Verzár Éva: Sepsiszentgyörgy: 1990. március 15.
Részlet a szerző
Lármafák oltalmában. Mai székely balladák 2.
c. kötetéből
Sepsiszentgyörgy: 1990. március 15.
Piros-fehér-zöld köpönyeget öltött magára a tavasz. Pirosat… fehéret… zöldet… Hányszor kellene leírni, hogy érzékelje az, akinek tiltották az embert éltető vér, az Árpád-házi gyász, az örök reménység színeit? S mégis. A tiltás ellenére minden évben rügyet fakasztott a korai napsugár: fehér, vörös kelyhek nevettek a természet szabad világába, s a zöld pázsit mohón kortyolta a hajnali harmatot.
Magyar Himnusz. Ima… Fakadj dalra, imára! Csattan a bilincs, vagy munkába áll a gumibot, még akkor is, ha a boltban vett blúzon váltakoznak a tiltott színek. Reccsen a csont az asszony karjában, a fájdalomtól még ordítani sem bír…
Szabadság? A szürke, egyhangú hétköznapokban Erdélyben senki sem hitte, hogy valamikor megéri virradatát a szabad szónak, dalnak, írott betűnek. A tavasz zsongása és a ki nem alvó remény tartotta a székelyekben a lelket. Titokban ünnepeltek, mert a lélek szabad, a derék egyenes, s a fő emelt…
A rendszer összeomlása nem volt előrelátható, de még előrevetíthető sem, csak álom volt, gyönyörűséges álom azokon a sötét estéken, amikor csak gyertya, petróleumlámpa fénye kúszott a gerendákon. A gyerekek keze irkáik fölött megremegett, ha hangosabban szólt a szó, s a gyertya fénye eltáncolt a gyöngybetűk elől.
Aztán lőn csoda, felvirradt a nagy nap Háromszéken is. Akkor életemben először megértettem, hogy létezik határtalan öröm, van fennkölt, vannak magasztos érzések, szavak…
Az első szabad szabadság ünnepére készült Háromszék. A román állam gondoskodott róla, hogy betiltsa már jó előre, hogy felhívja az „őslakos dák nemzet” érzékenységére a figyelmet. A magyar zászló lengetésének nem jött el az ideje. Mit tett a székely? Ünnep előtt felbattyogott a padlásra, ahonnan előkerültek az évtizedeken át homályos rejtekekben alvó, féltett kincsek: kokárdák, kitüntetések. A szalagokon, bár a piros-fehér-zöld nemzetszínek megfakultak, árulkodtak arról, hogy egy volt a nemzet. Az ünnep előtti este előkerültek a mosdótálak még a legkisebb falvakban is. Megtisztult a test, s a lélek is friss leheletre várt.
Másnapra megüresedtek Háromszék települései, népvándorlás korát idézve vette mindenki a batyuját. Ki szekéren, ki vonaton indult útnak, s akadt olyan is, aki kocsival. Délre zsúfolásig megtelt Sepsiszentgyörgy tere.
Ma is beleborzongok, ha visszagondolok arra a napra. A természet rügybe fakadt, a reggeli permet után üde illat szállongott, életfakasztó lehelet. A korai virágok ünneplőt öltöttek, és a napnak sem kellett biztatás, hogy ragyogjon. A téli sötétet felváltotta a világosság.
A park tele volt, a szobor körül megszámlálhatatlan virág. Kezdetét vette az ünnepség.
Történelmi zászlókkal vonultak fel a volt politikai foglyok, azok, akik jobban megszenvedték a diktatúrát, mint bárki más. Néztem az ismerős arcokat. Mintha akkor látnám először… Ránc ráncba ölelkezett, s hajuk is a hajnali deres-fekete göröngyök látványát jutatta eszembe.
– Mit érezhetnek? – töprengtem.
Szemem a tömegben kutatott. Csak nem lesz magyar zászló. Mintha válasz lett volna, magasba emelkedett egy seprűnyélen lengő piros-fehér-zöld selyemlobogó. Magasba emelte és tartotta, tartotta és lengette egy bátor, ám vékonyka legényember. Jó magasan, hogy mindenki lássa. S aztán? Aztán egyre több lobogót lengetett a tavaszi szél, a sejtjeinkbe beágyazódott félelem eltűnt, mintha nem is éreztük volna soha. Együtt nem lehet félni! Együtt nem lehet meghunyászkodni! Együtt!
A beszédet alig hallottam. Az érzés megbénította volna a hallóidegeket? A tömeg elindult. A város központján át, fel a kisstadion elé, ahol a hivatalos ünnepség folytatódott.
A stadion körül tűt sem lehetett leejteni. A szónoklatok szavai nem maradtak meg bennem, csak pillanatok, érzések. Mint például az, amikor az épp Erdélyt elhagyni készülő színész – aki végül mégis otthon maradt – érces, kemény, mély hangon belekiáltotta a levegőbe:
– Talpra, magyar! – Villámcsapásként dördülő szavai hatalmas erővel sújtottak le az összegyűltek lelkében. Leírhatatlan, mit éreztünk! Anyáink, nagyanyáink szavai keltek életre, akik mint esti mesét ismételgették: – A színpadon is szavalták egyszer, régen, a Talpra magyart…
Bárcsak mindenki érezné, mit jelent Erdélyben magyarnak lenni!
Bárcsak mindenki érezte volna ott, akkor, milyen felemelő érzés Nemes Levente székely színész hangjának erejébe kapaszkodni!
A versek és beszédek után a Vox Humanának, a tanárok kórusának műsora következett. Természetesen az 1848-as forradalom nótái, indulók dallamai vibráltak a levegőben. Mindegyiket tudtuk, csak fennhangon soha nem énekelhettük, de akkor félelmet nem ismerve dalolt a nagy tömeg. Hangunk biztosan megpihent egy kicsit az Őrkő lábánál, ahol egykoron, mikor első ágyúját próbálták ki, ezt mondta Gábor Áron: – Ha ágyúim első lövése nem talál célt, a második golyó engem nyeljen el! – Vagy eljutott megnyugodni a szél szárnyán s az Olt vizének hullámain a kökösi híd még megmaradt pilléreihez, ahol halálos sebet kapott a nagy ágyúöntő. Mellettem barna kalapban, ugyanolyan barna lódenkabátban egy idős ember állt. Ránéztem, miközben éreztem: ha bekövetkezne a világvége, akkor sem lenne baj. Mindennél többet ért ez a nap. Tele tüdővel énekelte a Rákóczi-indulót. Előre nézett, szeme a semmibe révedt, és közben potyogtak a könnyei. Soha nem felejtem el. Magam előtt látom lelkének lecsurgó cseppjeit, míg élek. Nem emelte fel a kezét, hagyta lecsurogni addig befelé folyó könnyáradatát. Állt mozdulatlan, s úgy dalolt bele a hihetetlennek tűnő szabadságba, mint aki abban a pillanatban szabadult rabságából, s most friss levegő után kapkodva nem bír többé meglenni nélküle.
Minden március 15-én eszembe jut. Rá is emlékezem.
1990. március 19-én Sütő Andrást összeverték; a fél szemére megvakult, több bordája eltört, a bal karja zúzódást szenvedett.
2004. december 5-én a magyarországi népszavazás megtagadta a határokon kívül élőktől a magyar állampolgárságot.
Nem baj. Nincs semmi baj, míg magam előtt látom égbenyúló fáinkat éjszaka, amint csúcsain megpihennek a csillagok. Fenyőfák hosszú sora, égő gyertyák lángjai őrzik álmainkat, vágyainkat. Lenn, templomainkban róva van történelmünk: gerendákban, falakban, sírkertek nyugalmában.
Isten tartson markában bennünket, hogy a gondterhes múlt belealudjon végre az örök fényességbe.
Kapcsolódó cikkünk:
