalauz elől menekült, s hogy közel volt már a falujához, úgy számította, így könnyebben szabadul…
– Szegény…
– Bolond…
– Szegény az, ha nincs pénze a vasútra…
– Huligán az, ingyér jár-kel… Hajat bezzeg növeszt, arra sincs pénze?
– Ki az? Tudja? Mondja már! Ki az?
– Valamiféle Lajoska, azt mondják a falujabeliek…
– Az Annáé lehet… Láttam felszállni Brassóba… Szegény anyja… – kucorodik helyére egy öreg, szivarra gyújt, s hangját veszti, elréved valahova messze, talán egy régi bálba, amikor Anna karcsú alakja előtte suhant a bálban…
A Fő utcából, egy nyári napon, elindult a gyászmenet, olyan csendben, ahogy Anna élte életét. Se rezesbanda, se kórus, csak egynéhány lézengő kísérő… Csak ennyire tellett…
– Ó! Lelkem, lelkecském! – remeg a lelke a félájult anyának…
Juliska néni kiborítja az elszáradt kórókat a temető kietlen sarkában, előtte egynéhány hant, némelyen réti virágok illegetik magukat a szélnek, bogaraknak, megnyugvást kereső léleknek. Néhol nyoma van a kapának, a gondos kéznek, de elvadult hely ez, ahova senki sem kívánkozik. Örök „lakása” annak, aki saját kezével vet véget életének.
– Lelkem… Lelkecském – hallja a távozó Annácskának elhaló hangját Juliska néni, s egyből tudja, hogy az alig tizenhét évet megélt Lajoska hantja elé hozta az útja…
– Ó, Istenkém, hogy elfelejtettem! De hát nem akart az meghalni! Hogy métt nem engedték eltemetni a rendes emberek közé! Jaj! Jaj! A szegény ember sorsa! – mert tudja, látja, hogy beljebb van gazdag, van módos, akinek nevét aranyírás hirdeti magas márványtáblán, pedig hát lett itt volna helye, ha nem a pénz szava szól a síri világban is… – Csak egy napocskát várj, Lajoska, csak egy napot, s hozok olyan vadrózsát, hogy esszegyűnek nyílásakor az összes méhek, s zümmögnek altatót fejfád felett…
– Lelkem… Lelkecském…. – áll Annácska a kapuban, s várja, hogy nem jön-e valaki, akitől üzenhetne, hazahívhatná egyetlen, életbemaradt fiát…
A Fő utcán, nagy házak között, a zsindelytetős öreg ház teteje már ki sem lát a kapun, belerokkant az örökös imába, de még áll, áll hófehéren, tisztán, várva sorsa beteljesülését…
Lelkem… Lelkecském…
A teljes könyv itt elérhető: https://mek.oszk.hu/12100/12118/12118.pdf
Comments