top of page

Verzár Éva: Majális a faluban




A szerző Mire megvirrad (Mai székely balladák) c. kötetéből



Kelj fel és járj!



Majális a faluban


A Csere hegye mögül lassan, de annál szikrázóbb fényben emelkedik magasba a Nap. Hideg tavaszi kora reggel köszönt a háromszéki kis falura. Az árnyékban a fűszálakon még fehérlik a reggel sóhaja. A tél lehelete itt lappang. Fogvacogtató időben kezdik ellátni aznapi munkájukat a falusiak. S milyen nagy a forgalom! A gazdák az elsők, teheneiket kísérik a gyülekezőhelyre. Csípős levegőtől kipirosodott arcuk melengetik a felbukkanó Nappal, mindenki féloldalasan tartja a fejét, épp arra, amerről az süt. Kezükben kondér, a korai fejés habos hozadéka. A biciklire felaggatott tejesedények össze-összekoccannak, egyenként „szabadulnak” meg tőlük, „Megjött a tej!” – kiáltanak be az útjukba eső beszegődötteknek. A nagyobbik kannát – amelyik az ülés mögötti poggyásztartóban utazik – legvégére hagyják, az a csarnokba kerül.

Szekerek zörögnek, asszonyok traccsolnak, férfiak fújják a füstöt s kalapjukat megemelve, „Adjonisten jóreggelt”-tel köszöntik egymást. Lomha léptekkel feltűnnek a tehenek is a Fő utcán, az autók tülkölése véletlenül sem zavarja nyugalmukat. Egyik sarkon megállnak – épp a kocsma mellett –, itt várják be a lemaradt állatokat. Amíg az utolsó is megérkezik, addig gazduraméknak még futja egy reggeli féldecire, hogy kicsit átmelegedjenek, meg arra is, hogy a keserű pipa köhögő rohama után szóhoz is jussanak. De már érkezik a csordapásztor. Messziről hallani ostora csattogását, amire nemcsak az emberek, de az állatok is felkapják fejüket. Fiatal fiú, lábán szárközépig ér a gumicsizma, arcán furcsa mosoly, soha nem lehet tudni, mire gondol. A faluvégi özvegyasszony fogyatékos gyermeke. Szereti ezt a munkát, az állatokat, de főleg azt a három virgonc kutyát, akik körülugrálják, s csak parancsszóra mozdulnak el mellőle. Csattan az ostor, ballag a csorda, mint a vén diákok; száll utánuk a por és a meleg tej illata. Várja őket a dús legelő. Azt, hogy miért kísérik ki őket reggel, senki sem érti, de nem is kérdezi – szokás. Este maguktól jönnek haza, tudják a járást. S mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, tele tőgyüket magukkal vonszolva besétálnak a nyitott kapun, és egyenest az itatónak veszik útjukat. Jót isznak, majd nagy méltósággal besétálnak az istállóba, fejésre készen. Nagy békésen várnak sorukra.

De még reggel van. A por utánuk az egekbe indul, a tej meleg illata belevész a tavasz pattanó rügyeinek fuvallatába. Az embereknek sem marad más, mint menni a dolguk után; csak előbb még, hogy mozdulni tudjanak, a napi második erősítőt nyelik le egy kis rum vagy köményes pálinka formájában.

A gyermekek csak most ébredeznek, reggelire megisszák a habos tejet, és egy kis nógatás után elindulnak az iskolába. A nagyra nőtt gesztenyefasor alatt a tudás birodalma még csendes, nem is lenne ott semmi zaj, ha a kölykök akarata érvényesülne. Mert minek tanulni, nagyapjuk sem tanult, mégis megélte az öregkort, s ennie is van amit. Jobb lenne hancúrozni a kertben, vagy rúgni a labdát az utcán ebben a szép időben, mindjárt nem lennének olyan kedvetlenek. Megnyúlt arccal poroszkálnak, vállukon a tudomány nehéz súlyával, nem a lelkük, csak a lábuk viszi őket az Alma Mater felé. Szerencsére összetalálkoznak a barátokkal, zsebük rejtekéből előkerülnek kincseik: madzag, golyó s még ki tudja, mennyi minden. Ezeket csereberélik, s máris felizzik szeplőiken a vidámság apró jele. Az iskolát övező gesztenyesor is megelevenedik, leveleik közt átsuhanó szélben jó reggelt köszönnek a lombos fák. Az öreg épület fájó tagjai ki-be csapódnak, a gyerekzsivaj messze száll, amíg meg nem szólal a rekedt hangú csengő.

– No, akkor a hétvégén – búcsúznak egymástól az emberek.

– A hétvégén majd számolunk – csapnak össze az iskolaudvaron a suhancok.

Vajon mire gondolnak, mire készülhet a falu apraja-nagyja? Eldugott kis utcában ágáló piros cégtábla: „Tűzoltószertár”. Már rég besötétedett, odabent mintha mégis javában zajlana az élet. Valóban: benn alig látni a füsttől. A maguk készítette fapipát gyömöszölik illatos dohánnyal, mint a szeszgyár kéménye, úgy ontják aztán a füstöt. Kisvártatva mégis nekiveselkednek, nyílik a nagy ajtó, és a négykerekű tűzoltókocsi gurul ki rajta, nyomában hömpölyög a füst és iparkodik a győzelemre ittas önkénteshad..

Hát persze! Május elsején, szombaton – írja a naptár – tűzoltóverseny lesz és majális! Erre gyakorolnak a derék önkéntesek minden áldott este, fejés és vacsora után. A meghívásra már visszajelzett vagy tíz falu, s nem volna jó házigazdaként kudarcot vallani. Nagy erővel tolják a kocsit a rendezvény helyszínére, a futballpályára, kezdődhet az edzés. Akadályokat ugranak át, csalafinta útvesztőkben másznak, egyensúlyoznak a gerendán, végül az összecsatlakoztatott tömlőkből kifröccsen a víz. Örömükben felkiáltanak, ám az edző, stopperórával a kezében, nyugalomra inti a hősöket: „Sok, ennyivel nem lehet nyerni!”. Addig-addig ismételik, amíg van bennük szusz, aztán meg abban bíznak, hogy holnap majd biztos jobb lesz, meg különben is: csak a hétvégén dől el, melyik csapatnak jut a dicsőség.

Az edzés alatti pihenő idők sem pihenéssel telnek: szemrevételeznek minden zeget és zugot, számolnak, terveznek. Fel kell díszíteni az egész pályát. A kerítésre köröskörül májusfa kerül minden oszlopra. Három sátort is fel kell építeni, meg a színpadot, ahol majd a rezesbanda fújja a talp alá valót. A sátrak vázát összerakják gerendákból, de azokat még körbe is kell fonni lombos ágakkal. Ha minden jól megy, a gazdaságból kapnak kocsit s hoznak annyi fát az erdőből, hogy még egy alagútra is futja: itt bújócskáznának majd a kicsik, hogy ne ott nyűglődjenek az éppen táncolni vágyó szüleik nyakán.

Nemcsak a vitéz tűzlovagok viselkedése árulkodó, hanem a csoportokba gyülekező fiatal legényeké is: csodák-csodája, most nem a vendéglőben italoznak s nem a lányok lábát bambulják az utcasarkon, hanem egymás között egyezkednek. A hegyre készülődnek. Azt beszélik meg éppen, hogy ki kinek tesz májusfát, hány szekér kellene, mikor indulnak, hogy alkalmas időre vissza is érjenek.

A lányok a parkban levő padon szorongnak. Elsejére virradóra illik májusfát és éjjelizenét kapni. Kíváncsi szemekkel lesik átellenben a fiuk csoportját, nevetgélnek, próbálnak elkapni egy-egy hangosabb szót, hátha megtudják, kinek jut majd muskátlis ablaka alá az éjjeli muzsikából.

Minden napra jut elintézni való. A verseny és a mulatság helyszíne a legfontosabb. A futballpályát lekaszálják, a füvet csak összegereblyézik, mert jó lesz az, ha megszáradt; vagy ülnek rajta majd az emberek, vagy a gyerekek készítenek belőle várat, ahol kedvükre elbújhatnak... Megáll egy szekér a kapu előtt, behemót nagy kályha költözik be a kerítés mellé. Mellette füstcsövek halomban, s már hordják be a felhasogatott fát is. Fürge traktor gumikerekes utánfutót tol be, oldalait lehajtják, küszöböt építenek eléje. Ez lesz a színpad – de mi lesz a díszlet? Mi más, mint a korán levélbe boruló nyírfák üde zöld ága. Innen, erről a színpadról követik a versenyt a nagytiszteletű bírálóbizottsági tagok, hirdetik ki a győztes csapat nevét, adják át a kupát. Ide költözik fel a rezesbanda, alatta pedig majd a gyermekek találnak menedéket maguknak bújócska közben.

Mennyi szervezés, megbeszélés! A máskor lusta napok felgyorsulnak, máris hétvége van! Péntek délelőtt fiatalokkal megrakott szekerek kígyóznak fel a hegyre, vidáman nógatják a lovakat. A barátnők még összefutnak, beszélgetnek, találgatnak, estére pedig izgatottan, szótlan ülnek a vacsoraasztal mellé. A háziasszony is jött-ment egész nap, csak az ura nem értette, hogy mi a bajuk ezeknek a fehércselédeknek. Egy kis muzsikaszóért, úgy látszik, mind megbolondul, legyen éppen öreg vagy fiatal.

Megmakacsolta magát a nap, mintha nem is akarna nyugovóra térni, s amikor végre besötétedik, aludni tér a család. Úgy tesznek, mintha lefeküdnének, de csak eldőlnek az ágyon és várnak.

A sötét csendben csak a kutyák ugatása jelzi, merre járhatnak a csoportokba verődött legények. Hogy éppen mikor érnek a házhoz, senki sem tudja előre kiszámítani. Még azt sem vehetni észre, ahogy a kaput díszítik fel, úgy lopakodnak az udvaron. Akkor válik csak bizonyossá ottlétük, amikor felcsendül a nóta. Ezen az éjszakán nagy becsülete van a falusi „modern” zenekarnak. Percről-percre beosztják, melyik utcában, mikor kell megszólalnia a hegedűnek, harmonikának, gitárnak és a búgó hangú szaxofonnak. Előbb egy „hallgató” hangzik fel, nehogy túl harsány legyen az ébresztés, a zene lágyan csordogál, szinte sír az éjszakában. Erre ébredne fel, ha aludna a lány, és gyújtja meg a gyufát; keze köröket ír le az ablakban, mert így kell fogadni az éjjelizenét. A fiatalok remegése alábbhagy, lelkük megnyugszik: adták, viszonozták a szerelmet. Az is megtörténhet, persze, hogy sötét marad az ablak. Volt már rá példa. Vagy a leány nem kedvelte az őt szerelmével üldöző fiút, vagy a szülők tiltakoztak, hogy nem jó parti merészelt szemet vetni egyetlen kincsükre. Az ilyen eseteket aztán napokig osztják-szorozzák az emberek, a legény pedig legszívesebben elbujdokolna szégyenében a világ szeme elől.

Szombaton, ugyanúgy, mint máskor, hajnalban kel a gazda. Igaz, nagy nap ez a mai, de az állatoknak azért enni kell adni. Szerencsére felgyorsul a munka, a tíz év körüli fiúcska is szó nélkül segít apjának, ő pedig meg nem állna még egy bagóra sem, így hamar el is látnak mindent. Mire végeznek, az asszony is kikészíti a tűzoltóruhát, utolsóként az egyensapka is a helyére – az ember fejére – kerül, s nosza, indulnak, mert már hallani, hogy a rezesbanda járja a falu utcáit, felkölteni a jónépet.

Csak a lány sündörög a ház előtt. Rá is mordul az anyja, hogy elég lesz már, menjen be segíteni, mert így soha nem lesznek készen. Még az ebédet is meg kell főzni, a frissen kimosott báli ruha már szárad, azt is ki kell vasalni. A lány a szemével simogatja a májusfa hajtásait, mintha csak szerelme rügyeit becézgetné. Közben arra gondol, hogy de jó lett volna nekik is kimenni, megnézni a versenyt, ám az asszonyok délelőtt, sajnos, nem érnek rá efféle haszontalanságra.

A rezesbanda visszaér körútjáról a falu központjába, már vígabban fújják a nótát, a házaknál kapott pálinka megtüzesítette vérüket, s beleadnak apait-anyait, ami csak kifér tüdejükből. A vendégeket zeneszóval várják, és azok érkeznek is sorra; ha nem fértek fel az autókra, jönnek szekerekkel, biciklikkel, gyalogosan.. Itt toporog már az egész falu köszönteni őket. Tele vannak a fogadásra szánt kosarak kürtőskaláccsal, és a poharak sem épp üresek a díszes tálcákon. Miután befut az utolsó csapat is, katonás sorba állnak, a zenekar vezetésével a pálya felé veszik útjukat. Nyomukban a néző- és szurkolósereg. A felnőttek fogadásokat kötnek, melyik csapat lesz a legügyesebb. A gyermekek a menetelők mellett szaladnak, egyenruhájukat bámulják, és alig várják, hogy nagyok legyenek, s ott feszíthessenek, lépdelhessenek apjuk, szomszédjuk helyén.

A pályán is jócskán vannak már. A kapuban áll a falu Gyuri bája, pattogatott kukoricát árul újságpapírból csavart tölcsérekből, mellette egy cigányasszony gyűszűnyi adag tökmagot mér egy lejért az emberek zsebébe, hogy izgalmukat azzal csillapítsák a verseny alatt. Ők ketten egész héten a mai napi bevételre készültek. Vasárnaponként is fogy a rágcsálni való, de ilyen nagy mennyiségben csak piaci napokon és bálokon van keletje, s hoz kicsit több jövedelmet az amúgy szegényes konyhára.

A pályára rá sem lehet ismerni. Felöltötte tavaszi díszét. A kerítésen körben, egyforma magasságban májusfa hirdeti a nagy eseményt, a sátorban már begyújtották a kályhát, az óriási tepsikben sorakozik az első adag, sütésre váró flekken. Oldalt az asztalon halomban áll a fatányér, az asszonyok friss zöldhagymát tisztítanak, s szelik méretesre a frissen sült kenyeret; hófehér kendővel gondosan letakarják, legyek se járják, a szabad levegő se szárítsa ki.

A sörsátor előtt már hosszú sor áll, holott még be sem hűtötték a folyékony kenyeret. Nagy ládákkal hozzák a jeget, ebbe kerül az ital. Hogy hamarabb hozzá juthassanak, a sorban állók is besegítenek a pakolásba; s mire felhangzik a zsűri elnökének figyelmeztető füttye, már ők is ott tolonganak a kordon mellett, hogy végigizgulhassák a versenyt.

Az ügyességi próbán csetlenek-botlanak, kúsznak-másznak a falusi hadak: s ha sikerül végül, vizet fakasztanak és tüzet oltanak. Már majdnem mindegyik lovag megmártózott a sárban, pocsolyában, olyan is akad, aki nagy pocakját sokadjára sem bírja átemelni az akadályon, a szurkolók, a pálya szélén, ezen is, azon is nagyokat nevetnek. Mindent egybevéve, versenyzők is, nézők is jól érzik magukat. Pedig még hátra van az eredményhirdetés, a kupa átadása – no és az igazi mulatozás.

A harang delet jelez. Ritkul a tömeg, aki közel lakik, akit vár a családja, az hazamegy ebédelni. Otthon már meg van terítve az asztal, a leves gőzölögve várja a ház urát, hogy merjen belőle, s miután mindenki vett a tányérjába, egyszerre kezdenek el beszélgetni. Ez a nap ettől is más. Máskor a gazda haragos pillantást vetne a megszólalóra, de most nem lehet túlbeszélni őkelmét. Nagyon büszke. Hát nem ők nyertek?! Szépen sorra veszi, ki hogyan oldotta meg a feladatát, ki esett hasra a vízbe, ki nem bírta átmászni a falat, s úgy belelendült a mesélésbe, hogy még azt sem veszi észre, hogy a második fogás is elfogyott tányérjáról. Hiába, no, régen érezte már ennyire jól, ennyire felszabadultnak magát! Ebéd után a fáradt férfiember pihenni tér, az asszonyok most kezdenek el igazából élni. Miután eltüntetik az evés nyomát, előkerül a vasaló, próbálják a ruhákat, ha kell, igazítanak rajta. A tükörre már ráleheltek, fényesen csillog, örül, hogy vége a lélekölő egyhangúságnak.

Késő délutánra készen is van a fehérnép, a csavarok kikerültek a frissen mosott hajakból, loknis fürtök indulnak hódítani az éjszakába. Összecsomagolt pléd a kézben, még a gazda bezárja az állatokat, az ajtót, a kaput, minden rendben hagyott, mehetnek. Vacsorát ott esznek kinn, a pályán, bicska, kés a táskában, egyéb nem is kell hozzá. A hús illata messziről csalogatja az embereket; ahogy a pályára érkeznek, leterítik a pokrócot, mennek megvenni a finom falatokat. Akik maradnak, középre öntik a tökmagot, szemezgetik, nézelődnek, ki van már ott az ismerősök közül.

A zenészek már elfoglalták helyüket, de korán van s még senki sem táncol. Érkezik fatányéron a csodásan illatozó hús, két szál friss hagyma hozzá, kemencében sült házi kenyér és a friss levegő, mindez felgerjeszti az étvágyat és felejthetetlené fűszerezi a szabadban elköltött ízeket. Közben gyülekeznek a barátok, rokonok, egymás mellé húzódnak, beszélgetnek és elfelejtik a hétköznapok gondját-baját. A pálya hamar megtelik, már alig van hely a pódium előtt.

A lány titokban lesi, mikor érkezik a fiú, és boldog mosoly terül szét arcán, amikor meglátja a kapun belépni. Erre a pillanatra várt egész nap! A porondon már táncolgat néhány pár.

A fiú is bátorságot merít, előttük terem, illedelmesen felkéri szíve választottját. Gyengéden átöleli derekát, mélyen szemébe néz, forog velük az egész világ ebben a májusi éjszakában. Szülei is táncolnak, a férj elfárad, a szilaj asszonyt sorra kéri fel rokon, szomszéd, barát.

Aztán elálmosodnak, hazafelé készülnek. A lány még maradna, de a parancs nem tűr ellentmondást: indulni kell. A fiúnak megengedik, hogy hazakísérhesse kedvesét, a kapuban váltanak néhány szót, s a lopott csók csodás ízével szalad be a lány a házba. A Hold szemérmesen bújik el egy felhő mögé, nem akar tanúja lenni a szerelmesek idilljének.

Az ember leveti tűzoltó-egyenruháját, akaratlanul megsimogatja. Egész nap le nem vette volna magáról, pedig igencsak átázott a reggeli verseny alatt. Belehuppan az ágyba. Az asszony még tesz-vesz, vállfára akasztja a ruhát, a kalapot a tetejére teszi, kiviszi a csűrbe. Sokára jön be, az ura mintha mélyen aludna. Melléje fekszik, gondosan hátat fordít neki, ne kelljen érezze az annyira utált, borgőzös leheletét.

Reggel, amikor felkel, nincs mellette az embere. Felöltözik, kimegy az udvarra, ott sincs. Hátramegy a csűrbe az este kivitt egyenruháért, hozná most a napra megszárítani.

Kitárul a csűr kapuja, a reggeli napfény besurran, megvilágítja a gerendáról lelógó embert és ruháját. Nem bírt, sehogysem bírt elaludni az este. Talán az errefelé mostanság ritkábban látogató örömök izgatták annyira fel. Kiment elszívni egy cigarettát. A csűr felől nevetést hallott, gyanútlanul nyitotta ki a kaput, a felesége hancúrozott ott legjobb barátjával, a szénában.

Árva szót sem szólt. Kiosont, visszabújt. Megvárta, amíg az asszony mélyeket lélegzik.

– Gyere, cimbora! – nézett a vállfán lógó egyenruhára, odakint, a csűrben. – Lógjunk együtt!







42 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page