Vukics Ferenc: A kíméletlen háború művészete (2)

Az 1. rész itt olvasható.

Magam is hasonló tapasztalatokat szereztem idehaza…

Magam is hasonló tapasztalatokat szereztem idehaza, mint David P. Goldmann a Chatham House megbeszéléseken. A szakemberek már nem akarják a tudományt vagy a tapasztalatot képviselni. Moralizálnak, ideológiákat gyártanak és erősítenek meg, és a „történelem jó oldaláról” beszélnek, miközben az embereknek a szakértelmükre, nem pedig a vágyaikra volna szükségük.

Charles Michel, az Európai Tanács elnöke nemrégiben azt nyilatkozta, hogy Európát át kell állítani a hadigazdaságra és fel kell készíteni a háborúra. Ezt megelőzően Ursula von der Leyen is arról beszélt: Európában hadigazdaság kell. Közben több nyugati szövetséges állam a sorkatonaság bevezetésén gondolkozik. Dániában a nőknek is kötelező lesz a katonai szolgálat. A német oktatási miniszter a múlt héten felszólította a tanárokat, hogy készítsék fel a diákokat egy esetleges háborúra.

Vajon Charles Michel, Ursula von der Leyen tudja mit is jelent a hadigazdaságra történő átállás, és mi történik az európai fiatalokkal, ha egy totális háborús pszichózis kíséri a felnőtté válásukat?

Erre a kérdésre három lehetséges választ tudunk adni:

Kettős beszédet használva tesznek felelőtlen kinyilatkoztatásokat, és számukra csak a politikai kommunikáció számít.
Tényleg komolyan gondolják, és Európát fel akarják készíteni egy Oroszországgal megvívandó konfliktusra… Tehát háború lesz, jönnek a védelmi kötvények, az adóemelés, az eladósodás, az infláció, a spekuláció, a jegyrendszer, a teljes gazdasági átrendeződés, javak újraelosztása. Eljön a szabad versenyre épülő piagazdaság vége, visszatér a tervgazdálkodás, a politikai és gazdasági ellenfeleket eltávolítják, európai központi irányítás alá vonják a stratégiailag fontos iparágakat, korlátozzák a munkavállalói és szabadságjogokat. Az állampolgárok élete kevesek kezébe kerül és több korosztálynak is bele kell törődnie a sorkatonai szolgálat és a frontszolgálat valóságába. Úgy, mint keleti szomszédunknál…
A „zöld forradalmat” lecserélik a „biztonsági forradalomra”, és Európa veszélyeztetettségére hivatkozva tovább folytatják a teljes központosítás megteremtése és a nemzeti szuverenitás teljes felszámolása érdekében tett lépéseiket. Az előző pontban felsoroltakat mind végrehajtják, de a háborút talán elkerüljük.

Ne feledjük, a háborút gyakran használják utolsó utáni próbálkozásként, ha romlanak a gazdasági feltételek, vagy a valutaválságok megelőzésére; különösen a katonai szolgáltatások és foglalkoztatás bővítésével, valamint a lakosság egyes szegmenseinek egyidejű elnéptelenedésével, hogy felszabadítsák az erőforrásokat és helyreállítsák a gazdasági és társadalmi rendet.

Alex Vershinin A háború kíméletlen művészete c. írása sok korábbi téveszmét eloszlat, és felhívja a figyelmet arra, hogy ha a Nyugat komolyan gondolja egy nagyhatalmi konfliktus lehetőségét, akkor alaposan meg kell vizsgálnia, hogy képes-e egy elhúzódó háborút megvívni, és olyan stratégiát kell követnie, amely a manőverezés helyett a kimerítő „anyagháborúk” valóságára összpontosít.

Viszonylag hosszú, de nagyon fontos olvasmány. Azzal kecsegtet bennünket, hogy elolvasása után felismerjük a hibás gondolatmeneteket és az azokat képviselő embereket.

A RUSI vezető elemzője szerint az elhúzódó háborúkhoz sajátos „hadművészetre" van szükség, és tudomásul kell venni, hogy ezeket „erőközpontú" megközelítéssel vívják, ellentétben a manőverező háborúkkal, amelyek „területközpontúak".

Nekem még volt szerencsém a régebbi magyar szabályzatokból is tanulni, ezért megérthettem a hagyományos és a modern háborúk megvívásával kapcsolatos alapelveket is. Ezek a tanulmányok akadályozták meg, hogy elfogadjam a főáramú médiában terjedő, háborúval kapcsolatos értékeléseket.

Vershinin is ugyanarra a következtetésre jutott, mint amit mi próbálunk két éve elmagyarázni: a háborúk a veszteségek pótlását lehetővé tevő hatalmas ipari kapacitáson, a sorozatos vereségek elviselését lehetővé tevő földrajzi mélységen és a gyors szárazföldi mozgást megakadályozó technológiai feltételeken alapulnak. A hagyományos háborúkban a katonai műveleteket az államnak a veszteségek pótlására és új harcoló erőknek a létrehozására való képessége határozza meg, nem pedig a harcászati és műveleti szintű manőverek. Az a fél, amelyik elfogadja a háború kimerítő jellegét, és a területfoglalás helyett az ellenséges erők megsemmisítésére összpontosít, nagy valószínűséggel győzni fog.

Alex Vershinin szerint a Nyugat nincs felkészülve egy ilyen háborúra. A legtöbb nyugati szakértő számára a hagyományos háborús stratégia ellentmondásos. A Nyugat a hivatásos hadseregek rövid, „a győztes mindent visz" jellegű összecsapásaiban gondolkodik. A közelmúltbeli hadgyakorlatok, mint például a CSIS Tajvanért folytatott háborúja, csak egy hónapos harcok modellezésére terjedt ki. Az a lehetőség, hogy a háború ennél tovább is folytatódhat, soha nem került szóba.

A RUSI vezető elemzője így foglalta össze megállapításait

A kimerítő háborúkat nyugaton kivételként kezelik, amit mindenáron el kell kerülni, és általában a vezetők alkalmatlanságának termékei. Sajnos, a közel azonos hatalmak közötti háborúk nagy valószínűséggel jelentős veszteségekkel járó háborúk lesznek, „köszönhetően” a kezdeti veszteségek pótlására rendelkezésre álló nagy mennyiségű erőforrásnak.

A harcok kimerítő jellege, beleértve a veszteségek miatt bekövetkező „professzionalizmus erózióját” is, kiegyenlíti a csatateret, függetlenül attól, hogy melyik hadsereg kezdte jobban kiképzett erőkkel a háborút.

Ahogy a konfliktus elhúzódik, a háborút a gazdaságok nyerik meg, nem a hadseregek.

Azok az államok, amelyek ezt felfogják, és egy ilyen háborút olyan kimerítő stratégiával vívnak és elsődleges céljuk az ellenséges erőforrások kimerítése, a saját erőik megóvása, nagyobb valószínűséggel győznek.

A leggyorsabb módja a kimerítő (felőrlő) jellegű háború elvesztésének, ha a manőverezésre összpontosítanak, és értékes erőforrásokat fordítanak rövid távú területi célok elérésére.

Annak felismerése, hogy

a kimerítő háborúknak megvan a maguk művészete, létfontosságú

ahhoz, hogy megnyerjük őket anélkül, hogy bénító veszteségeket szenvednénk el.

A gazdasági dimenzió

A kimerítő háborúkat azok a gazdaságok nyerik meg, amelyek ipari ágazatukon keresztül lehetővé teszik a hadseregek tömeges mozgósítását. Egy ilyen konfliktus során a hadseregek gyorsan bővülnek, és hatalmas mennyiségű páncélozott járművet, drónokat, elektronikai termékeket és egyéb harci felszerelést igényelnek. Mivel a csúcstechnológiájú fegyverek előállítása nagyon bonyolult és hatalmas erőforrásokat emészt fel,

a győzelemhez elengedhetetlen a nagy és alacsony költséggel felépített erők és fegyverek megfelelő arányú keveréke. A csúcsteljesítményű fegyverek kivételes előnyöket biztosítanak, de nehezen gyárthatók,

különösen, ha egy gyorsan mozgósított, nagyfokú lemorzsolódásnak kitett hadsereg felfegyverzésére van szükség.

A második világháborúban például a német páncélosok kiváló harckocsik voltak, de a szovjetek nagyjából ugyanolyan termelési erőforrások felhasználásával minden egyes német páncélosra nyolc T-34-es gyártottak le.

A teljesítménybeli különbség nem indokolta a gyártás számbeli különbségét.

A csúcsteljesítményű fegyverekhez csúcsteljesítményű katonák is szükségesek.

Ezek kiképzése jelentős időt vesz igénybe ‒ időt, amely egy magas lemorzsolódási arányú háborúban nem áll rendelkezésre.

Könnyebb és gyorsabb nagy számban olcsó fegyvereket és lőszereket gyártani, különösen, ha azok részegységei egyébként cserélhetők egyes polgári árukkal, ami tömeges mennyiséget biztosít a gyártósorok bővítése nélkül.

Az újoncok az egyszerűbb fegyvereket gyorsabban is sajátítják el, ami lehetővé teszi új alakulatok gyors létrehozását vagy a meglévők újjáalakítását.

A megfelelő gyártási tömeg elérése nehéz a magasabb szintű nyugati gazdaságok számára. Ők a hiperhatékonyság elérése érdekében folyamatosan leépítik a felesleges kapacitásokat, és most meg kell küzdeniük a gyártási kapacitások gyors bővítésért, különösen, mivel az alacsonyabb technológiai szintet képviselő iparágakat gazdasági okokból külföldre helyezték át.

Háborúk idején a globális ellátási láncok megszakadnak, és az alkatrészek jelentős részét már nem lehet olyan egyszerűen biztosítani.

Ehhez a gubanchoz hozzáadódik még az adott iparágban tapasztalattal rendelkező szakképzett munkaerő hiánya is. Ezeket a készségeket évtizedek alatt sajátítják el, és ha egy iparágat egyszer bezárnak, évtizedekbe telik az újjáépítés.

Az Egyesült Államok ipari kapacitásáról szóló 2018-as amerikai kormányközi jelentés azonosította és elemezte ezeket a problémákat.

A lényeg az, hogy a Nyugatnak alaposan meg kell vizsgálnia a katonai ipari komplexum békeidőbeni többletkapacitásának biztosítására vonatkozó képességeket, különben azt kockáztatja, hogy elveszíti a következő háborút.

Haderő-fejlesztés

Az ipari termelés azért létezik, hogy a veszteségek pótlására és új alakulatok létrehozására lehessen fordítani. Ehhez megfelelő doktrínára és parancsnoki és ellenőrzési struktúrákra van szükség.

Két fő modell létezik: a NATO (a legtöbb nyugati hadsereg) és a régi szovjet modell. A legtöbb állam a kettő között helyezkedik el.

A NATO hadseregei magas fokú professzionalistásra, erős tiszthelyettesi (altiszti) rétegre, széles körű békeidőszaki katonai képzésre és tapasztalatra épülnek. Erre a professzionalizmusra építik katonai doktrínájukat (alapelvek, taktikák és technikák). Hangsúlyozzák az egyéni kezdeményezőkészséget, nagy mozgásteret adva a fiatalabb tiszteknek és altiszteknek.

A NATO-alakulatok óriási mozgékonyságot és rugalmasságot élveznek, és könnyen alkalmazkodnak a dinamikus harctéren adódó lehetőségek kihasználása érdekében. A hagyományos háborúban ennek a módszernek van egy hátulütője.

A doktrína végrehajtásához szükséges tiszteknek és altiszteknek teljes körű kiképzésre és mindenekelőtt tapasztalatra van szükségük. Az amerikai hadsereg altisztje évekig fejlődik. Egy szakaszvezető általában legalább három évet, egy szakaszvezető őrmester pedig legalább hetet szolgál.

A súlyos veszteségekkel jellemezhető harci háborúban egyszerűen nincs idő az elvesztett altisztek pótlására vagy új egységek számára történő generálására.

Az az elképzelés, hogy civileknek három hónapos tanfolyamok elvégzése után, őrmesteri rendfokozatokat lehet adni, majd pedig komolyan elvárni tőlük, hogy ugyanúgy teljesítsenek, mint egy hétéves veterán, a katasztrófa receptje.

Csak az idő képes olyan vezetőket létrehozni, akik képesek végrehajtani a NATO doktrínáját, és az idő az egyetlen dolog, amit egy széles körű háború masszív követelményei nem adnak meg.

A Szovjetunió a NATO-val való nagyszabású konfliktusra építette hadseregét. Úgy tervezték, hogy képes legyen gyorsan bővülni a tartalékok tömeges mozgósításával.

A Szovjetunióban minden férfi kétéves alapkiképzésen vett részt közvetlenül a középiskola elvégzése után. A sorkatonai állomány folyamatos cserélődése megakadályozta egy nyugati típusú altiszti testület létrehozását, de háború idején hatalmas, félig kiképzett tartalékos állományt hozott létre. A megbízható altisztek hiánya egy tisztközpontú parancsnoki modellhez vezetett, amely kevésbé rugalmas, mint a NATO-é, de jobban alkalmazkodik a hagyományos hadviselés által megkövetelt mozgósítási folyamatokhoz.

Ahogy azonban egy háború egy évnél tovább tart, a frontvonalbeli egységek tapasztalatot szereznek, és valószínűleg kialakul egy jobb altiszti testület, ami nagyobb rugalmasságot biztosít a szovjet modellnek.

A Vörös Hadsereg 1943-ra erős altiszti testületet alakított ki, amely aztán a második világháború után a harcoló alakulatok leszerelésével eltűnt a rendszerből.

A modellek közötti alapvető különbség azonban az, hogy a NATO doktrína nem működhet jól teljesítő altisztek nélkül. A szovjet doktrínát a tapasztalt altisztek erősítették ugyan, de a műveletek alapvetően nem igényelték őket.

A gyors manőverezéssel elért döntő ütközet helyett a hagyományos háború az ellenséges erők megsemmisítésére és a harci erő regenerálódására való képességének felszámolására összpontosít, miközben a saját haderejét megőrzi, megóvja.

A leghatékonyabb modell a kettő keveréke, amelyben egy állam közepes méretű hivatásos hadsereget tart fenn, valamint a mozgósítható sorkatonák tömegével rendelkezik.

Ez egyenesen a magas/alacsonyköltségű keverékhez vezet.

A háború előtti hivatásos erők alkotják ennek a hadseregnek a magas felkészültségű részét, és egyfajta tűzoltóbrigádokká válva a harcok során, szektorról szektorra haladva stabilizálják a helyzetet és döntő támadásokat hajtanak végre.

Az alacsony képzettségű alakulatok tartják a vonalat és lassan szereznek tapasztalatot, növelve minőségüket, amíg el nem érik a támadó műveletek végrehajtására való képességet.

A győzelem a lehető legjobb minőségű alacsony szintű alakulatokat létrehozva érhető el.

Az új alegységek és egységek kiképzéssel és harci tapasztalattal kovácsolhatók harcképes katonákká, az egyenruhába öltöztetett civil tömegek nem helyettesíthetik őket.

Egy új alakulatot legalább hat hónapig kell kiképezni, de csak akkor, ha azt korábban egyéni kiképzésben részesült tartalékosok személyesítik ki.

A sorkatonáknak hosszabb időre van szükségük. Ezeknek az egységeknek a háború előtti hadseregből hozott hivatásos katonákkal és altisztekkel is rendelkezniük kell, hogy növeljék a professzionalizmust.

Az alapkiképzés befejezése után csak „másodlagos szektorokban szabad őket a harcba vezényelni.

Egyetlen alakulat létszáma sem csökkenhet 70% alá.

A harcoló alakulatok korai visszavonása lehetővé teszi, hogy a veteránok átadják képességeiket, és így a tapasztalat az új utánpótlásra szánt katonák között is felszaporodjon. Ellenkező esetben értékes tapasztalat vész el, és a folyamatot elölről kell kezdeni.

Célszerű több, háború előtti (magas kiképzettségi szintű) alakulatot feloszlatni, hogy a kezdeti minőség növelése érdekében a hivatásos katonákat az újonnan létrehozott alacsony szintű alakulatok között osszuk el.