Vilnius után látható, hogy a Nyugat cinikus politikája valójában Ukrajna-ellenes

Vukics Ferenc jegyzete

Vilnius újból rávilágított arra, hogy a nyugati hatalmak megfontolták azt a régi geopolitikai bölcsességet, hogy „Oroszországot mindenki a saját felelősségére becsüli alá”. Természetesen a „háborús héják” továbbra is arról beszélnek, hogy Ukrajna veresége globális katasztrófát okozna és a NATO-nak végre közbe kell lépnie, hogy megállítsa Oroszországot, valamint hogy készüljünk fel Oroszország eltűnésére,

de lassan megtanuljuk, hogy mindez elsősorban csak a nagyközönségnek szól.

Az ukránok mostanra rájöttek, hogy a NATO tényleg azt jelenti, hogy „No Action Talk Only" (Nem cselekedni, csak beszélni), de Wallace brit védelmi miniszter azt is megtanította nekik, hogy a NATO „Not Amazon Treaty Organization”, azaz nem lehet nála kívánságlistákkal előállni.

A probléma lényege valójában az, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia nem keres semmiféle megoldást Ukrajna számára. Még Európa számára sem.

Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a katonai-ipari komplexum csak önmagának keresik a kiutat, ezért a harcok kiterjesztését szorgalmazzák.

Függetlenül Ukrajna veszteségeitől és az eddig elért rossz eredményektől,

csak a saját céljaikkal törődnek, amely nem más, mint Oroszország meggyengítése egy hosszú ideig tartó, végkimerülésig tartó háborúban, és a profit maximalizálása a biztonság elsődlegességére hivatkozva. Ehhez pedig mindenkit fel fognak használni, aki hagyja magát belerántani a konfliktusban.

Oroszország meggyengítésébe nekik belefér Ukrajna pusztulása vagy egy energia és nyersanyagéhségtől vergődő EU is. Ilyenkor természetesen tovább dolgozik bennünk a kisördög, hogy a Brexitet sem ok nélkül menedzselték le.

A Nyugat e cinikus politikája végső soron Ukrajna-ellenes.

A harcnak csak akkor van értelme, ha elfogadható veszteségekkel járó eredményekhez vezet. Ha ez fordítva van, akkor tűzszünetet és megállapodásokat kell kötni. Legalább is így tanította nekünk eddig a történelem.

Az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és néhány más NATO-ország ugyanis azon dolgozott, hogy Ukrajna csak névleg legyen a szövetség tagja. Fegyverszállítmányok érkeztek Kijevbe, Washington ukrán csapatokat képzett ki, és kapcsolatokat épített ki a kijevi hírszerző apparátussal, valamint közös hadgyakorlatokra került sor a NATO és az ukrán erők között. Oroszország 2021. évi követelése, hogy vonja ki a szövetség csapatait és katonai felszerelését a határairól, és ragaszkodott Ukrajna semleges státuszához, világossá tette, hogy

Vlagyimir Putyin elnök és kollégái nem csupán a NATO-tagsági kártyát akarták semmissé tenni Kijev számára. Ugyanilyen elfogadhatatlannak tartották a Nyugat egyre kevésbé finomkodó kísérletét arra, hogy Ukrajnát informális NATO katonai eszközzé tegyék.

Ted Snider a The Libertarian Institute rovatvezetője szerint Ukrajnának mindkét fél ártott:

„Ukrajna egy brutális orosz invázió áldozata lett, de az Egyesült Államok és szövetségesei is kárt okoztak nekik, mert Ukrajna a háború korai napjaiban, még a károkozás előtt, olyan megállapodást kötött Oroszországgal, amelyekkel a háborút Oroszország és Ukrajna számára egyaránt kielégítő feltételekkel lehetett volna lezárni. De az USA és az Egyesült Királyság leállította a megegyezéseket, és arra kényszerítette Ukrajnát, hogy tovább harcoljon, már nem az ukrán, hanem a nyugati célokért."

„Minél tovább tart a háború, Ukrajna annál inkább arra kényszerül, hogy olyan feltételekbe egyezzen bele, amelyek rosszabbak, mint amilyenekbe a háború elején Oroszországgal megegyeztek volna.”

„Ha a Nyugat továbbra is fegyvereket zúdít Ukrajnába, akkor nem a céljukat fogják elérni, hanem Ukrajna további vereségét, az ezzel járó összes emberélet- és területveszteséggel együtt. A legjobb idő mindenki számára a háború befejezésére most van.”

Jens Stoltenberg szerint senkinek sem szabad alábecsülnie Oroszországot vagy a világot ma fenyegető veszélyeket, a szövetségnek a további erősödés és bővülés útján kell haladni és reginális védelmi szövetségből egy egész világot behálózó katonai szervezetté kell válnia:

„Az elmúlt évtizedben a NATO egy generáció óta a legnagyobb mértékben erősítette meg kollektív védelmünket. Megerősítettük katonai jelenlétünket Kelet-Európában és növeltük a védelmi kiadásokat. Finnország - és hamarosan Svédország - tagságával a NATO egyre erősebb és nagyobb lesz. Folytatnunk kell ezt a lendületet, és meg kell őriznünk erőnket és egységünket. A NATO vezetői pontosan ezt fogják tenni, amikor holnap Vilniusban találkozunk a csúcstalálkozónkon. Arra számítok, hogy a NATO-szövetségesek megerősítik Ukrajnának nyújtott rendíthetetlen támogatásunkat, tovább erősítik saját védelmünket, és fokozzák együttműködésünket európai és indo-csendes-óceáni partnereinkkel a globális, szabályokon alapuló rend védelmében.”

„Amit most teszünk – vagy nem teszünk –, az generációkra meghatározza a világot, amelyben élünk. Világos üzenetet fogunk tehát küldeni: A NATO egységesen áll ki, és a tekintélyelvű agresszió nem fog kifizetődni.”

„Az ukrán erők most ádáz harcokat folytatnak a megszállt területek visszaszerzéséért, de erős orosz védelemmel és kemény tereppel kell szembenézniük. Ha Oroszország abbahagyja a harcot, béke lesz. Ha Ukrajna abbahagyja a harcot, akkor nemzetként megszűnik létezni. Az ukránok nem fognak lemondani, mert minél többet nyernek a harctéren, annál erősebb lesz a kezük a tárgyalóasztalnál.”

„Mindenki azt akarja, hogy ez a brutális háború véget érjen, de az igazságos béke nem jelentheti a konfliktus befagyasztását és az Oroszország által diktált alku elfogadását. Egy hamis béke csak időt adna Moszkvának arra, hogy átcsoportosuljon, újrafegyverkezzen és újra támadjon. Meg kell szakítanunk az orosz agresszió körforgását, és a tartós béke elérésének legjobb módja a holnapi napon Ukrajna támogatása, hogy szuverén nemzetként már most érvényesüljön.”

„Miközben az autokratikus rezsimek egyre közelebb kerülnek egymáshoz, nekünk, akik hiszünk a szabadságban és a demokráciában, össze kell fognunk. A NATO Európa és Észak-Amerika regionális szövetsége, de az előttünk álló kihívások globálisak. Ezért hívtam meg az Európai Unió és indo-csendes-óceáni partnereink – Ausztrália, Japán, Új-Zéland és Dél-Korea – vezetőit, hogy csatlakozzanak hozzánk Vilniusban. Közösen kell felismernünk az előttünk álló biztonsági kockázatokat, és együtt kell dolgoznunk társadalmaink, gazdaságaink és demokráciáink ellenálló képességének megerősítésén.”

Kedves olvasóink talán még emlékeznek Madeleine Albright, az Egyesült Államok akkori ENSZ-nagykövete által adott interjúra 1996 májusában. Lesley Stahl, a CBS tudósítója akkor felvetette az Irak ellen az Egyesült Államok által bevezetett szankciók hatásait, és azt mondta: "hallottuk, hogy félmillió gyermek halt meg", majd megkérdezte: "Megéri ez az ár?"

Albright válaszolt:

"Azt hiszem, ez egy nagyon nehéz döntés, de az ár – úgy gondoljuk, hogy az ár megéri".

Egy ilyen hozzáállás az ukrán életek szemérmetlen semmibevételéről tanúskodik.

Vilnius azt mutatja, hogy a háború addig fog tartani, amíg pénz lesz belőle, vagy maguk az ukránok nem buktatják meg "vezetőiket", esetleg elfogy az ágyútöltelék szánt ukrán, kelet-európai szövetséges és a szélsőséges nézeteket valló (feláldozható) nyugati és közel-keleti zsoldos.

Az USA semmilyen létező NATO-szabályra sincs tekintettel. Az USA hozta össze a NATO-t és ő határozza meg jövőbeli irányvonalát is. Az USA alkotja a szabályokat, és amikor csak szükséges, megváltoztatja azokat saját céljai érdekében.

Scott Ritter szerint Afganisztán kísértetei miatt újraértékelték a NATO létjogosultságát, és annak érdekében, hogy megakadályozzák a szövetség további szétesését, megpróbálják biztosítani annak bővülését. A szövetségnek "szüksége van" arra, hogy az ukrajnai konfliktus folytatódjon, sőt, talán még azt is várja, hogy Kijev veszteséget szenvedjen a konfliktusban – hangsúlyozta Ritter.

"Sok szempontból szükségük van egy ukrán vereségre, mert egy ukrán vereség lehetővé teszi számukra, hogy azt mondhassák, hogy az az orosz hadsereg, amely képes legyőzni ezt az ukrán erőt, egy olyan orosz hadsereg, amellyel csak egy felbátorodott, megerősödött, egyesült NATO szállhat szembe" – mondta.

Az ellentámadás mögött álló "politikát" részletezve Ritter elmondta, hogy fontos szem előtt tartani, hogy viszonylag nemrég, 2021 augusztusában a NATO és az Egyesült Államok "az egyik legnagyobb vereséget szenvedte el addig", talán "a legnagyobb vereségüket" az afganisztáni katasztrofális vereséggel és visszavonulással. Ritter szerint ez a vereség "sokakat arra késztetett Európában", hogy újragondolják a NATO célját, és megkérdőjelezzék a NATO létjogosultságát.

"Ukrajna lett ez a kérdés. Ez egy szándékos provokáció volt a NATO részéről, hogy provokálja Oroszországot, hogy megteremtse a válság érzetét, amely relevanciát, megújult relevanciát (igazolást) adna a NATO-nak. Tehát amikor az emberek azt kérdezik, hogy mi a célt szolgál, hogy ukránok tízezreit dobjuk korai sírba, hogy miért áldozzuk fel a több milliárd dollár értékű katonai felszerelést, amelynek nagy részét nyugatiak biztosítják, hogy mit nyerünk ezzel, akkor a válasz az, hogy a Nyugat Oroszországot továbbra is olyan fenyegetésként állíthatja be, amely méltó egy megújult NATO-hoz. Ez a fenyegetés pedig igazolja a több száz milliárd dollár értékű katonai újrafegyverkezést, amely szükséges lenne ahhoz, hogy a NATO-t az ukrajnai orosz katonai művelet megindítása előtt létező, szétesett katonai szövetségből átalakítaná egy olyan vízióvá, amelyet olyan emberek, mint Jens Stoltenberg és mások egy megújult, újjáélesztett, kibővített, erős NATO-ról fogalmaztak meg."

Bár a szövetség megpróbál kifelé tökéletes egységet mutatni, de Ukrajnával kapcsolatban lassan egyértelmű lesz számunkra, hogy mindenki teljesen mást nyilatkozik, mint amit valójában tesz.

Valójában nagy a kapkodás, mert nincs valódi egység a NATO-n belül, amit az is jól mutat, hogy még az új főtitkár személyéről sem tudtak megegyezni.

Egy katonai szövetségben azonban nemcsak a politikához kell érteni, hanem a háború megvívásához is. A NATO-válság „szakmai jelleget” is ölt. Robert C. Castel ezt a problémát jól fogalmazta meg a Rossz tanuló felel c. bejegyzésében:

„Hosszú hónapokon át úgy gondoltam, hogy a Nyugat azért nem támogatja hatékonyabban Ukrajnát mert NEM AKARJÁK TÁMOGATNI, tartva egy esetleges eszkalációtól.

További hosszú hónapokon át úgy gondoltam, hogy a Nyugat azért nem támogatja hatékonyabban Ukrajnát, mert NEM KÉPESEK ÁTADNI AZT, AMI NEKIK SINCS, tekintve a hadiipar és a hadseregek leépítését a Hidegháború befejeztével.

Az utóbbi egy-másfél hónapban, egyre inkább afelé hajlok, hogy a Nyugat ezért nem támogatja hatékonyabban Ukrajnát, mert NEM TUDJUK, hogy hogyan kell megnyerni egy modern, összfegyvernemi háborút egy hozzánk hasonló ellenfél ellen egy SZIMMETRIKUS konfliktusban.”

A vilniusi NATO-csúcstalálkozón egy pillanatra az a veszély is fenyegetett, hogy nyílt szakítás lesz Ukrajna és a Nyugat között. A kijevi vezetést felbőszítette, hogy a NATO felhasználja Oroszország elleni harcra, de nem hajlandó garantálni a klubtagságát. Zelenszkij elnök megfenyegette a szövetségeseket, hogy nem jön el a csúcstalálkozóra, ha nem lát egyértelmű kötelezettségvállalásokat Ukrajna szövetségbe való belépését illetően. Az elnök mégis elment, mert úgy érezte (valószínűleg helyesen), hogy ez az utolsó esélye arra, hogy alapvető döntésekre késztesse a szövetséget. Nem is beszélve Ukrajna "leendő helyéről a NATO-ban". Ő már 2008 óta hallgatja őket. Egészen a döntésig.

Miközben a szövetség a múlt kedden a közlemény szövegezésén dolgozott, Zelenszkij a Twitteren adott hangot sérelmének, és azt, hogy Ukrajna nem kapott hivatalos meghívást a NATO-ba, "példátlannak és abszurdnak" nevezte. A közlemény végleges megfogalmazása homályos volt Ukrajna jövőbeli tagságával kapcsolatban, csak annyit mondott ki, hogy a NATO "képes lesz meghívást intézni Ukrajnához a szövetséghez való csatlakozásra, ha a szövetségesek egyetértenek és a feltételek teljesülnek".

A Washington Postnak nyilatkozó források szerint az amerikai delegáció "dühös" volt Zelenszkij kirohanása miatt. A NATO tisztviselői informális megbeszéléseket tartottak, hogy eldöntsék, hogyan reagáljanak az ukrán vezető kritikájára. Európai tisztviselők szerint az USA teljesen meg akart szabadulni az Ukrajna jövőbeli meghívásáról szóló sortól.

De végül az amerikai delegáció beleegyezett, hogy maradjanak az eredeti megfogalmazásnál. A jelentés szerint Emmanuel Macron francia elnök azt szorgalmazta, hogy a közleményben maradjon meg az Ukrajna meghívásáról szóló sor, és ezt a közép-európai országok és a balti államok is támogatták.

Miközben a szövetség az egység látszatát akarja kelteni, a vita rávilágított a NATO-n belüli, valamint az USA és Ukrajna közötti megosztottságra.

A NATO megismételte a régi ígéreteket, de Ukrajna szövetségbe való belépés nem volt téma. Az Ukrajna NATO-tagságáról szóló döntés – még ha csak feltételes módon is – világháborúhoz vezethetett volna. A Nyugat pedig nem fogja vállalni ennek a kockázatát. Egyáltalán nincs felkészülve rá.

Ukrajna végérvényesen csapdába esett.

A kijevi vezetés végig reménykedett egy nyílt NATO-beavatkozásban.

Zelenszkijnek ez a helyzet egy személyes tragédiát vetít elő. Most jött rá, hogy az országát ebben a geopoltikai boszorkánykonyhában egyfajta "áldozati állatnak" használták, és hogy az általa a halálba küldött több százezer ukránt is a NATO egyszerűen csak "feláldozhatónak" tartotta. Zelenszkij valószínűleg most jött rá arra is, hogy a NATO őt magát is feláldozhatónak tartja.

A legfontosabb tanúság az, hogy a szabályokat a játék kezdete előtt kell megtanulni, nem pedig utána.

Ebből a csapdából most már csak két kiút van. Vagy egy nagy orosz katonai vereség – a Krím és a Donbassz ukrán hadsereg általi elfoglalásával –, vagy egy békemegállapodás Oroszországgal, ami Ukrajna felosztását és a több millió orosz kisebbséggel rendelkező területek elvesztését jelentené.

Az első lehetőség irreális elvárás, a második szégyenletes eredmény a Nyugat számára.

Az ukránok jól járnának, ha legalább valaki a szabad "kollektív Nyugatról" megmondaná nekik az igazat: ne számítsatok az EU- vagy NATO-tagságra, ezek csak ígéretek, hogy háborúban tartsanak benneteket Oroszországgal; abban az Oroszországgal vívott háborúban, amelybe a nyugati országok nem akarnak belefolyni, mert úgy gondolják, hogy nekik megéri, hogy saját céljaikra ukrán életeket áldozzanak fel.

Természetesen az ukrán elit nagy része tisztában van ezzel, de nincs más választása. Túl messzire mentek az ígéreteikkel.

A nyugati pénztől és nyugati fegyverektől függő ukrán vezetés már nem képes saját politikát csinálni. Kijev csak remélni tudja, hogy Oroszország és a Nyugat nem veszíti el maradék gátlásait, addig pedig megpróbál taktikát váltani. A The New York Times című amerikai lap szerint az ukránok csökkenteni szeretnék az élőerő és a katonai felszerelések veszteségeit és emiatt jelentősen lelassult a területek felszabadítása is.

Ted Galen Carpenter egyik írásában arra hívta fel a figyelmet, hogy Vilniusban nem foglalkoznak majd azzal, hogy a háború után a Nyugat és Oroszország kapcsolata hogyan is fog alakulni:

„Bárhogy is végződjön végül a háború, úgy tűnik, a Biden-kormányzat és NATO-partnerei meglepően kevés figyelmet fordítottak arra, hogy a Nyugat és Moszkva háború utáni kapcsolata hogyan fog – vagy hogyan kellene – kinéznie. Robert E. Hunter, az Egyesült Államok korábbi NATO-nagykövete a Responsible Statecraft című lapban nemrég megjelent cikkében kitért egy fontos szempontra. Azt állította, hogy Ukrajna NATO-tagsági törekvéseinél sokkal fontosabb kérdésekről kell tárgyalni a 2023-as NATO-csúcson. 'Hosszú távon sokkal következetesebb egy olyan kérdés, amely Vilniusban nem fog felmerülni: milyen szerepet játszhat Oroszország az európai biztonságban a háború befejezése után'. Hunter rámutat arra a döntő fontosságú valóságra, hogy 'ha Oroszország nem bomlik fel, akkor valamikor a jövőben újraéledő nagyhatalomként kell vele szembenézni, amely bármelyik vezetője alatt azt fogja követni, amit Oroszország legitim érdekeinek tekint. (A meggyengült Oroszország már most is kihívást jelent a nyugati érdekeknek a Közel-Keleten és másutt.) Oroszország európai érdekei közé tartozik, hogy ne legyen egy rivális katonai szövetség a küszöbén'. Sajnos, 'az Egyesült Államokban gyorsan kialakulóban van egy konszenzus, amelyet nyilvánvalóan a Biden-kormányzat is oszt, hogy egy új hidegháborús konfrontáció Oroszországgal elkerülhetetlen, bármilyen kockázatokkal, veszélyekkel járhat hosszú távon'."

„Az időnkénti békülékeny retorika ellenére az Egyesült Államok Bill Clinton kormányzásának első évei óta Oroszország korlátozására és megalázására irányuló politikát folytat. A NATO kelet-európai kiterjesztéséről szóló döntés – azzal a végső céllal, hogy Ukrajnát beolvasszák a szövetségbe, annak ellenére, hogy Oroszország hevesen tiltakozott és figyelmeztetett, hogy a Nyugat átlépi az alapvető biztonsági érdekeiket fenyegető világos vörös vonalakat – volt a legprovokatívabb politika.”

„Robert Hunternek igaza van abban, hogy Oroszország nélkülözhetetlen szereplője minden stabil európai biztonsági rendszernek, és a háború befejezése után újra integrálni kell. Oroszország jelentősége azonban még annál is nagyobb, mint amit Hunter leír. Az ország a globális gazdasági és biztonsági rendszerek egyik meghatározó tényezője. Egy meghosszabbított hidegháború folytatása Moszkva ellen nem célszerű és potenciálisan katasztrofális. A Biden-kormányzatnak jelentős pályamódosításra van szüksége az ukrán háború utáni korszakhoz.”

Scott Ritter egykori amerikai hírszerző tiszt szerint minél tovább tart ez a háború annál nagyobb nyomás nehezedik Ukrajnára, hogy az elesett katonák helyébe új katonákat mozgósítson:

"Ahogy most is hallani lehet, hogy mozgósítást kell végrehajtani, hogy 70 000 új katonát állítsanak fel a lehető legrövidebb időn belül. Hogy miért? Mert az ukránok tudják, hogy a NATO által kiképzett 60 000 főt el fogják pusztítani. Hol fogják azt az újabb 70 000 katonát kiképezni? Mennyire lesz jó ez a kiképzés? Milyen minőségű lesz az őket irányító tisztek, altisztek minősége? A válasz az, hogy nem fognak jó kiképzést kapni. A tisztjeik, nos, lehet, hogy motiváltak, de rosszul képzettek, képtelenek bonyolult katonai taktikákat és műveleteket végrehajtani. Ugyanez a helyzet az altisztjeikkel. Egy olyan alakulatot kapunk, amelyik alig tudja, hogyan kell reggel felkelni, felöltözni és alakzatba állni. És végképp nem tudja, hogyan kell a technológiailag fejlett nyugati eszközöket a legfejlettebb módon használni a harctéren egy olyan ellenséggel szemben, aki minden, ami az ukránok nem.

Az ukrán vezetés a NATO beavatkozásában látja az egyetlen esélyt arra, hogy megfordítsa a helyzetet a harctéren, de a valóságban az észak-atlanti szövetség képtelen szembe szállni Oroszországgal.”

Jacob G. Hornberger szerint az orosz-ukrán háború egyik érdekes aspektusa, hogy a rezsimek mindkét országban sorozáshoz folyamodtak, hogy katonákat vegyenek rá a "haza szolgálatára". Hornberger Önkéntes szolgaság Oroszországban, Ukrajnában és az Egyesült Államokban c. írása szerint, ha egy háború igazságos, akkor nem kell az állampolgárokat arra kényszeríteni, hogy harcoljanak benne.

„A sorkatonasággal az állam arra utasítja az állampolgárt, hogy jelentkezzen egy katonai létesítményben, ahol arra kényszerítik, hogy az állam alkalmazottja legyen, az állam által meghatározott bérért. Még rosszabb, hogy a kényszermunkája emberek megöléséből áll. Így a sorkatonaság valójában a katonai rabszolgaság egy díszes formája, mivel a polgárt arra kényszerítik, hogy idejét és munkáját az állam gyilkos szolgálatába állítsa. Megkísérthetnénk arra a következtetésre jutni, hogy az Egyesült Államok különbözik Oroszországtól és Ukrajnától. Ez azonban nem így van. Az említett két országhoz hasonlóan az amerikai kormány is a sorkatonaságra támaszkodik.”

„Természetesen, az amerikai tisztviselők jelenleg nem soroznak be embereket, de ez egyszerűen azért van, mert jelenleg nincs szükségük ágyútöltelékre a szüntelen külföldi háborúik egyikéhez sem. Sikeresen elegendő számú férfit és nőt vettek rá arra, hogy önként "szolgálják a hazájukat", de tény, hogy itthon is működik a sorkatonaság rendszere, ahogyan Oroszországban és Ukrajnában is. Ezért van az, hogy a fiatal férfiaknak 18 éves korukban jelentkezniük kell a sorozásra. Ha valaki ezt elmulasztja vagy megtagadja, letartóztatják, büntetőeljárás alá vonják, elítélik és bebörtönzik. Ezt tették a vietnami háború alatt a behívó ellenállókkal is. Mohammad Ali jó példa volt arra, hogy hogyan veszik célba azokat az embereket, akik nem hajlandók megfelelni az önkényes szolgaság rendszerének.

Félreértés ne essék: Ha a Pentagonnak és a CIA-nak sikerül az Egyesült Államokat háborúba keverni Oroszországgal vagy Kínával, vagy mindkettővel, az amerikai tisztviselők nem fognak habozni, hogy azt tegyék, amit Oroszország és Ukrajna tesz. Azonnal folyamodni fognak az amerikai férfiak és nők besorozásához, hogy 'szolgálják a hazájukat'. Ha eljön ez a nap, elkerülhetetlenül lesz egy sor gyászoló szülő, aki azon fog tűnődni, hogy miért maradtak passzívak az amerikai külföldi intervencióval szemben. Feltéve persze, hogy a háborúk nem válnak nukleáris háborúvá, és ebben az esetben ezek a gyászoló szülők valószínűleg halottak lesznek.”

Egyes elemzők szerint már csak az lehet az egyetlen igazán jó hír, hogy háborúzni akarók nem tudnak csak úgy katonákat nyomtatni, mint ahogy a pénzzel teszik. Hornberger arra figyelmeztetett bennünket, hogy ha majd senki sem akar értelmetlen háborúkat vívni, akkor megteremtik a törvényi lehetőségeket arra, hogy rákényszerítsék az embereket arra, hogy akaratukon kívül másokat öljenek.

A háború előtt Ukrajnában volt az egyik legalacsonyabb a születési ráta a világon. Brienna Perelli-Harris szerint az ukrán demográfusok előrejelzései szerint a termékenységi ráta 2023-ra akár 0,55-re is csökkenhet. Vilnius után már tudjuk, hogy egy ország pusztulását figyelhetjük meg közvetlenül a szomszédból. Mindenki, aki a háború további folytatását szorgalmazza, az valójában Ukrajna-ellenes!