Verzár Éva: Pofonok
Részlet a szerző
Lármafák oltalmában. Mai székely balladák 2.
c. kötetéből
Pofonok
Mint Isten asztala! Mintha az Úr állna a kicsi sírhant mellett. Burjánzik az idő… – Mennyi gaz! – töri át magát az öregasszony a bozótos és a sírhant között. Közelebb kell mennie, mert csak rémlik, hogy ott kétéves forma kisgyermeket rejt magába az örökkévalóság. Az írást, a fényképet keresi a különös fejfán, és sehogy sem érti, mi tolja, taszítja el azoktól a rögöktől.
Csak a szellő noszogatja, Kócoska szószólója, hogy el innen… De mert a szellő nem erőszakos, nem fordul át viharba, az öregasszony kiskapát vesz kezébe, vízzel telt demizsonját lába mellé rakja, és csak megnézi még egyszer, hátha mégis el tudja olvasni legalább a nevet. A nevet, amit elmosott az idő; örökzöld borostyán fonja körül a négyszögű, ferdére vágott asztalféle fejfát. Fejfát, amilyent soha életében egy temetőben sem látott addig…
Ferde asztala lenne az Úrnak?
A szellő sír-rí, az öreg almafák terméketlen ágai közé tekeredik, csak jajong, mint az a fájó emlék, ami Kócoska lelkéből felszakad:
Hogy milyen évszak lehetett, arra még Kócoska sem emlékezik, csak arra, hogy a tanító nénit vitték be a szülőszobára – emellett lakott a kicsi lány. Kisgyermeke született, fiúcska, s mert elsőszülött volt, oly nagy szeretettel fogadta a korban már benne levő tanítóházaspár, mint az ég áldását. Azon, hogy a tanító néni is jajgatott, nem csodálkozott a kislány, hisz mindenki jajgat egy kis ideig, s aztán olyan csillogó szemmel jönnek ki a levegőre másnap, harmadnap, mintha ők születtek volna újra, nem azok a csúnyácska kis síró masinák.
A tanító néni is pontosan azt tette, mint az összes többi néni, csakhogy ennél több is történt, mert a kislány anyukájával is szóba elegyedett, mégpedig arról, hogy miért kapott az amúgy nagyon jó tanuló lánya négyest.
– Kérdeztem tőle, azt felelte, hogy tollbamondásért. Megmondaná nekem a tanító néni, hogy az mi? – kíváncsiskodott anyuka, mert a furcsa szót nem értette, nekik nem mondtak tollba, mezítlábas időben kapálni kellett menniük a mezőre, ezért csak ritkán érkeztek iskolába menni.
– A tollbamondás az, ha diktálás után írják le az elhangzott szöveget, de Kócoska nem ezért kapott négyest.
– Akkor miért?
– Mert nem írta meg a házi feladatát. Figyelmeztettem, de ellentmondott, azt ismételgetve, hogy ő azért sem írja meg. Kérdésemre, hogy miért nem, annyit felelt: Csak… Mert nem akarom…
Kipirosodott arccal rohant be a lakásba Kócoska, de még mielőtt szólhatott volna – mert biztosan akadt valami érdekes a kertben, amit anyunak is látnia kellene –, ismeretlen valami csattant rózsás arcán, amit akkor is, ma is, atyai vagy anyai pofonnak neveznek.
– Soha meg ne próbálj nekem még egyszer hazudni! – kiáltotta anyu magából kikelve, Kócoska meg csak állt, lelkén és arcán égett a hazugság szégyene – és a pofon. A pofon, amit nem tudott megbocsátani tanító nénijének, s mert őt nem bánthatta, kisgyermekének nevét csúfolta, ha nem is hangosan, de magában mindig. A névpárost, amit maga alkotott – nem tollbamondás után – oly jól begyakorolta, hogy hiába emiatt ma a szégyenérzet, bűnbánat, ma is csak így mondja, persze nem hangosan, ezért a szélnek sem engedi elsuttogni a csúnya szavakat. Inkább Juliska nénit nógatja, nem fontos az már annyi idő után, induljon innen, s mert megteheti, segítséget kér a nagy széltől, hogy nógassa jobban az öregasszonyt csak annyi ideig, míg tovább nem halad ettől a régi emléktől, amelytől már nem fog szabadulni, s amelyik pontosan úgy fáj, mit az elcsattant lélekcsapás…

A teljes könyv itt elérhető: https://mek.oszk.hu/12100/12118/12118.pdf
Kommentare