Verzár Éva: Tüzet viszek… ég… ég… kék ég…

A szerző Mire megvirrad (Mai székely balladák) c. kötetéből

Kelj fel és járj!

Tüzet viszek… ég… ég… kék ég…

Tüzet viszek, ne lássátok,

Ha lássátok, se mondjátok,

Lányok, ég a rokolyátok.

Tüzet viszek, ne lássátok… – Vén platánok hűvös félhomályában fehér hajú öregasszony pihen egy viharvert padon. A parkban zsibongó gyerekek játéka magával ragadja, szeme felcsillan, foghíjas szája önkéntelen követi a gyerekek, a saját gyerekkora dalát.

Tüzet viszek, ne lássátok… – Kis fehér ruhácskáját ma is maga előtt látja, igaz, a szeme előtt szürkében játszó fátyol lebeg; de ujjai között, a parkban talált kis virág szirmaiban, mégis érzi a selyem kellemes tapintását.

Tüzet viszek, ne lássátok… – Ó, az a másik selyemruha! Menyasszonyi ruhája volt!

Tüzet viszek, ne lássátok… – Még megeszi kiflijét és elindul haza, nem jó már neki a déli meleg, nemsokára nagyon nagy lesz a hőség. Csak egy egészen kevéske víz kellene!

Tüzet viszek, ne lássátok…– Milyen szép kisfiú! Igen… Kisfiát gyönyörű pólyában vitte haza, rajta a szép, hímzett kendőcske! Finom tejillata volt a kicsinek – a dobozos tejet, ott van a szatyrában, nincs ereje felnyitni. – Mennyire tiszta kék volt a szeme, sokszor megcsodálta szoptatás közben. Ég… ég… kék… ég…

Tüzet viszek, ne lássátok… A nap sugarai egyre melegebbek… Mi ez a susogás? A fák levelei? Nem is tudja, lassan már csak sejt, alig hall. A selyem susogása volt ilyen, az asszonyi ruhái, amikor operába mentek. Ó, illatok! Hangok!

Tüzet viszek, ne lássátok… Menni kellene haza... A férje is elment már, pedig ő volt a törékenyebb, a kicsi, a beteges, akit mindig védeni kellett... Eltemették. Tölgyfakoporsóba tették a testét, a szemfedő selyem volt, hímzett selyem. Mellette ült, sírni nem tudott, a szemfedőt morzsolgatta órákon át ujjai között. A fia nem is tudja, hogy a temetés napján bekérezkedett a koporsó mellé. Szerencséje volt, aznap nem temettek senki mást. A pap beengedte, rázárta az ajtót. Azt kérdezte: Nem fél? Kitől kellett volna félnie? Aki ott feküdt, az övé volt. A teste is, a lelke is. Hol lehet a lelke? Azért ült mellette, hogy hátha, csak neki, még súg valamit. Nem súgott. Pedig nem is búcsúztak el egymástól. Ilyen nem történt velük még soha! Mindig megpuszilta, ha valahova ment: – Vigyázz anyukám, hamar jövök!

Tüzet viszek, ne lássátok…– Elindul, meleg van, alig kap levegőt. – Ezek a fák sem a régiek már! Nem adnak hűset. – Sötét van, összeszedi erejét, lépnie kell, még egyet és még egyet, hátha végre napfényre ér, s megint láthatja, hol vezet az út…

Tüzet viszek, ne lássátok…– A mentőautóban kimondják: – Meghalt. Kiszáradt. Ebbe már nem lehel senki életet! Vigyétek a hullaházba! Vannak papírjai? Értesíteni kell a hozzátartozókat. Ha vannak neki. Kétlem. Mégis van? Fia? Fontos ember? Nahát, pedig olyan szedett-vedett, olyan borzas, azt gondoltam, utcán élhetett a szerencsétlen. Tegyétek akkor rendbe, nehogy aztán bajunk legyen miatta!

Tüzet viszek, ne lássátok… – A kék égre mered egy sírgödör, tátott szájjal várja a díszes koporsót. Mennyi pompa! Csupa selyem, a szemfedő is az. Hímzett… Olyan, mint a Papáé volt… Így akarta…

Tüzet viszek… ég… ég… kék ég…